|
Kérdezz-felelek
Kislányom 9 éves, harmadik osztályos és fél lemenni a lépcsőn. Az iskolakezdésnél, első osztályban kezdődött az iskolai lépcsőn. Fél, hogy leesik. Én magam krónikus lépcsőn megcsúszó vagyok, de semmi komolyabb sérülést nem szereztem még eddig. Viccesen meg szoktam jegyezni, hogy én szoktam megcsúszni és te félsz? Merthogy bennem semmilyen félelmet nem vált ki ez a dolog. Várom, bízok abban, hogy ez a félelme el fog idővel múlni. Több félelme is volt kisebb korában, de mindegyiken túl lendítette az élet.
A múlt héten már az én kezemet fogva sem akart lejönni az iskola tetőteréből, olyan rettegést láttam az arcán, amit eddig még soha. Sikerült rábeszélnem, hogy minden rendben lesz: fogta a korlátot, a kezem és nagy nehezen sikerült rávennem. Viszont nagyon aggódom érte! Nem tudom mivel tudnék neki segíteni, hogy megszabaduljon a félelmétől.
Előre is köszönöm szépen tanácsait!
Agneta
Gyermekkorban nagyon sok félelem váltja egymást, ami természetesen. A gyerekek megtanulnak megkűzdeni a félelmeikkel, ez által fejlődnek érzelmileg is. Amennyiben az adott félelem hosszú ideje fenn áll már és teljesen ellehetetleníti a gyermek hétköznapjait, úgy érdemes szakemberhez fordulni, hiszen a megkűzdést akkor meg kell tanítani számára. Ez esetben tehát szakmai segítség indokolt. Ha gondolja keressenek meg, én is szívesen segítek, elérhetőségem : 30-3550177.
Üdv.:
Kisfiam 6 éves lesz tavasszal. 1,5 évesen adtuk bölcsibe, könnyen, azonnal beilleszkedett. Egy rossz tapasztalat miatt a bölcsit hamar lecseréltük egy másikra. Az új bölcsiben szintén gyorsan beilleszkedett. Szeretett oda járni, nyitott, kedves, érdeklődő és szófogadó volt, mindenkit ölelt és puszilt, bújós természetű. Egy kis idő után észrevettük, hogy mikor érte megyünk délután, mindig sírt, mert a gondozó nem segített neki öltözni, hanem átkulcsolt lábbal és kézzel, állva figyelte a kisfiunk próbálkozásait és közben nem segített neki öltözni. Szerencsére ekkor kivettük a bölcsiből, pár hónapot otthon volt velünk, majd oviba ment.
Az oviba 2 évet járt, ezt is szerette, de az utóbbi időben nem akart már menni, minden reggel könyörgés volt, hogy inkább itthon maradna. Egy idő után elmesélte, hogy az ovi tulajdonos óvónéni és férje minden nap bántják: kokit adnak, a fülét pöccingetik és a karját megszorítják. Azonnal bementem és megkértem az ovit, ne csinálják, használjanak nem fizikai pedagógiai nevelést, amire ígéretet is kaptam (a bántalmazásra az volt az indok, hogy nem fogad szót). A kisfiam boldog volt, hogy megvédtem, azonban délután már azt mesélte, hogy ahogy eljöttem az oviból, az óvónéni azt mondta: "Nem anyád fogja megmondani, mit csináljak." El sem tudom képzelni, mekkora roncsolást végeztek ezzel a mondattal, de többet ide nem vittük oviba a gyermekünket.
Egy alkalmazott óvónénivel délután pedig üzent is nekem a tulajdonos óvónéni, hogy akár 30x is bánthatta volna a kisfiamat, de csak 10x tette, örülhetek.
