Testvérek egy szobában

Kedves Zsófia!
Örülök, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnom. A "szakvélemény" nem úgy szól, hogy ekkor vagy akkor a gyereknek saját szoba kell, bár természetesen nem árt, ha egy kamasz már el tud vonulni, akkor már valóban lehet rá igényük. Sokkal fontosabb, hogy ahogyan a szülő megéli a világot, az mutatja meg a gyereknek is, hogy hogyan élje meg, élheti meg ugyanazt. Mi szűrjük meg és értelmezzük nekik a valóságot. Minél kisebbek, annál inkább. Lehet, hogy a a gyerekek azt látják, hogy a szülők lazán, oldottan, itt-ott humorral oldva élik a mindennapi életüket ebben a lakásban, és nem is jut eszükbe, hogy másként is lehetne élni vagy hogy ezzel bármi baj lenne. Ebben az esetben felnőtt korában azt fogja mesélni: mi négyen laktunk egy szobában, mégis nagyon meleg, otthonos hangulat volt, nem volt ezzel semmi bajom a világon. Ha pedig szorongó, aggódó szülők veszik körül őket, akkor előfordulhat, hogy EZ magában teher. A szülők a mai világban talán épp a szorongásaikkal ártanak a legtöbbet a gyerekeiknek. Még az a törekvés is, hogy szépen és jól neveljünk, annyi szorongást, maximalizmust hoz magával, annyi aggodalmaskodást, hogy "vajon jól csinálom-e", hogy az már szinte magában is árt. Tehát egyfelől: ez van, ebben is lehet boldognak lenni és természetesen, oldottan megélni ezt; másfelől az ember a lehetőség határain belül megteszi, amit tud, hogy évek múltán majd változzon a helyzet. Ha pedig nem változik, akkor ezt fogadjuk el, erre találunk megoldásokat szellemesen, kreatívan, szeretettel.
Minden jót!