Kedves Andrea!

Van egy 8 éves, imádnivaló, értelmes, melegszívű kisfiam. Két éve elváltam, jó a kapcsolatunk az Apukával. A kérdésem a következő. A legtöbb problémánk abból adódik, hogy elképesztően kishitű Szabikám. Amióta a világon van, én töltöm, erősítem, dícsérem, rengeteget beszélgetek vele. Ha új dolog jön az életébe, bárminek a felfedezése, állandóan következik, a nem tudom megcsinálni, én nem vagyok elég ügyes, nem vagyok rá képes, okos, stb...Tanult síelni, 2 napig ment a hiszti, és mosolyogva jött haza. Nagyobbra cseréltük a bringáját, mondom próbálja ki, ő inkább gördeszkázna...:) Persze 20 perc alatt ment neki. Olyan jó képességű gyerek, az elsőt kítűnőre végezte, utána 1 év Ausztria, idegen környezet, nyelv. Beilleszkedett, szerették, büszke vagyok rá (amit hangoztatok is). Azt tudom, hgoy valahol az Apjával való kapcsolata a gyökere az egésznek. Ő állandóan "nevelné", én szeretettel terelgetem. Folyamatosan hibát keres mindenben, nem érzi a gyerek, hogy milyen jól sikerült, értékes kis pasi, mert az apja, állandóan talál valamit, amibe beleköthet. Most éppen az evés van porondon. Pont úgy néz ki mint mi, ennyi idősen. Megnyúlt, kis pilinszka lábú lett, de szerintem van ideje megerősödni. De mostmár utál enni vele a fia. Kb. ennyi. Hogyan tudnék taktikát váltani, hogyan tudnám rávenni, hogy próbáljunk ki sportokat, foglalkozásokat, mi válik be neki, hogy megszeresse??? Ez az én nagy gondom.