Nem tudom, mi minden történhetett még ebben az oviban, ide 3 éves korától járt a kisfiam és a párommal úgy látjuk, hogy talán 3 éves kora után kicsivel egyre szófogadatlanabb, egyre többször ellenkezik velünk, szemtelen velünk és másokkal. Már nem az az édes, cuki, elragadó kisfiú, aki régen volt. Pedig most is látni rajta, hogy mindent megtenne egy kis szeretetért, de nem találja hozzá az utat. Az oviban sajnos minden érintést elutasítottak, pedig a kisfiunk szeret ölelni, hozzáérni másokhoz, vigasztalni és bátorítani.
Most új oviba vittük, ahol visszatették középső csoportba, de nehezen megy a beilleszkedés. Nagyszerű pedagógiai csapatra találtunk, ami megnyugtató. Bár még csak pár hetet járt az új oviba, egy pici javulást tapasztaltam a kisfiunk viselkedésében.
Itthon sokszor veszekszünk vele, mert amíg nem emeljük meg a hangunkat vagy nem ígérünk büntetést, nem hallgat ránk. Sőt, már egyre többet meg is kell büntetni.
Szeretném tanácsát kérni, hogy hova tudnánk segítségért fordulni, hogy a lelki sebek gyógyulását segítsük és mihamarabb egy egészséges lelkű kisfiú lehessen a gyermekünk.
Köszönettel, Marcsi
Elolvastam a levelét, hát nem semmi h másfél éves kora óta mennyi megpróbáltatáson esett át a kisfia. Szorongások és félelmek fel nem dolgozott tömkelege állhat a viselkedése hátterében és valószínűsìthető egy fajta szociális érzékenység is. Mindenképp pszichológiai segìtség szükséges, ha gondolja keressenek meg, szívesen segítek. Elérhetőségem: 30-3550177.
Üdv.:
8 éves kisfiammal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni Öntől. Ő a második házasságomból született, az első házasságomból van 3 nagy testvére egy 27 éves lány ( aki maga is 2x családanya) egy 22 éves fiú ő januárban kezdte el az önálló életet és egy 18 éves fiú aki a tanulmányai utolsó évét folytatja már csak ő lakik velünk a nagyok közül. Gyerek közösség szempontjából kicsit elszigetelten élünk mert a közelünkben nincs gyerek a házban jórészt öregek laknak. Egy játszótér sincs a közelben.Ennek következtében gyermekem az ideje nagy részét velünk töltötte, a lakás és a család a biztonsági zónája.Óvodába is későn került be hely hiány miatt 5 évesen. Nagyon nehezen szokott be.Jártunk nevelési tanácsadóba is egy évig. 2x jártuk a nagycsoportot mire javult a helyzet. Tavaly kerültünk iskolába. Tanulmányi gondunk nincs igazán. Viszont szorong a gyerek, nem kicsit.Azt hittük idővel rendeződik, de nem igy néz ki sajnos, szeretnék neki segíteni de sajnos nem tudom hogyan. Ugyanis mivel nem igazán volt gyerek közösségben ezért ő is azt csinálta mint a nagyok számitógépezik, xbox-zik, a telefonján játszik a neten olvasgat. De ezzel szemben nem tud és nem szeret rajzolni, focizni, rohangálni. Magatartási problémák nincsenek vele mert ő szófogadó rendes gyerek. Nem is tudja értelmezni amikor az osztálytársai vissza beszélnek a tanárnéninek vagy ugrálnak a padon vagy verekszenek. Mert nem szeret konfrontálódni. Viszont nem is túl ügyes, ezért meglehetősen önbizalom hiányos. Minden újtól fél. Nem szívesen mozdul ki a komfort zónájából, s ha kimozdítjuk akkor azt stressznek éli meg. Egy olyan program aminek más gyerek örül pl. állatkert vidámpark ő nem tudja élvezni mert folyamatosan az időt kérdezi, hogy mikor megyünk már haza. Ha idegen helyre megyünk ruhát vásárolni vagy bármit megnézni szintén tiszta stressz. Mivel ilyen nincsenek barátai, magányos és nem szeret iskolába menni. Ott is a legkisebb gondnál halálra stresszeli magát.Például tavaly volt, hogy az egyik angol órára családi képet kellett vinni.Nekünk nincsenek papír alapú fényképeink. Digitális őrzünk mindent. Irtam a tanárnéninek elmondtam, hogy mi a helyzet meg hát délután 5 kor derült ki hogy másnapra kell ennyi idő alatt nem tudok szerezni. Tanító néni mondta, hogy jó akkor a Tominak nem lesz. De a gyerek egész éjjel ezen görcsölt, reggel át kellett beszélni vele a dolgot. Iskolába menet meg kellett mutatni, hogy a tanító néni azt mondta nem lesz baj. Ennek ellenére bekísértem a gyereket, a portánál elváltunk bement, én már a másik utcában jártam amikor a gyerek benti ruhában zokogva kiabálva rohant utánam, hogy ő fél mert a többi gyerek elővette a képet és neki nincs és akkor mi lesz.
