Kedves Zsuzsa!
Tudom, és értem, hogy az eszköztelenség és a tehetetlenség a legnagyobb kín – amikor tudjuk, mi lenne jó a gyermeknek, de semmilyen módon nem tudjuk rávenni, hogy a saját érdekét szolgálja…
Na de mi is a cél? Az a cél, hogy a gyermek tanuljon? Vagy az a cél, hogy a gyermek akarjon tanulni? Mert motivációt gyártani igen nehéz mutatvány – ahogyan bármely más érzelmet sem könnyű erővel kicsikarni.
A megvonás, a korlátozás: büntetés, erőszak, hatalomgyakorlás. A következménye kiszámítható: a gyerek vagy aktívan fellázad ellene, vagy ha erre nincs módja, akkor a lehető legmesszebb elhátrál, bezárkózik. Mi felnőttek se könnyen kapunk kedvet olyasmihez, amire kényszerítenek, amire nagy erőkkel próbálnak rábeszélni…
Ön és a férje nyilvánvalóan azért próbálja rávenni őt a tanulásra, hátha majd menet közben kedvet kap hozzá… A motiváció azonban – tartok tőle – nem így születik. A cél az, hogy ez a gyermek önjáró, ön-lelkesítő, önmotiváló legyen, magától, kedvvel tanuljon. Ehhez azonban – és most jön a legnehezebb, amit valószínűleg nem fog elfogadni tőlem – ehhez azonban egy időre le kellene venni róla a nyomást. Ha nem is egészen felfüggeszteni a tanulás-témát, de legalább az összes kényszerítő eszköz használatát megszüntetni. Ha folyton helyette akarunk, és ennyire akarunk, akkor neki nem marad tere, oka akarni semmit. Csak az ellenkezőjét.
Ha eddig olyan volt a gyermek, mint egy kötélen vontatott autó, hagyta magát húzni, akkor most időbe fog telni, amíg beindul a saját motorja, és megtanulja vezetni a saját kis kocsiját… De nemigen van más választás.
A gyermek tanulását sok minden motiválhatja. Első sorban a tanárok: az, ami órán történik, ami kettejük között végbemegy. Legfőképpen a sikerélmény. Ha van olyan tanár, aki hisz benne, sikerélményhez tudja juttatni, lelkesíteni tudja, akkor nyert ügye van. Másrészt a tanármódszertani felkészültsége, az, hogy mennyire tudja érdekessé tenni a tárgyát. Ha valami egész egyszerűen érdekelni kezdi a gyereket, akkor előbb-utóbb elkapja a gépszíj és tanulni fog belőle: már ha ráhagyjuk, ha engedjük végbe menni ezt a folyamatot. A tanár személyisége, kisugárzása mellett befolyásolhatják az osztály normái, hangulata. Motiválhatja a csoportdinamika: az, ha a gyerek nem akarja, hogy butábbnak, gyengébbnek lássák, mint másokat. Ebbe nehezen lát bele a szülő, és nem is szabad faggatni, kérdezgetni a gyermeket, hiszen a serdülés előrehaladtával egyre inkább védeni fogja a határait, egyre inkább elvárja majd, hogy magánélete legyen. Hogy ne tekintsük saját meghosszabbításunknak, hogy kopogjunk az ajtaján, ne nyúljunk a holmijához, ne rakjunk rendet a szekrényében, ne olvassunk bele naplójába, telefonjába, még a füzeteibe se, hogy lehessenek titkai.
Ha hagyunk neki időt, hogy a külső vezérlésű tanulásról átálljon a belső vezérlésű tanulásra, akkor a valódi erők jönnek játékba: mi érdekli, melyik tanár jó, merre nyílik a saját érdeklődése, kihez akar hasonlítani, odatartozni, mit diktál a saját hiúsága. Tudni már mindent tud: tudja, hogy nem akar polcot pakolni a Tescóban, tudja, hogy jobb élete lesz, ha tanul, mindent tud, amit elmondtunk neki. Legfőképpen úgyis a felnőttek, a szülők életviteléből tanul.
Ha eddig ekkora nyomás volt rajta tanulás-ügyben (büntetések, beszélgetések, stb.), akkor most egy ideig „már csak azért se” tanulhat, ha hű akar lenni a saját értékrendjéhez: a szabadsághoz, önrendelkezéshez. Ami nem azt jelenti, hogy nem fog tanulni, hanem azt, hogy ez az ellenőrzésünk nélkül, akár titokban is megtörténhet. Ismerek olyan gyereket, aki csak akkor tanul, ha a szülő nem látja… szinte érthetetlennek látták, vajon mitől egyre jobbak a jegyei.
Tudom, hogy nem könnyítettem meg a dolgukat, de a serdülés küszöbén nagyon nem lenne kívánatos, hogy egyre fokozódó nyomásgyakorlással vagy pláne büntetéssel terheljék-rongálják a kapcsolatukat.