Soha életemben nem hagytam őt sehol de a mai napig ha amikor kihozzák őket 16 órakor vagy van hogy előbb és nem érek oda csak pár perc múlva akkor neki már könnyes a szeme.Borzasztó ez lelkileg neki is de nekem is. Hogy segítsek neki?Előre is köszönöm válaszát!
Az ön által leírtak alapján szeparációs szorongást, szociális érzékenységet és érzelmi labilitást vélek felismerni. Azt gondolom, hogy mindenképp szükségük lenne egy kis pszichológiai segítségre, h a kisfia kimozduljon ebből az állapotból. Ha gondolja keressenek meg, én is szívesen segítek, elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.:
6 éves kisfiammal kapcsolatban lenne egy kérdésem.
A fiam a múlt héten kezdte el az iskolát, és minden egyes reggelünk sírással és alkudozással kezdődik, hogy nem akar menni meg hogy hamarabb menjünk érte….
És a mai nap folyamán egyenesen pánik szerűen sírt, hogy ö nem akar ott maradni az iskolában.
Ebből kifolyólag gondoltam rá hogy itt az ideje külső segítséget bevonni nehogy még jobban rosszabbodjon a jelenlegi állapot ..
Igazándiból a probléma az ott kezdődik ha ott kell maradnia a gyereknek valahol egyedül.
Én úgy gondolom hogy ennek a legfőbb oka, amikor már szépen kezdett rólunk leválni akkor sajnos betörési kísérlet áldozatai lettünk, amit megakadályoztam.
de sajnos a gyerek egy hónapig amikor elkezdett besötétedni a félelem miatt már ott állt mellettem és nem tágított mellőlem.
próbáltuk lelkileg erősíteni, biztonság érzetet adni neki (+még egy kutyust is hoztunk ami figyel este) ami részben sikeres volt.
Azt viszont azt még nem sikerült elérnünk hogy külön szobában aludjon…
amúgy meg összességében nincs semmi gond a gyerekkel, nagyon szeret mozogni, sportolni, étvágya jó.
az egész napos ülőmunkából kifolyólag én a szabadidőmben küzdősportot űzök. Ez felkeltette a gyerekem érdeklődését és a múlt héten elkezdett ö is járni.
Én úgy látom hogy ez jó hatással van rá, nagyon lelkesen és felszabadultan csinálja. De azt hozzá kell tenni hogy a feleségem az ott van a látómezejében.
mielőbbi Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel.
Petrovánszki Miklós
Elolvasva a levelét azt gondolom, h egyrészt szeparációs szorongás, másrészt pedig a betörési kísérlet fel nem dolgozása állhat a kisfia viselkedésének a hátterében. Amennyiben még mindig fenn állnak a kisfiánál az ön által említett viselkedésbeli tünetek, keressenek meg és szívesen segítek neki a feldolgozásban. Elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.: