|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Szakértő!
Kisfiam most 3 éves, ő egy érzékenyebb, nehezen fegyelmezhető, temperamentumos gyermek alapjában. 2 évesen elkezdtünk vele egy nagy létszámú körzetes bölcsődét, ahová nagyon nem szeretett járni, végigüvöltötte az összes reggelt,menekült onnan délután, majd az okot kutatva kiderült, hogy ott rendszeresen bántja több erős és nagyobb gyerek, ami nem oldódott meg többszöri kérésre sem, így kivettük onnan a gyereket fél év után. Találtunk egy jó intézményt, kis létszámú, gyerekbarát közeg. Fél éve jár ide is, sosem ment be igazán szívélyesen, de nem is volt olyasmi mint a másik helyen. Most 3 hónapja sokat volt beteg, sokat volt itthon és valami megtört. Azóta nem akar menni, ugyanúgy sír, mint a másik helyen, sőt, mondja is, hogy ott is bántják és keressünk másikat. Ez persze nem igaz, az egészen biztos, csak nyilván emlékszik, hogy nem volt jó neki az előző és onnan is elhoztuk. Azt is mondja, hogy anyával akar itthon maradni.Ott a bölcsiben mostanában sok a beszokó, sok anyuka mozog és nem is érti mások anyukája miért van ott. Gyakran dühös a kisebbekre. Főleg engem, mint anyát manipulál érzelmileg reggel, szívszaggatóan sír, ezért legtöbbször apukája vagy más viszi. Én egy eléggé izgulós, aggódós anyuka vagyok, aki nagyon sok melegséggel és simogatással, dicsérettel nevel, talán kicsit túl is kényeztet. Többször megkaptam már orvostól, védőnőtől, gondozótól , hogy azért nem akar közösségbe járni, mert itthon agyon van kényeztetve és ott pedig alkalmazkodni kell. Mégis úgy érzem valami ott nem jó neki,de félek, hogy egy újabb váltással azt tanulná meg, hogy ha nem jó, elvisszük onnan és egy idő után nem lehetne tudni, mi a valós alapja a dolgoknak. Nehezen érthető a beszéde, és a bölcsiről nem szívesen mesél, ezért sem tudom pontosan mi zajlik benne. Viszont aggódom és nem jó érzés minden nap ennyire sírva elengedni. Ott is nehezen nyugszik meg, de azért elvan. Hétvégén azonban sokkal vidámabb, nyitottabb, kommunikatívabb, szinte kivirágzik, ami vasárnap este már visszaesik a hétfő szó hallatára.Hogy kellene kezelnem , megoldanom ezt a problémát? Tényleg ott lehet a kulcs, hogy én vagyok túl aggódó, engedékeny és itt lehetnek a problémák? Már kezdem ezt hinni, és nyilván ha elvesztem az önbizalmam, mindez még inkább ördögi körré válhat. Már ott tartok, hogy innen is kiveszem, erősödjön meg őszig, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás.Várom szíves véleményüket, ha nem baj, itt még 2-3 szakértőt is megkérdezek ebben a témában, hiszen több szem többet lát és biztos kapok hasznos tanácsot vagy ötletet, min gondolkozzak, mi lehet mindez mögött, mit érdemes tenni. Ősszel ovis lesz és már előre félek, ott hogy fogja magát egy új, nagyobb létszámú, nagyobb önállóságra szoruló közösségi életben érezni, a tapasztalatok alapján, ezért is kérek segítséget! Köszönöm előre is, minden jót kívánva: Jolán
Kisfiam most 3 éves, ő egy érzékenyebb, nehezen fegyelmezhető, temperamentumos gyermek alapjában. 2 évesen elkezdtünk vele egy nagy létszámú körzetes bölcsődét, ahová nagyon nem szeretett járni, végigüvöltötte az összes reggelt,menekült onnan délután, majd az okot kutatva kiderült, hogy ott rendszeresen bántja több erős és nagyobb gyerek, ami nem oldódott meg többszöri kérésre sem, így kivettük onnan a gyereket fél év után. Találtunk egy jó intézményt, kis létszámú, gyerekbarát közeg. Fél éve jár ide is, sosem ment be igazán szívélyesen, de nem is volt olyasmi mint a másik helyen. Most 3 hónapja sokat volt beteg, sokat volt itthon és valami megtört. Azóta nem akar menni, ugyanúgy sír, mint a másik helyen, sőt, mondja is, hogy ott is bántják és keressünk másikat. Ez persze nem igaz, az egészen biztos, csak nyilván emlékszik, hogy nem volt jó neki az előző és onnan is elhoztuk. Azt is mondja, hogy anyával akar itthon maradni.Ott a bölcsiben mostanában sok a beszokó, sok anyuka mozog és nem is érti mások anyukája miért van ott. Gyakran dühös a kisebbekre. Főleg engem, mint anyát manipulál érzelmileg reggel, szívszaggatóan sír, ezért legtöbbször apukája vagy más viszi. Én egy eléggé izgulós, aggódós anyuka vagyok, aki nagyon sok melegséggel és simogatással, dicsérettel nevel, talán kicsit túl is kényeztet. Többször megkaptam már orvostól, védőnőtől, gondozótól , hogy azért nem akar közösségbe járni, mert itthon agyon van kényeztetve és ott pedig alkalmazkodni kell. Mégis úgy érzem valami ott nem jó neki,de félek, hogy egy újabb váltással azt tanulná meg, hogy ha nem jó, elvisszük onnan és egy idő után nem lehetne tudni, mi a valós alapja a dolgoknak. Nehezen érthető a beszéde, és a bölcsiről nem szívesen mesél, ezért sem tudom pontosan mi zajlik benne. Viszont aggódom és nem jó érzés minden nap ennyire sírva elengedni. Ott is nehezen nyugszik meg, de azért elvan. Hétvégén azonban sokkal vidámabb, nyitottabb, kommunikatívabb, szinte kivirágzik, ami vasárnap este már visszaesik a hétfő szó hallatára.Hogy kellene kezelnem , megoldanom ezt a problémát? Tényleg ott lehet a kulcs, hogy én vagyok túl aggódó, engedékeny és itt lehetnek a problémák? Már kezdem ezt hinni, és nyilván ha elvesztem az önbizalmam, mindez még inkább ördögi körré válhat. Már ott tartok, hogy innen is kiveszem, erősödjön meg őszig, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás.Várom szíves véleményüket, ha nem baj, itt még 2-3 szakértőt is megkérdezek ebben a témában, hiszen több szem többet lát és biztos kapok hasznos tanácsot vagy ötletet, min gondolkozzak, mi lehet mindez mögött, mit érdemes tenni. Ősszel ovis lesz és már előre félek, ott hogy fogja magát egy új, nagyobb létszámú, nagyobb önállóságra szoruló közösségi életben érezni, a tapasztalatok alapján, ezért is kérek segítséget! Köszönöm előre is, minden jót kívánva: Jolán
Kedves Jolán!
Nagyon megértem az álláspontját: roppant nehéz, ha az ember anyai érzése mást mond, mint a közvélemény egy jelentős része. Annyira könnyű a kívülállóknak kemény és már-már spártai álláspontot elfoglalni és azt sugalmazni, hogy a gyereket idomítani kell, nem hagyni, hogy az érzései felülkerekedjenek, hanem megtörni, megtanítani neki, hogy az élet kemény és be kell állni a sorba. A baj csak az, hogy ez az üzenet még nagy gyerekkel, még felnőtt emberrel szemben is embertelen és pszichológiailag elhibázott. A kisgyerekek akkor fejlődnek egészségesen, ha a pszichológiai fejlődési, tanulási igényeik teljesülnek. A három év alatti gyerek élettani és lelki igénye pedig az, hogy az anyukája biztonságos közelségében felfedezhesse a világot és kísérletezhessen a tárgyakkal, a mozgással, a többi emberrel. A három, vagy talán négy év alatti gyereknek nem közösségben van a helye. A bölcsőde kényszermegoldás, kritikus, nehéz élethelyzetben egy végső menedék. Az óvodai lét pedig akkor működik jól, ha a gyermek önként, szívesen megy oda és annyi időt tölt ott, amennyit szívesen vagy könnyen elvisel. A jól végzett beszoktatásnak éppen ez a célja. Nem az a kérdés, hogy a gyerek ellenállását hogyan törjük meg, vagy hogy a gyerek sírásán hogyan jussunk túl - a beszoktatás célja az, hogy ne legyen ellenállás, ne legyen sírás. A leveléből meghasonlottságot, elbizonytalanodást vélek hallani. Mintha nem lenne már biztos a saját érzéseiben, anyai ösztönében, intuíciójában. Mint aki elvesztette az iránytűjét. És mintha a saját szíve azt mondaná: hagyjuk most ezt az egész zűrzavart, vissza az alapvonalra, az anya és gyermeke biztonságos kapcsolatához, és majd később, amikor a gyerek is érettebb és a lelke is megnyugodott, akkor kísérletezzünk újra a közösségi élettel.
Ha engem kérdezett volna, ugyanezt javasoltam volna. A kisgyerek életében egyetlen stabil bázis van: az, hogy a szüleim, és köztük is elsősorban az édesanyám nem hagy cserben, nem tesz rosszat nekem, nem hagy magamra, nem mond le rólam. Mindig ott van, ő a bázis, oda mindig vissza lehet térni, ott mindig föl lehet töltődni, onnan lehet új kalandra, próbatételre indulni. Akár hiszi, akár nem, harmincéves korában is így fog Önre tekinteni a fia. A szülő mindig ott van mint végső mentsvár. A szülő legyen az, akire bármikor és bármilyen körülményben számítani lehet és akinek a reakciója, az elfogadása nem is képezheti kérdés tárgyát. "Persze, hogy ő mellém fog állni" - gondolja jó esetben a gyerek. Az a huzavona, zűrzavaros helyzet, amiben most van, semmiképp sem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon bármiféle "leckét". És egy 3-4 éves gyereknek nem is efféle spártai alkalmazkodási leckéket kell tanulnia. Az ő "tananyaga" most a biztonság, és a biztonságos bázisra támaszkodva az örömteli játékos felfedezés. Nagyon messze van ő még a kötelességteljesítéstől meg az önsanyargatástól mint elvárástól. Azt mondja, Ön sok melegséggel és szeretettel nevel. Ez fontos és jó. Az aggodalom már más kérdés. Természetesen a túlféltés, az aggodalomból fakadó korlátozás, a gyerek kísérletező-felfedező kedvének, mozgásának, kalandjainak visszametszése szintén nemkívánatos. Hiszen az a fontos, hogy a gyerek ősbizalma ne csak a Mama közelségére terjedjen ki, hanem a nagyvilágban való magabiztos mozgásra is. Ha a gyereknek azt üzenjük: igen, meg tudod csinálni, mehetsz, kísérletezhetsz, én pedig vigyázok rád, akkor magabiztos, a világban ügyesen mozgó embert kapunk. Ha ésszerűen megtanítjuk neki a veszélyeket, de hagyjuk felfedezni, akkor a kíváncsisága a tudás és a magabiztosság felé viszi őt. Az óvodába majd annak idején fokozatosan, és azzal a szilárd hittel kell beszoktatni, hogy az tényleg jó neki. De ez csak akkor meggyőző, ha az édesanyja ezt tiszta szívvel hiszi, mert olyan a hely és olyanok a pedagógusok. És: olyan a beszoktatás. Minél természetesebb, minél észrevétlenebb, annál jobb .Az ilyen korú gyerek még nem észérvekben gondolkodik, és nem következtet. Közvetlenül megéli az élményeit. Ha valahol jó, akkor ott jó. Ha belefeledkezem a játékba, mert jó nekem, akkor nem nagyon érdekel, ha elmegy a Mama, de jöjjön vissza hamar, legyen itt, amikor majd vágyom rá. Jó, ha az óvoda kínál valamiféle átmenetet az első időszakra, pl. az anya jelenlétében zajló játszóházat, ahogyan a Waldorf óvodákban szokás. Az is jó, ha az óvodában töltött napok számát és hosszát a szülő és a gyerek igénye határozhatja meg. Ha a család megteheti, hogy délután már otthon van a kisgyerek, akkor teljesen fölösleges bent aludni. Az is egy kényszermegoldás. Az óvoda egyetlen célja, hogy a gyerek társas viselkedését fejlessze abban a 4-7 éves korban, amikor erre már alkalmas, sőt igénye van, és amikor ez még nem a teljesítés, hanem a játék jegyében zajlik. Erre pedig napi 3-4 óra heti néhány napban bőven elegendő. A többi csak a ránk örökített intézményi rutin.
Sok sikert kívánok!
Nagyon megértem az álláspontját: roppant nehéz, ha az ember anyai érzése mást mond, mint a közvélemény egy jelentős része. Annyira könnyű a kívülállóknak kemény és már-már spártai álláspontot elfoglalni és azt sugalmazni, hogy a gyereket idomítani kell, nem hagyni, hogy az érzései felülkerekedjenek, hanem megtörni, megtanítani neki, hogy az élet kemény és be kell állni a sorba. A baj csak az, hogy ez az üzenet még nagy gyerekkel, még felnőtt emberrel szemben is embertelen és pszichológiailag elhibázott. A kisgyerekek akkor fejlődnek egészségesen, ha a pszichológiai fejlődési, tanulási igényeik teljesülnek. A három év alatti gyerek élettani és lelki igénye pedig az, hogy az anyukája biztonságos közelségében felfedezhesse a világot és kísérletezhessen a tárgyakkal, a mozgással, a többi emberrel. A három, vagy talán négy év alatti gyereknek nem közösségben van a helye. A bölcsőde kényszermegoldás, kritikus, nehéz élethelyzetben egy végső menedék. Az óvodai lét pedig akkor működik jól, ha a gyermek önként, szívesen megy oda és annyi időt tölt ott, amennyit szívesen vagy könnyen elvisel. A jól végzett beszoktatásnak éppen ez a célja. Nem az a kérdés, hogy a gyerek ellenállását hogyan törjük meg, vagy hogy a gyerek sírásán hogyan jussunk túl - a beszoktatás célja az, hogy ne legyen ellenállás, ne legyen sírás. A leveléből meghasonlottságot, elbizonytalanodást vélek hallani. Mintha nem lenne már biztos a saját érzéseiben, anyai ösztönében, intuíciójában. Mint aki elvesztette az iránytűjét. És mintha a saját szíve azt mondaná: hagyjuk most ezt az egész zűrzavart, vissza az alapvonalra, az anya és gyermeke biztonságos kapcsolatához, és majd később, amikor a gyerek is érettebb és a lelke is megnyugodott, akkor kísérletezzünk újra a közösségi élettel.
Ha engem kérdezett volna, ugyanezt javasoltam volna. A kisgyerek életében egyetlen stabil bázis van: az, hogy a szüleim, és köztük is elsősorban az édesanyám nem hagy cserben, nem tesz rosszat nekem, nem hagy magamra, nem mond le rólam. Mindig ott van, ő a bázis, oda mindig vissza lehet térni, ott mindig föl lehet töltődni, onnan lehet új kalandra, próbatételre indulni. Akár hiszi, akár nem, harmincéves korában is így fog Önre tekinteni a fia. A szülő mindig ott van mint végső mentsvár. A szülő legyen az, akire bármikor és bármilyen körülményben számítani lehet és akinek a reakciója, az elfogadása nem is képezheti kérdés tárgyát. "Persze, hogy ő mellém fog állni" - gondolja jó esetben a gyerek. Az a huzavona, zűrzavaros helyzet, amiben most van, semmiképp sem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon bármiféle "leckét". És egy 3-4 éves gyereknek nem is efféle spártai alkalmazkodási leckéket kell tanulnia. Az ő "tananyaga" most a biztonság, és a biztonságos bázisra támaszkodva az örömteli játékos felfedezés. Nagyon messze van ő még a kötelességteljesítéstől meg az önsanyargatástól mint elvárástól. Azt mondja, Ön sok melegséggel és szeretettel nevel. Ez fontos és jó. Az aggodalom már más kérdés. Természetesen a túlféltés, az aggodalomból fakadó korlátozás, a gyerek kísérletező-felfedező kedvének, mozgásának, kalandjainak visszametszése szintén nemkívánatos. Hiszen az a fontos, hogy a gyerek ősbizalma ne csak a Mama közelségére terjedjen ki, hanem a nagyvilágban való magabiztos mozgásra is. Ha a gyereknek azt üzenjük: igen, meg tudod csinálni, mehetsz, kísérletezhetsz, én pedig vigyázok rád, akkor magabiztos, a világban ügyesen mozgó embert kapunk. Ha ésszerűen megtanítjuk neki a veszélyeket, de hagyjuk felfedezni, akkor a kíváncsisága a tudás és a magabiztosság felé viszi őt. Az óvodába majd annak idején fokozatosan, és azzal a szilárd hittel kell beszoktatni, hogy az tényleg jó neki. De ez csak akkor meggyőző, ha az édesanyja ezt tiszta szívvel hiszi, mert olyan a hely és olyanok a pedagógusok. És: olyan a beszoktatás. Minél természetesebb, minél észrevétlenebb, annál jobb .Az ilyen korú gyerek még nem észérvekben gondolkodik, és nem következtet. Közvetlenül megéli az élményeit. Ha valahol jó, akkor ott jó. Ha belefeledkezem a játékba, mert jó nekem, akkor nem nagyon érdekel, ha elmegy a Mama, de jöjjön vissza hamar, legyen itt, amikor majd vágyom rá. Jó, ha az óvoda kínál valamiféle átmenetet az első időszakra, pl. az anya jelenlétében zajló játszóházat, ahogyan a Waldorf óvodákban szokás. Az is jó, ha az óvodában töltött napok számát és hosszát a szülő és a gyerek igénye határozhatja meg. Ha a család megteheti, hogy délután már otthon van a kisgyerek, akkor teljesen fölösleges bent aludni. Az is egy kényszermegoldás. Az óvoda egyetlen célja, hogy a gyerek társas viselkedését fejlessze abban a 4-7 éves korban, amikor erre már alkalmas, sőt igénye van, és amikor ez még nem a teljesítés, hanem a játék jegyében zajlik. Erre pedig napi 3-4 óra heti néhány napban bőven elegendő. A többi csak a ránk örökített intézményi rutin.
Sok sikert kívánok!
Frank Orsolya
2014. 02. 26. 22:15
Olvasói értékelés: 5 / 5
Kedves Orsolya!
5 éves kisfiammal kapcsolatban kérdeznék Öntől.
Kisfiam 5 éves múlt decemberben, és kb. 2,5 éves korától jár családi napközikbe (ez heti 2-3 napot jelent délig, ebéd után elhoztam). Tavalyelőtt novemberben megszületett a kisöccse (tehát ő most másfél éves), és rá pár hónappal tettünk próbát, hogy az oviban aludjon (nekem sem kellene ebéd után érte szaladgálni, talán több időm lenne a házimunkára vagy másra). 2 hétig aludt ott, de azt is nagy sírások árán, majd bepisilt alvás közben egy délután (ebben a családi napköziben előre szóltak, hogy csak akkor aludhat ott a gyerek ha ágytiszta, mert lepisili a szőnyeget és ők ezt nem tudják takarítani, de ebben az időben már jó ideje ágytiszta volt a gyerek). A történtek után szóltam, hogy akkor ne aludjon ott és elhozom ebéd után, mert én is tartottam attól, hogy visszaesett a gyerek a bepisilés terén, ill. beláttam, hogy nem most kellene ott altatni délutánonként, miután megszületett az öccse.
Tavaly novemberben elköltöztünk egy másik kerületbe, most is családi napközibe jár a fiam, hamar beilleszkedett, szeret járni, 3 napot jár egy héten, és itt is azt javasolta az óvónő, hogy még ne maradjon délután, hanem majd később, ha már megszerette az ovit, beilleszkedett. A délutáni ottmaradást pár hete próbálgatjuk, de teljesen ki van készülve tőle. Csak 2 napot kellene ott maradnia délután a 3-ból (ezt beszéltük meg vele). Már előző nap kérdezi, hogy holnap lesz-e ovi, és neki ott kell -e aludnia. Ha azt mondjuk hogy igen, már sír és azt mondja hogy nem akar ott aludni. Először azzal indokolta, hogy nem mehet ki pisilni alvás közben, de megbeszéltük az óvónőkkel, hogy engedjék ki, és mondja, hogy ki is mehetett, ill. van, hogy 3x is kimegy pisilni. De így is sír már este, ha másnap ott kell aludnia, van hogy nagyon sokáig, az oviba ha viszem reggel, rám akaszkodik, sír hangosan mindenki előtt, úgy kell rólam "lefejteni" (az apjával is ezt csinálja). Mostanában viszont már azt mondja, hogy nagyon hiányzunk neki az oviban, és ha ott marad délután, akkor este már csak kevés időt tölthet velünk (fél 5-5 között megyünk érte).
Én igazából itthon vagyok a kisöccsével, és megtehetném, hogy azon a 2 napon is elhozom ebéd után, de az óvónők azt mondták hogy ne hátráljak meg, megpróbál manipulálni, és majd abbahagyja egyszer. Nem tudom, hogy mit tegyek, nem szeretném ha valami problémája lenne a személyiségében emiatt.
Ugyanakkor bennem is az van, hogy én is 3 éves koromtól oviba jártam naponta 5-ször, anyukám csak este tudott értem jönni mert dolgozott, az ráadásul állami ovi volt, ahol kb. 40-50-en voltunk egy csoportban, és mégis felnőttem...
Ön szerint mit tegyek ebben a helyzetben?
Válaszát megköszönöm, munkájához sok sikert kívánok!
5 éves kisfiammal kapcsolatban kérdeznék Öntől.
Kisfiam 5 éves múlt decemberben, és kb. 2,5 éves korától jár családi napközikbe (ez heti 2-3 napot jelent délig, ebéd után elhoztam). Tavalyelőtt novemberben megszületett a kisöccse (tehát ő most másfél éves), és rá pár hónappal tettünk próbát, hogy az oviban aludjon (nekem sem kellene ebéd után érte szaladgálni, talán több időm lenne a házimunkára vagy másra). 2 hétig aludt ott, de azt is nagy sírások árán, majd bepisilt alvás közben egy délután (ebben a családi napköziben előre szóltak, hogy csak akkor aludhat ott a gyerek ha ágytiszta, mert lepisili a szőnyeget és ők ezt nem tudják takarítani, de ebben az időben már jó ideje ágytiszta volt a gyerek). A történtek után szóltam, hogy akkor ne aludjon ott és elhozom ebéd után, mert én is tartottam attól, hogy visszaesett a gyerek a bepisilés terén, ill. beláttam, hogy nem most kellene ott altatni délutánonként, miután megszületett az öccse.
Tavaly novemberben elköltöztünk egy másik kerületbe, most is családi napközibe jár a fiam, hamar beilleszkedett, szeret járni, 3 napot jár egy héten, és itt is azt javasolta az óvónő, hogy még ne maradjon délután, hanem majd később, ha már megszerette az ovit, beilleszkedett. A délutáni ottmaradást pár hete próbálgatjuk, de teljesen ki van készülve tőle. Csak 2 napot kellene ott maradnia délután a 3-ból (ezt beszéltük meg vele). Már előző nap kérdezi, hogy holnap lesz-e ovi, és neki ott kell -e aludnia. Ha azt mondjuk hogy igen, már sír és azt mondja hogy nem akar ott aludni. Először azzal indokolta, hogy nem mehet ki pisilni alvás közben, de megbeszéltük az óvónőkkel, hogy engedjék ki, és mondja, hogy ki is mehetett, ill. van, hogy 3x is kimegy pisilni. De így is sír már este, ha másnap ott kell aludnia, van hogy nagyon sokáig, az oviba ha viszem reggel, rám akaszkodik, sír hangosan mindenki előtt, úgy kell rólam "lefejteni" (az apjával is ezt csinálja). Mostanában viszont már azt mondja, hogy nagyon hiányzunk neki az oviban, és ha ott marad délután, akkor este már csak kevés időt tölthet velünk (fél 5-5 között megyünk érte).
Én igazából itthon vagyok a kisöccsével, és megtehetném, hogy azon a 2 napon is elhozom ebéd után, de az óvónők azt mondták hogy ne hátráljak meg, megpróbál manipulálni, és majd abbahagyja egyszer. Nem tudom, hogy mit tegyek, nem szeretném ha valami problémája lenne a személyiségében emiatt.
Ugyanakkor bennem is az van, hogy én is 3 éves koromtól oviba jártam naponta 5-ször, anyukám csak este tudott értem jönni mert dolgozott, az ráadásul állami ovi volt, ahol kb. 40-50-en voltunk egy csoportban, és mégis felnőttem...
Ön szerint mit tegyek ebben a helyzetben?
Válaszát megköszönöm, munkájához sok sikert kívánok!
Kedves Levélíró!
Ha elolvassa a saját levelét, szerintem saját maga is látni fogja a választ. A kisfiú egyértelműen jelzi tűrőképessége határait; egyszer már túlerőltették őt ezen, akkor azonnal tünettel válaszolt, bepisilt, sír stb. Ha egy gyerek teherbíró képességén erőszakot teszünk, mindig visszaüt, később is meglesz az ára. Azokban az években, amikor a gyerekeink hat évnél fiatalabbak, az egész életükre rakjuk le személyiségük alapjait, ilyenkor készül el az az Ember, aki ő lesz az élete hátralevő részében. Ezért mondjuk, hogy ilyenkor ELSŐ A GYEREK. Gyereket hozni a világba csak akkor érdemes, ha tudjuk tartani vele szemben azt a kimondatlan szerződést, hogy "mindent megteszek, ami az egészséges fejlődésedhez, a benned rejlő lehetőségek kibontakozásához szükséges, ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan, jó kapcsolatokban, alkotó erőd teljében éld le az életed." A gyerek nem manipulál, hanem világosan jelzi, merre van az útja és merre nincs, mit bír, mit nem bír. A második gyerek születése mindig az elsőnek trauma - a második élete terv szerint halad, neki nincs gondja, az első életében viszont komoly turbulencia állt be. Ilyenkor őt illeti a figyelem és a gondos kísérés. Figyelni kell, mire van szüksége ahhoz, hogy az új és visszafordíthatatlanul megváltozott helyzethez sikeresen tudjon alkalmazkodni. Az ő élete már soha nem lesz ugyanaz - ezt ki lehet bírni, de erős háttértámogatásra van szüksége ahhoz, hogy ezt az alkalmazkodási harcot megvívja. Az óvónők "ne adja föl, ne hagyja magát manipulálni" véleménye egy nagyon kemény iskolából jön, ami félreérti a lelki jelzések és szükségletek természetét. Ez a szemlélet nagyon sok embert megtört már, sok sérülést okozott. Ha Ön érzi és látja a gyereke fejlődési irányát, akkor hallgasson a saját szívére, ami a soraiból láthatóan egészen pontosan észleli a helyes irányt. Azt írja, hogy látja, hogy csak a saját kényelmét és a háztartást (!!) szolgálta, hogy a gyerek aludjon az óvodában, hogy megtehetné, hogy otthon tartja és hogy a gyerek is ezt igényelné. Úgy hallom, megvan a válasz. Ha most nem hagyja cserben a gyereket és nem tesz rajta erőszakot, az később megtérül. Ha most törést okoz neki, annak később ára lesz. Hallom a soraiból, hogy ezt is érzi és érti. Hallgasson a saját jó anyai intuíciójára és a gyereke iránti szeretetére. Ha egy növény levelei barnulni kezdenek, nem azt mondjuk rá, hogy manipulál és erőszakos, hanem hogy tünettel jelzi, hogy valami hiányzik neki. Ez a kisfiú hasonlóképp. Hiszen épp elég változás és próbatétel volt az életében, és ő a maga kis irracionális, ösztönös, elemi észleléseivel még az eddigiek feldolgozásával van elfoglalva. Kísérje gondosan figyelemmel, mire hogyan reagál, mire van szüksége, mennyit bír, és szolgálja az ő érdekét. Ezekben az években a gyerek sokkal, de sokkal fontosabb, mint a háztartás. A gyerekek lelki jólétét (a felnőttekét is, mindenkiét) egyetlen kérdéssel tudjuk jól szolgálni: mire van szüksége? Ezt az egy kérdést elég megjegyezni ahhoz, hogy jól működjünk és jól neveljünk. MIRE VAN SZÜKSÉGE ahhoz, hogy jól legyen, és hogy ha jól lesz, akkor már jól tud alkalmazkodni és jól tud teljesíteni. Saját magunknak is ezt a kérdést kell föltenni: mire van szükségem ahhoz, hogy jól legyek - és ennek alapján jól tudjak alkalmazkodni és teljesíteni? A családtagok igényeit aztán össze kell fésülni, de a kisgyerekek igénye, hat éves kor előtt, nagyon nagy súllyal esik a latba, hiszen ők még függő viszonyban vannak, most készül a személyiségük és a mostani hiányállapotaik maradandó károsodást okozhatnak. A gyereknek nem az a dolga, hogy megtanuljon lemondani, hanem hogy jóllakjon mindazzal, amire ebben az életkorban szüksége van: lelki stabilitással, fenntartott jelenléttel és melegséggel, törődéssel, érdekes élményekkel, mozgással, természetben, szabad levegőn való futkosással, játékkal, szabadsággal, jó mintákkal, szeretettel, dicsérettel, biztatással, saját képességei gyakorlásával, önbizalommal. Ezzel nem szabad fukarkodnunk. És a háztartás ehhez képest harmadrangú kérdés, akkor is, ha némi alapvető rend és tisztaság, ellátás nyilván jó üzenet a családnak. Ne féljen megadni a gyerekének, amire szüksége van. Ha pedig szeretne bármi másban tanácsot, biztatást, tisztánlátást, hívjon bátran!
Ha elolvassa a saját levelét, szerintem saját maga is látni fogja a választ. A kisfiú egyértelműen jelzi tűrőképessége határait; egyszer már túlerőltették őt ezen, akkor azonnal tünettel válaszolt, bepisilt, sír stb. Ha egy gyerek teherbíró képességén erőszakot teszünk, mindig visszaüt, később is meglesz az ára. Azokban az években, amikor a gyerekeink hat évnél fiatalabbak, az egész életükre rakjuk le személyiségük alapjait, ilyenkor készül el az az Ember, aki ő lesz az élete hátralevő részében. Ezért mondjuk, hogy ilyenkor ELSŐ A GYEREK. Gyereket hozni a világba csak akkor érdemes, ha tudjuk tartani vele szemben azt a kimondatlan szerződést, hogy "mindent megteszek, ami az egészséges fejlődésedhez, a benned rejlő lehetőségek kibontakozásához szükséges, ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan, jó kapcsolatokban, alkotó erőd teljében éld le az életed." A gyerek nem manipulál, hanem világosan jelzi, merre van az útja és merre nincs, mit bír, mit nem bír. A második gyerek születése mindig az elsőnek trauma - a második élete terv szerint halad, neki nincs gondja, az első életében viszont komoly turbulencia állt be. Ilyenkor őt illeti a figyelem és a gondos kísérés. Figyelni kell, mire van szüksége ahhoz, hogy az új és visszafordíthatatlanul megváltozott helyzethez sikeresen tudjon alkalmazkodni. Az ő élete már soha nem lesz ugyanaz - ezt ki lehet bírni, de erős háttértámogatásra van szüksége ahhoz, hogy ezt az alkalmazkodási harcot megvívja. Az óvónők "ne adja föl, ne hagyja magát manipulálni" véleménye egy nagyon kemény iskolából jön, ami félreérti a lelki jelzések és szükségletek természetét. Ez a szemlélet nagyon sok embert megtört már, sok sérülést okozott. Ha Ön érzi és látja a gyereke fejlődési irányát, akkor hallgasson a saját szívére, ami a soraiból láthatóan egészen pontosan észleli a helyes irányt. Azt írja, hogy látja, hogy csak a saját kényelmét és a háztartást (!!) szolgálta, hogy a gyerek aludjon az óvodában, hogy megtehetné, hogy otthon tartja és hogy a gyerek is ezt igényelné. Úgy hallom, megvan a válasz. Ha most nem hagyja cserben a gyereket és nem tesz rajta erőszakot, az később megtérül. Ha most törést okoz neki, annak később ára lesz. Hallom a soraiból, hogy ezt is érzi és érti. Hallgasson a saját jó anyai intuíciójára és a gyereke iránti szeretetére. Ha egy növény levelei barnulni kezdenek, nem azt mondjuk rá, hogy manipulál és erőszakos, hanem hogy tünettel jelzi, hogy valami hiányzik neki. Ez a kisfiú hasonlóképp. Hiszen épp elég változás és próbatétel volt az életében, és ő a maga kis irracionális, ösztönös, elemi észleléseivel még az eddigiek feldolgozásával van elfoglalva. Kísérje gondosan figyelemmel, mire hogyan reagál, mire van szüksége, mennyit bír, és szolgálja az ő érdekét. Ezekben az években a gyerek sokkal, de sokkal fontosabb, mint a háztartás. A gyerekek lelki jólétét (a felnőttekét is, mindenkiét) egyetlen kérdéssel tudjuk jól szolgálni: mire van szüksége? Ezt az egy kérdést elég megjegyezni ahhoz, hogy jól működjünk és jól neveljünk. MIRE VAN SZÜKSÉGE ahhoz, hogy jól legyen, és hogy ha jól lesz, akkor már jól tud alkalmazkodni és jól tud teljesíteni. Saját magunknak is ezt a kérdést kell föltenni: mire van szükségem ahhoz, hogy jól legyek - és ennek alapján jól tudjak alkalmazkodni és teljesíteni? A családtagok igényeit aztán össze kell fésülni, de a kisgyerekek igénye, hat éves kor előtt, nagyon nagy súllyal esik a latba, hiszen ők még függő viszonyban vannak, most készül a személyiségük és a mostani hiányállapotaik maradandó károsodást okozhatnak. A gyereknek nem az a dolga, hogy megtanuljon lemondani, hanem hogy jóllakjon mindazzal, amire ebben az életkorban szüksége van: lelki stabilitással, fenntartott jelenléttel és melegséggel, törődéssel, érdekes élményekkel, mozgással, természetben, szabad levegőn való futkosással, játékkal, szabadsággal, jó mintákkal, szeretettel, dicsérettel, biztatással, saját képességei gyakorlásával, önbizalommal. Ezzel nem szabad fukarkodnunk. És a háztartás ehhez képest harmadrangú kérdés, akkor is, ha némi alapvető rend és tisztaság, ellátás nyilván jó üzenet a családnak. Ne féljen megadni a gyerekének, amire szüksége van. Ha pedig szeretne bármi másban tanácsot, biztatást, tisztánlátást, hívjon bátran!
Frank Orsolya
2013. 04. 08. 08:08
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt szakértő.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.
Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./
Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.
Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.
Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.
Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?
Köszönettel. Egy apuka.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.
Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./
Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.
Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.
Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.
Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?
Köszönettel. Egy apuka.
Kedves Uram!
Amit leír, rettenetesen elszomorító, és első sorban azt szeretném Önnel közölni, hogy az érzései teljesen helyénvalóak, jogosak és mélységesen osztom őket. Sajnos a története kísértetiesen hasonlít számos más történetre, amit elvált férfiak szájából hallottam. Meg vagyok győződve róla, hogy a jog tompa és durva fegyver, a bíróság pedig az egyes konkrét esetekbe bele nem látva követi az anyapárti (gyerekpártinak vélt) irányvonalat. Más példát is láttam arra, hogy a gyermek az anya roppant ártó hatásának van kitéve akkor is, amikor az apa fokozottabb jelenléte nagyon is indokolt lenne. Az ilyen helyzetek saját természetüknél fogva egyre jobban elmérgesednek, így a felek közti egyeztetés ellehetetlenül. Nem Ön az egyedüli férfi, aki úgy érzi, sehol sem hallják meg és nincs segítség. Ami a dolog jogi-gyermekvédelmi részét illeti, nekem sincs eszközöm, de ami ahhoz szükséges, hogy Ön mindezt ép lélekkel átvészelje, és a kisfiú is, abban tudok segíteni. Ha úgy érzi, hogy szeretné együtt átgondolni, milyen rések lehetnek ezen a falon, milyen utak nyílhatnak még, hogyan lehet a helyzetből a legtöbbet kihozni; vagy egyszerűen szeretne úgy könnyíteni a lelkén, hogy utána valamivel tisztábban is lát, kérem hívjon, keressünk egy időpontot és tegyünk egy próbát, hátha egy néhány "segítő beszélgetés" után javulni tud a helyzet. Gyakorlati szinten azt gondolom, hogy érdemes lenne utánajárni, volt-e már Magyarországon sikeres gyerekelhelyezési per, ahol pszichológusi vizsgálat nyomán az apa a heti 1-2 napnál komolyabb láthatási jogokat nyert. A jog lehetővé teszi ezt. Első sorban azonban azt hallom, hogy Ön "az összeomlás határán" van, amit mélységesen megértek, és ezért is javaslom, hogy engedje meg magának a támogatást.
Biztatnám, hogy lássa meg a helyzet kellős közepén azt az óriási pozitívumot, hogy Ön és gyermeke viszonya, kapcsolata JÓ, hogy a gyerek ragaszkodik Önhöz, és hogy ebben nem sikerült senkinek kárt tennie. Ez nincs mindig így, és azt gondolom, valójában ez a legfontosabb.
Várom jelentkezését!
Üdvözlettel:
Amit leír, rettenetesen elszomorító, és első sorban azt szeretném Önnel közölni, hogy az érzései teljesen helyénvalóak, jogosak és mélységesen osztom őket. Sajnos a története kísértetiesen hasonlít számos más történetre, amit elvált férfiak szájából hallottam. Meg vagyok győződve róla, hogy a jog tompa és durva fegyver, a bíróság pedig az egyes konkrét esetekbe bele nem látva követi az anyapárti (gyerekpártinak vélt) irányvonalat. Más példát is láttam arra, hogy a gyermek az anya roppant ártó hatásának van kitéve akkor is, amikor az apa fokozottabb jelenléte nagyon is indokolt lenne. Az ilyen helyzetek saját természetüknél fogva egyre jobban elmérgesednek, így a felek közti egyeztetés ellehetetlenül. Nem Ön az egyedüli férfi, aki úgy érzi, sehol sem hallják meg és nincs segítség. Ami a dolog jogi-gyermekvédelmi részét illeti, nekem sincs eszközöm, de ami ahhoz szükséges, hogy Ön mindezt ép lélekkel átvészelje, és a kisfiú is, abban tudok segíteni. Ha úgy érzi, hogy szeretné együtt átgondolni, milyen rések lehetnek ezen a falon, milyen utak nyílhatnak még, hogyan lehet a helyzetből a legtöbbet kihozni; vagy egyszerűen szeretne úgy könnyíteni a lelkén, hogy utána valamivel tisztábban is lát, kérem hívjon, keressünk egy időpontot és tegyünk egy próbát, hátha egy néhány "segítő beszélgetés" után javulni tud a helyzet. Gyakorlati szinten azt gondolom, hogy érdemes lenne utánajárni, volt-e már Magyarországon sikeres gyerekelhelyezési per, ahol pszichológusi vizsgálat nyomán az apa a heti 1-2 napnál komolyabb láthatási jogokat nyert. A jog lehetővé teszi ezt. Első sorban azonban azt hallom, hogy Ön "az összeomlás határán" van, amit mélységesen megértek, és ezért is javaslom, hogy engedje meg magának a támogatást.
Biztatnám, hogy lássa meg a helyzet kellős közepén azt az óriási pozitívumot, hogy Ön és gyermeke viszonya, kapcsolata JÓ, hogy a gyerek ragaszkodik Önhöz, és hogy ebben nem sikerült senkinek kárt tennie. Ez nincs mindig így, és azt gondolom, valójában ez a legfontosabb.
Várom jelentkezését!
Üdvözlettel:
Frank Orsolya
2011. 01. 04. 08:01
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Azzal a problémával fordulok Önhöz,hogy a 19hónapos kislányom kb 2hete felül ágyba éjjel és 1,5-2órát ordít!Eldobja a cumiját az alvós rongyát,akárhányszor adom neki oda!Ilyenkor nem engedi hogy én vagy apukája megvigasztaljuk,mert ellök magától,csapkod vagdal!/köztünk alszik ha ez számít/Mi lehet ennek az oka???Mit tegyek???Mielőbbi válaszát várom!!!
Kedves Levélíró!
Ha az okokról, körülményekről nem tudunk eleget, mindenkor következő az az aranyszabály, hogy a síró gyermekünket erőnkhöz mérten vigasztaljuk, dédelgessük, és bízzunk benne, hogy a gondok hamarabb elmúlnak, mintsem megértenénk őket. Az erőnkhöz mérten - de ne azon túl. Azaz: a házas felek megoszthatják a vigasztalás-babusgatás terhét, ha nem bírjuk tovább, elmondhatjuk a gyereknek, hogy itt vagyok, szeretlek, de nem bírlak már hurcolni. Az ilyen korú gyerekek feszültségeinek az okára sokszor nem derül fény: egy növésnek induló fog ugyanúgy okozhatja, mint az idegrendszer fejlődésének apró egyenetlenségei vagy valami olyan feszültség, amit érzékeny antennáival megsejt, de feldolgozni még nem tud. Ha sír, de közben érzi, hogy Önök vele vannak és nem hagyják cserben, akkor nagyobb baj nem érheti.
Ha az okokról, körülményekről nem tudunk eleget, mindenkor következő az az aranyszabály, hogy a síró gyermekünket erőnkhöz mérten vigasztaljuk, dédelgessük, és bízzunk benne, hogy a gondok hamarabb elmúlnak, mintsem megértenénk őket. Az erőnkhöz mérten - de ne azon túl. Azaz: a házas felek megoszthatják a vigasztalás-babusgatás terhét, ha nem bírjuk tovább, elmondhatjuk a gyereknek, hogy itt vagyok, szeretlek, de nem bírlak már hurcolni. Az ilyen korú gyerekek feszültségeinek az okára sokszor nem derül fény: egy növésnek induló fog ugyanúgy okozhatja, mint az idegrendszer fejlődésének apró egyenetlenségei vagy valami olyan feszültség, amit érzékeny antennáival megsejt, de feldolgozni még nem tud. Ha sír, de közben érzi, hogy Önök vele vannak és nem hagyják cserben, akkor nagyobb baj nem érheti.
Frank Orsolya
2010. 10. 09. 18:26
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Irtam mar Onnek a 17 honapos kisfiammal kapcsolatban. Nagyon koszonom a valaszat, megprobaltam valtoztatni a gyermekemhez valo hozzaallasomon, es azt hiszem sikerult. Most mar elvezem az egyuttleteket, es kontrollalom magam, hogy kimerultseg, betegseg eseten se legyek elutasito vele. A kerdesem azonban a kovetkezo: Mi az oka annak, hogy a gyerek az apjaval nem tud felszabadult lenni, ha dicseri, mondd neki valamit hozzam bujik, ha a jatszoteren oda megy egy felnott a kozelebe, leblokkol, nem jatszik. Ha ismerosok jonnek hozzank( ami nagyon ritka), 2 ora eltelik, mire oldodik egy kicsit. A nyaron rokonokkal nyaraltunk egyutt, 3 nap mulva fogadta el oket, addig ha hozza szoltak, elbujt, vagy hozzam szaladt. Egy este egy etteremben vacsoraztunk, ahol felszabadultan tett-vett, szaladgalt, odament egy kutyahoz, hogy megsimogassa, amikor a kutya gazdajat eszrevette, aki mosolygott ra, megfordult, a falhoz dugta a buksijat, megprobalt \"felszivodni\". Ez gyakori nala. Felnott jelenleteben nem tuja veghezvinni az akaratat.A gyerekekkel egyebkent jol elvan. A nagyobbakhoz odaszalad, olelgeti oket. Probal kapcsolatba kerulni veluk, bar neha meg tartozkodo, felenk. Nem tudom ez a korai rossz kapcsolatunk kovetkezmenye, az elszigeteltsege, amelyben elunk, vagy a termeszete ilyen? Lehet -e rajta valtoztatni?
Koszonom a segitseget; udvozlettel: Monika
Irtam mar Onnek a 17 honapos kisfiammal kapcsolatban. Nagyon koszonom a valaszat, megprobaltam valtoztatni a gyermekemhez valo hozzaallasomon, es azt hiszem sikerult. Most mar elvezem az egyuttleteket, es kontrollalom magam, hogy kimerultseg, betegseg eseten se legyek elutasito vele. A kerdesem azonban a kovetkezo: Mi az oka annak, hogy a gyerek az apjaval nem tud felszabadult lenni, ha dicseri, mondd neki valamit hozzam bujik, ha a jatszoteren oda megy egy felnott a kozelebe, leblokkol, nem jatszik. Ha ismerosok jonnek hozzank( ami nagyon ritka), 2 ora eltelik, mire oldodik egy kicsit. A nyaron rokonokkal nyaraltunk egyutt, 3 nap mulva fogadta el oket, addig ha hozza szoltak, elbujt, vagy hozzam szaladt. Egy este egy etteremben vacsoraztunk, ahol felszabadultan tett-vett, szaladgalt, odament egy kutyahoz, hogy megsimogassa, amikor a kutya gazdajat eszrevette, aki mosolygott ra, megfordult, a falhoz dugta a buksijat, megprobalt \"felszivodni\". Ez gyakori nala. Felnott jelenleteben nem tuja veghezvinni az akaratat.A gyerekekkel egyebkent jol elvan. A nagyobbakhoz odaszalad, olelgeti oket. Probal kapcsolatba kerulni veluk, bar neha meg tartozkodo, felenk. Nem tudom ez a korai rossz kapcsolatunk kovetkezmenye, az elszigeteltsege, amelyben elunk, vagy a termeszete ilyen? Lehet -e rajta valtoztatni?
Koszonom a segitseget; udvozlettel: Monika
Kedves Mónika!
Egyik sem - a másfél éves gyerek tartózkodása, gyanakvása, óvatossága életkori sajátság, így normális, semmit sem kell vele csinálni. Ha megkapja a lehetőséget, hogy hozzánk bújjon, biztonságot találjon, akkor újra elindul a világ felfedezésére.
Mivel azonban azt érzem a leveléből, hogy a kisfiával kapcsolatban még számos kérdés foglalkoztatja, és igyekszik a legjobban nevelni és ehhez még számos dolgot szeretne pontosabban megérteni, javaslom, hogy hívjon föl, beszéljünk róla, hogy szeretne-e néhány négyszemközti tanácsadó beszélgetésen részt venni. Az első, ingyenes alkalommal pontosabban tisztázni tudjuk, milyen területeken vágyik több magabiztosságra, ismeretre.
Egyik sem - a másfél éves gyerek tartózkodása, gyanakvása, óvatossága életkori sajátság, így normális, semmit sem kell vele csinálni. Ha megkapja a lehetőséget, hogy hozzánk bújjon, biztonságot találjon, akkor újra elindul a világ felfedezésére.
Mivel azonban azt érzem a leveléből, hogy a kisfiával kapcsolatban még számos kérdés foglalkoztatja, és igyekszik a legjobban nevelni és ehhez még számos dolgot szeretne pontosabban megérteni, javaslom, hogy hívjon föl, beszéljünk róla, hogy szeretne-e néhány négyszemközti tanácsadó beszélgetésen részt venni. Az első, ingyenes alkalommal pontosabban tisztázni tudjuk, milyen területeken vágyik több magabiztosságra, ismeretre.
Frank Orsolya
2010. 10. 09. 17:50
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Van egy 27 hónapos kislányom,aki nagyon értelmes,és okos kislány ,szinte már mindent beszél. A szomszédunkban laknak a keresztanyukámék,és a nagymamámék,így mindennaposak a találkozásaink. A férjem három műszakban dolgozik,ezért a keresztanyukám a kislány születése óta a délutános heteken jön segíteni fürdetni,és ezen kívül mivel a szomszédba laknak elég gyakran átmegyünk vagy átjönnek.A kislány nagyon anyás mindig velem akar lenni,én öltöztessem,én játsszam vele,mindenben én segítsek neki még olyankor is amikor az apukája itthon van.Nem azt mondom hogy nem szereti az apját de többnyire velem akar lenni.A problémám mégis a keresztanyukámmal van.Kezdődött azzal hogy amikor még pici volt,állandóan vette ölbe,olyankor is amikor nem kellett volna,így állandóan ölbe vágyott ,olyankor is mikor ő nem volt ott,ezért alig tudtam tőle valamit csinálni.Erről nagy nehezen leszoktattam,utána folytatódott azzal,hogy mikor már kezdett eindúlni,mindig csalogatta a gyereket hogy gyere hozzám,hozzám gyere,mindent amit csak lehet megengedett neki,nem szólt rá semmiért csak azért hogy hozzá jobban menjen ,mint az anyukámhoz.Próbál lekenyerezni azzal hogy mindent vásárol a gyereknek,meg pénzt ad.(anyukámnak ez nagyon rosszul esik,mert ő nem tud annyi mindent venni,és nem tud annyit segíteni,mint a keresztanyukám)Nagyon rosszul esik hogy ha ő ott van akkor velem se annyit foglalkozik,mint amikor nincs ott.Úgy érzem hogy szeret a gyerek nagyon,viszont mikor keresztanyukám ott van el megy minden kedvem.Amit mi próbálunk nevelni a gyereken azt ő egy perc alatt lerombolja azzal hogy mindent megenged neki.pl:mi nem engedjük hogy egyedül megnézze a fényképeket,csak ha mi ott vagyunk,mert akkor gyűri,firkálja stb,keresztanyukám bezzeg tegnap is fogta amit tőlünk kapott ajándékba képeket mind oda adta a gyereknek hogy játsszon vele.Mi bezzeg ha nem adjuk oda neki akkor majd kivágja a hisztit,mert a keresztanyukám megengedte neki.Próbálok már kevesebb időt ott tölteni,és próbáltam már elmagyarázni neki szépen ,kicsit csúnyábban,hogy ez így nem jó,egy hétig megérti,utána kezdődik minden elölről.Kérem adjon valami tanácsot,hogyan kezelhetnénk ezt a problémát?Még annyit hozzátennék,hogy a férjem is mindig azt vágja fejemhez,hogy én kényeztetem el azért nem hallgat rá,és azért hisztizik ha nem engedünk meg valamit, ezért vitatkozunk a legtöbbet.
Köszönettel:Melinda
Van egy 27 hónapos kislányom,aki nagyon értelmes,és okos kislány ,szinte már mindent beszél. A szomszédunkban laknak a keresztanyukámék,és a nagymamámék,így mindennaposak a találkozásaink. A férjem három műszakban dolgozik,ezért a keresztanyukám a kislány születése óta a délutános heteken jön segíteni fürdetni,és ezen kívül mivel a szomszédba laknak elég gyakran átmegyünk vagy átjönnek.A kislány nagyon anyás mindig velem akar lenni,én öltöztessem,én játsszam vele,mindenben én segítsek neki még olyankor is amikor az apukája itthon van.Nem azt mondom hogy nem szereti az apját de többnyire velem akar lenni.A problémám mégis a keresztanyukámmal van.Kezdődött azzal hogy amikor még pici volt,állandóan vette ölbe,olyankor is amikor nem kellett volna,így állandóan ölbe vágyott ,olyankor is mikor ő nem volt ott,ezért alig tudtam tőle valamit csinálni.Erről nagy nehezen leszoktattam,utána folytatódott azzal,hogy mikor már kezdett eindúlni,mindig csalogatta a gyereket hogy gyere hozzám,hozzám gyere,mindent amit csak lehet megengedett neki,nem szólt rá semmiért csak azért hogy hozzá jobban menjen ,mint az anyukámhoz.Próbál lekenyerezni azzal hogy mindent vásárol a gyereknek,meg pénzt ad.(anyukámnak ez nagyon rosszul esik,mert ő nem tud annyi mindent venni,és nem tud annyit segíteni,mint a keresztanyukám)Nagyon rosszul esik hogy ha ő ott van akkor velem se annyit foglalkozik,mint amikor nincs ott.Úgy érzem hogy szeret a gyerek nagyon,viszont mikor keresztanyukám ott van el megy minden kedvem.Amit mi próbálunk nevelni a gyereken azt ő egy perc alatt lerombolja azzal hogy mindent megenged neki.pl:mi nem engedjük hogy egyedül megnézze a fényképeket,csak ha mi ott vagyunk,mert akkor gyűri,firkálja stb,keresztanyukám bezzeg tegnap is fogta amit tőlünk kapott ajándékba képeket mind oda adta a gyereknek hogy játsszon vele.Mi bezzeg ha nem adjuk oda neki akkor majd kivágja a hisztit,mert a keresztanyukám megengedte neki.Próbálok már kevesebb időt ott tölteni,és próbáltam már elmagyarázni neki szépen ,kicsit csúnyábban,hogy ez így nem jó,egy hétig megérti,utána kezdődik minden elölről.Kérem adjon valami tanácsot,hogyan kezelhetnénk ezt a problémát?Még annyit hozzátennék,hogy a férjem is mindig azt vágja fejemhez,hogy én kényeztetem el azért nem hallgat rá,és azért hisztizik ha nem engedünk meg valamit, ezért vitatkozunk a legtöbbet.
Köszönettel:Melinda
Kedves Melinda!
Jól sejti, jól érzi: nagyon fontos, hogy az Önök családjának a határait ott húzzák meg, ahol jónak látják. Az, hogy a férjével is jobbára ezen vannak viták, szintén azt jelzi: nem jó, ha "külsősök" többet avatkoznak be a családba, mint amennyi jól esik. Úgy látom, pontosan tudja, mik a dolog hátrányai: a keresztanya nem tanítja meg a kislányt alkalmazkodni, nem igazán a helyes nevelés a célja, hanem valamiféle versengés tárgyává teszi a gyereket, ahol a többi családtagot versenytársnak kezeli. Szerintem az, hogy Önnek elmegy a kedve amikor így együtt vannak, egy nagyon pontos vészjelző, és úgy látom, a megoldást is tudja, hiszen távolságot igyekszik teremteni a keresztanyával szemben. Én nem hiszek benne, hogy szavakkal sokat lehetne itt elérni: aligha fog változni a viselkedése. Ha lehetővé akarja tenni, hogy a kislánynak kiegyenlített viszonya legyen a két szülőjével (Önnel meg a férjével), valamint a nagymamájával, akkor ennek megfelelően kell berendezni az életüket. Hogy ez gyakorlati szinten mit jelent, hogyan lehet megteremteni a távolságot a keresztanyával szemben és biztosítani a nagymama bejárását, hogyan lehet zárni a család határait és csak annak nyitni ajtót, akiknek Önök ketten, szülők jónak látják, azt sajnos Önöknek kell felmérni. De az biztos, hogy a gyerek lelke, személyisége döntően ebben az első hat évben alakul ki, és nincs az a segítség (gyakorlati dolgokban), ami fontosabb lenne, mint a személyiségének fejlődése és az Önök szűkebb, három fős családjának a békessége, harmóniája. A férje nyilván otthonosabban érezné magát, jobban részt venne a szűk család életében, ha a határokat stabilabbnak, a családot inkább a saját szűk családjának élhetné meg.
Jól sejti, jól érzi: nagyon fontos, hogy az Önök családjának a határait ott húzzák meg, ahol jónak látják. Az, hogy a férjével is jobbára ezen vannak viták, szintén azt jelzi: nem jó, ha "külsősök" többet avatkoznak be a családba, mint amennyi jól esik. Úgy látom, pontosan tudja, mik a dolog hátrányai: a keresztanya nem tanítja meg a kislányt alkalmazkodni, nem igazán a helyes nevelés a célja, hanem valamiféle versengés tárgyává teszi a gyereket, ahol a többi családtagot versenytársnak kezeli. Szerintem az, hogy Önnek elmegy a kedve amikor így együtt vannak, egy nagyon pontos vészjelző, és úgy látom, a megoldást is tudja, hiszen távolságot igyekszik teremteni a keresztanyával szemben. Én nem hiszek benne, hogy szavakkal sokat lehetne itt elérni: aligha fog változni a viselkedése. Ha lehetővé akarja tenni, hogy a kislánynak kiegyenlített viszonya legyen a két szülőjével (Önnel meg a férjével), valamint a nagymamájával, akkor ennek megfelelően kell berendezni az életüket. Hogy ez gyakorlati szinten mit jelent, hogyan lehet megteremteni a távolságot a keresztanyával szemben és biztosítani a nagymama bejárását, hogyan lehet zárni a család határait és csak annak nyitni ajtót, akiknek Önök ketten, szülők jónak látják, azt sajnos Önöknek kell felmérni. De az biztos, hogy a gyerek lelke, személyisége döntően ebben az első hat évben alakul ki, és nincs az a segítség (gyakorlati dolgokban), ami fontosabb lenne, mint a személyiségének fejlődése és az Önök szűkebb, három fős családjának a békessége, harmóniája. A férje nyilván otthonosabban érezné magát, jobban részt venne a szűk család életében, ha a határokat stabilabbnak, a családot inkább a saját szűk családjának élhetné meg.
Frank Orsolya
2010. 10. 09. 17:45
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Szeretném megkérdezni véleményét problémánkkal kapcsolatban.
Kisfiam, Peti 2 és fél éves, kb. egy éve lettünk figyelmesek viselkedészavarára (nem figyelt a nevére, fejét a földbe verte). Azóta (röviden összefoglalva) jártunk jónéhány szakembernél - eddig két neurológus, egy pszichiáter és két gyógypedagógus látta Petit - és közülük többen valószínűsítették az autizmust. Tegnap jártunk a korai fejlesztő központban, ahol a pszichiáter kizárta a nevelési hibát és a figyelemzavart, autizmusra gyanakszik ő is, annak egy enyhe formájára. A mostani legtöbb gondot az okozza, hogy Peti minden helyzetben nagyon agresszív a családtagokkal - harap, rúg, csíp - még ha épp semmi oka sincs rá. A játéka is beszűkült: csak autózik, vonatozik. Jövő héten fogjuk megbeszélni a részletes terápiás lehetőségeket.
Ami miatt írok és nagyon feszít, hogy ma az óvodában szóltak, hogy a lányom, aki 4 és fél éves, úgy próbál barátkozni, hogy meghúzza a gyerekek haját, és más extrém dolgokkal hívja fel magára a figyelmet, nem tud szocializálódni, senki nem akar vele barátkozni. Ez a gond az előző ovijában is jelentkezett, kb egy éve. Ott is üldözözz a "szerelmével" egy kislányt, akit a mai napig emleget, hogy hiányzik neki (szerintem annak a kislánynak az én lányom a háta közepére se hiányzik, mert mindig molesztálta). Most felmerült bennem, hogy mindkét gyereknél a szocializációra való képtelenség nem mégis hibás szülői hozzáállás miatt alakult-e ki? Vagy örökölhettek erre hajlamosító géneket? Kinga lányom egyébként még Peti megszületése előtt még velünk is zárkózott volt: nem örült, ha simogatom, babusgatom (Peti ennek pl. jobban örül), ő maga sem érzésből simogat, hanem tudja, hogy én azt mondtam neki, hogy az nekem jól esik... Kinga egyébként rajzolásban van elmaradva, talán most kezdi magát lerajzolni, egyáltalán valamit ábrázolni. Mi a férjemmel alapvetően csendesek vagyunk, és szerintem a kapcsolatunk is harmonikus.
Már teljes a káosz a fejemben, ezért megköszönném, ha megtisztelne figyelmével.
Köszönettel: Zsuzsa
Szeretném megkérdezni véleményét problémánkkal kapcsolatban.
Kisfiam, Peti 2 és fél éves, kb. egy éve lettünk figyelmesek viselkedészavarára (nem figyelt a nevére, fejét a földbe verte). Azóta (röviden összefoglalva) jártunk jónéhány szakembernél - eddig két neurológus, egy pszichiáter és két gyógypedagógus látta Petit - és közülük többen valószínűsítették az autizmust. Tegnap jártunk a korai fejlesztő központban, ahol a pszichiáter kizárta a nevelési hibát és a figyelemzavart, autizmusra gyanakszik ő is, annak egy enyhe formájára. A mostani legtöbb gondot az okozza, hogy Peti minden helyzetben nagyon agresszív a családtagokkal - harap, rúg, csíp - még ha épp semmi oka sincs rá. A játéka is beszűkült: csak autózik, vonatozik. Jövő héten fogjuk megbeszélni a részletes terápiás lehetőségeket.
Ami miatt írok és nagyon feszít, hogy ma az óvodában szóltak, hogy a lányom, aki 4 és fél éves, úgy próbál barátkozni, hogy meghúzza a gyerekek haját, és más extrém dolgokkal hívja fel magára a figyelmet, nem tud szocializálódni, senki nem akar vele barátkozni. Ez a gond az előző ovijában is jelentkezett, kb egy éve. Ott is üldözözz a "szerelmével" egy kislányt, akit a mai napig emleget, hogy hiányzik neki (szerintem annak a kislánynak az én lányom a háta közepére se hiányzik, mert mindig molesztálta). Most felmerült bennem, hogy mindkét gyereknél a szocializációra való képtelenség nem mégis hibás szülői hozzáállás miatt alakult-e ki? Vagy örökölhettek erre hajlamosító géneket? Kinga lányom egyébként még Peti megszületése előtt még velünk is zárkózott volt: nem örült, ha simogatom, babusgatom (Peti ennek pl. jobban örül), ő maga sem érzésből simogat, hanem tudja, hogy én azt mondtam neki, hogy az nekem jól esik... Kinga egyébként rajzolásban van elmaradva, talán most kezdi magát lerajzolni, egyáltalán valamit ábrázolni. Mi a férjemmel alapvetően csendesek vagyunk, és szerintem a kapcsolatunk is harmonikus.
Már teljes a káosz a fejemben, ezért megköszönném, ha megtisztelne figyelmével.
Köszönettel: Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Nem hiszem, hogy a Peti vagy akár Kinga problémájával kapcsolatban bármiben többet tudnék mondani, mint az előttem megkérdezett szakemberek. Felelőtlenség lenne, ha pusztán az Ön levelében leírtak alapján bármit kijelentenék, ráadásul a kérdéskör nekem nem is szakterületem. Mindössze egy néhány apró közhelyet tudok hozzáfűzni ahhoz, amit leírt. Az egyik az, hogy a gyerekek roppant széles skálán helyezkednek el atekintetben, hogy mennyire nyitottak vagy zárkózottak, mennyire esik jól nekik a testi érintés, mennyire simulékonyak vagy bújósak, távolságtartóak és hűvösek. Az én nagyobbik fiam az első perctől tiltakozott a sok ölelés, babusgatás vagy a kenguruban hordozás ellen, babakocsiban, saját ágyában érezte jól magát, soha önként egy puszit nem adott nekem, az én érintésemet is inkább csak elviseli, mint afféle anyai heppet. Egyébként is zárkózott, érzelmeit nem kimutató valaki, akinek mióta tíz éves elmúlt, semmit sem tudok a „magánéletéről”. Ezzel együtt egy maradéktalanul egészséges, ígéretes, normális férfipalántának élem meg őt, aki azért kommunikáció terén is eléri ma már az „elég jó” szintet. Ha érzéseiről nem is, de igényeiről kielégítően tudósít, egyébként pedig jól teljesít és sok örömét leli az életben, a társas kapcsolatok terén is. Ráadásul ez a zárkózottság a nemétől tökéletesen független – ilyetén jellemzőit nem tőlem, hanem rajtam keresztül az édesanyámtól örökölhette, aki szintén jól teljesítő magán- és szakember volt egész életében, bár a testi érintés vagy az érzelmek kommunikációja soha nem volt az erősségei között. Az emberi jellemzők egészen széles skáláját tekinthetjük normálisnak, az emberek sokfélék és mindenkiben lehetnek értékek. Ma hajlamosabbak vagyunk diagnosztikus cédulákat ragasztani a különféle többé-kevésbé szélsőséges jelenségekre. Ha Kinga most nehezebben alkalmazkodik mint a többi gyerek, az sok mindennek az eredménye lehet – akár annak is, hogy a családban most nyilván van egy kimondatlan alapfeszültség, amit ő érez és minél kimondatlanabb, minél nehezebben megfogható a számára, annál közvetettebben reagálja le ő maga. Aztán az óvónők látásmódját is torzíthatja, ha esetleg fülükbe jutottak Peti nehézségei. Az Önök szeme is nyilván jobban rálát most a bajra, mint a jóra. És akkor még nem számoltunk azokkal a szintén lappangó feszültségekkel, amelyek Önöket, a két szülőt terhelik a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmak miatt. Így látatlanban csak azt tudom kívánni, hogy Önök, felnőttek őrizzék meg az arányérzéküket abban, hogy valójában mekkora is a baj, és hogy higgyenek a gyermekeik értékeiben, saját maguk mint szülők sikerességében, tudjanak örülni a gyermekeiknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne vegyék igénybe az egyébként kiválóan képzett magyar szakemberek tudását, segítségét, fejlesztő kapacitását. Kérem, ha úgy érzi, a helyzetben további támogatásra, árnyaltabb segítségre van szüksége, szeretne többet elmondani és több reakciót kapni, keressen föl bizalommal a honlapon található telefonszámon.
Nem hiszem, hogy a Peti vagy akár Kinga problémájával kapcsolatban bármiben többet tudnék mondani, mint az előttem megkérdezett szakemberek. Felelőtlenség lenne, ha pusztán az Ön levelében leírtak alapján bármit kijelentenék, ráadásul a kérdéskör nekem nem is szakterületem. Mindössze egy néhány apró közhelyet tudok hozzáfűzni ahhoz, amit leírt. Az egyik az, hogy a gyerekek roppant széles skálán helyezkednek el atekintetben, hogy mennyire nyitottak vagy zárkózottak, mennyire esik jól nekik a testi érintés, mennyire simulékonyak vagy bújósak, távolságtartóak és hűvösek. Az én nagyobbik fiam az első perctől tiltakozott a sok ölelés, babusgatás vagy a kenguruban hordozás ellen, babakocsiban, saját ágyában érezte jól magát, soha önként egy puszit nem adott nekem, az én érintésemet is inkább csak elviseli, mint afféle anyai heppet. Egyébként is zárkózott, érzelmeit nem kimutató valaki, akinek mióta tíz éves elmúlt, semmit sem tudok a „magánéletéről”. Ezzel együtt egy maradéktalanul egészséges, ígéretes, normális férfipalántának élem meg őt, aki azért kommunikáció terén is eléri ma már az „elég jó” szintet. Ha érzéseiről nem is, de igényeiről kielégítően tudósít, egyébként pedig jól teljesít és sok örömét leli az életben, a társas kapcsolatok terén is. Ráadásul ez a zárkózottság a nemétől tökéletesen független – ilyetén jellemzőit nem tőlem, hanem rajtam keresztül az édesanyámtól örökölhette, aki szintén jól teljesítő magán- és szakember volt egész életében, bár a testi érintés vagy az érzelmek kommunikációja soha nem volt az erősségei között. Az emberi jellemzők egészen széles skáláját tekinthetjük normálisnak, az emberek sokfélék és mindenkiben lehetnek értékek. Ma hajlamosabbak vagyunk diagnosztikus cédulákat ragasztani a különféle többé-kevésbé szélsőséges jelenségekre. Ha Kinga most nehezebben alkalmazkodik mint a többi gyerek, az sok mindennek az eredménye lehet – akár annak is, hogy a családban most nyilván van egy kimondatlan alapfeszültség, amit ő érez és minél kimondatlanabb, minél nehezebben megfogható a számára, annál közvetettebben reagálja le ő maga. Aztán az óvónők látásmódját is torzíthatja, ha esetleg fülükbe jutottak Peti nehézségei. Az Önök szeme is nyilván jobban rálát most a bajra, mint a jóra. És akkor még nem számoltunk azokkal a szintén lappangó feszültségekkel, amelyek Önöket, a két szülőt terhelik a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmak miatt. Így látatlanban csak azt tudom kívánni, hogy Önök, felnőttek őrizzék meg az arányérzéküket abban, hogy valójában mekkora is a baj, és hogy higgyenek a gyermekeik értékeiben, saját maguk mint szülők sikerességében, tudjanak örülni a gyermekeiknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne vegyék igénybe az egyébként kiválóan képzett magyar szakemberek tudását, segítségét, fejlesztő kapacitását. Kérem, ha úgy érzi, a helyzetben további támogatásra, árnyaltabb segítségre van szüksége, szeretne többet elmondani és több reakciót kapni, keressen föl bizalommal a honlapon található telefonszámon.
Frank Orsolya
2010. 10. 09. 17:24
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Szakértő!
Kislányomat novembertől felvették oviba,és pont november elején születik meg a kistestvére,tehát a 2 időpont szinte egybe esik.Most bölcsödébe jár,ahova többé kevésbé szeret járni.
Ön mit gondol,nagy trauma érné,ha pont a tesó születésekor kezdené az ovit,és neki mennie kellene kötelezően minden nap az oviba,miközben a baba itthon marad velem?
Kezdje talán később az ovit januárban,vagy inkább szoktassam be októberben,és akkor viszonylag természetes lesz neki,hogy megy oviba?A kislányomról még pár infó:Anyához nagyon ragaszkodó,de nem túl érzékeny típus, a gyerekeket szereti,igényli a sok játékot,mozgást.
A tesót várja.
Még nem beszél sokat,tehát mondatokban,de megérteti magát.Egyrészt azt gondolom,hogy jó lenne neki az ovi a beszédje fejlődése és a gyerektársaság miatt.Másrészt féltem,hogy szomorúságot okozok neki...
köszönöm a válaszát
Lolla
Kislányomat novembertől felvették oviba,és pont november elején születik meg a kistestvére,tehát a 2 időpont szinte egybe esik.Most bölcsödébe jár,ahova többé kevésbé szeret járni.
Ön mit gondol,nagy trauma érné,ha pont a tesó születésekor kezdené az ovit,és neki mennie kellene kötelezően minden nap az oviba,miközben a baba itthon marad velem?
Kezdje talán később az ovit januárban,vagy inkább szoktassam be októberben,és akkor viszonylag természetes lesz neki,hogy megy oviba?A kislányomról még pár infó:Anyához nagyon ragaszkodó,de nem túl érzékeny típus, a gyerekeket szereti,igényli a sok játékot,mozgást.
A tesót várja.
Még nem beszél sokat,tehát mondatokban,de megérteti magát.Egyrészt azt gondolom,hogy jó lenne neki az ovi a beszédje fejlődése és a gyerektársaság miatt.Másrészt féltem,hogy szomorúságot okozok neki...
köszönöm a válaszát
Lolla
Kedves Lolla,
Bocsásson meg, hogy megkéstem a válaszadással. Ennek ellenére leírom, amit gondolok az Ön által feltett kérdésről, hátha valamilyen értelemben még hasznát veszi. Igen nehéz állást foglalni ebben a kérdésben. A testvér érkezése a gyerekeknek elkerülhetetlenül, így is, úgy is nagy változás az életben, de ha jók a feltételek, akkor ő ezt fel is tudja dolgozni. A feltételeket nekünk kell megteremtenünk ehhez.
Talán az a legjobb biztosíték, hogyha nem tekintjük véglegesnek a megoldást, amit választunk – akár óvodába megy, akár otthon marad a kisgyerek. Az igazi eligazítást az adja meg, ha magát a gyereket figyeljük, hogyan éli meg azt, amit kiszabtunk rá. Álljunk készen változtatni, mert a két gyerek közül ő van a nehezebb helyzetben: az újszülött bizonyosan megkapja, amire szüksége van, a nagyobbiknak viszont – hiába várja a testvért a kimondott szavak szintjén – komoly feladat megszokni az új helyzetet. Mivel konkrét állásfoglalást kér tőlem, elmondom, én mit tennék, de kérem, tartsa észben, hogy ez csak EGY vélemény, és szinte mindegyik álláspontnak vannak támogatói. Én magam azon a párton vagyok, amely szerint legjobb lenne a kislánynak, ha anyukája mellett élhetne három éves koráig és ő, valamint az egyéb családtagok segítenének neki beépíteni a lelkébe, a fejében élő képbe a testvérét, az új családi formációt. Ha menni KELL az oviba, az biztosan teher és feszültség, ha menni LEHET az oviba és játszani a gyerekekkel, az esetleg jó lehet, de ezt kevés óvoda fogadja el, talán leginkább a Waldorf-intézmények, de oda négy éves kor alatt fel sem veszik, csak játszóházba. Tehát ha a teherbírása engedi, szerintem jobb lenne ha még otthon maradhatna és a megszokott, biztos fészekmelegben birkózna meg azzal, hogy a család-képét átalakítsa. Persze gyerektársaságot is kell neki biztosítani, pl. valamilyen játszóházban, ismerősöknél, illetve mindenkinek jó, ha a családtagok néha elviszik hol őt, hol a babát, hogy Ön is fellélegezzen és néha a nagylány is maradhasson kettesben anyukájával. Az nagyon jó lenne neki, ha hamar megélhetne olyan helyzeteket (édesanyjával kettesben), ahol legalább néha minden olyan, mint a baba előtt volt. A babának nem árt, ha két szoptatás közt valaki elviszi sétálni, a nagyobbik gyermeknek viszont nagy segítség lehet. Szüksége lesz rá, hogy fontosnak, kicsinek, babának élhesse meg magát, illetve hogy ne legyenek „egyik VAGY a másik” helyzetek, hanem csak „egyik ÉS a másik” típusúak. Mindent egybevetve testvérnek lenni normális, egészséges élethelyzet, de ennek elfogadásáig neki még meg kell érkeznie. Mindkét gyermekéhez sok boldogságot, türelmet, erőt kívánok és ha bármikor segítségre van szüksége az út során, vagy csak beszámolna róla, hogyan alakultak a dolgok, írjon bizalommal.
Bocsásson meg, hogy megkéstem a válaszadással. Ennek ellenére leírom, amit gondolok az Ön által feltett kérdésről, hátha valamilyen értelemben még hasznát veszi. Igen nehéz állást foglalni ebben a kérdésben. A testvér érkezése a gyerekeknek elkerülhetetlenül, így is, úgy is nagy változás az életben, de ha jók a feltételek, akkor ő ezt fel is tudja dolgozni. A feltételeket nekünk kell megteremtenünk ehhez.
Talán az a legjobb biztosíték, hogyha nem tekintjük véglegesnek a megoldást, amit választunk – akár óvodába megy, akár otthon marad a kisgyerek. Az igazi eligazítást az adja meg, ha magát a gyereket figyeljük, hogyan éli meg azt, amit kiszabtunk rá. Álljunk készen változtatni, mert a két gyerek közül ő van a nehezebb helyzetben: az újszülött bizonyosan megkapja, amire szüksége van, a nagyobbiknak viszont – hiába várja a testvért a kimondott szavak szintjén – komoly feladat megszokni az új helyzetet. Mivel konkrét állásfoglalást kér tőlem, elmondom, én mit tennék, de kérem, tartsa észben, hogy ez csak EGY vélemény, és szinte mindegyik álláspontnak vannak támogatói. Én magam azon a párton vagyok, amely szerint legjobb lenne a kislánynak, ha anyukája mellett élhetne három éves koráig és ő, valamint az egyéb családtagok segítenének neki beépíteni a lelkébe, a fejében élő képbe a testvérét, az új családi formációt. Ha menni KELL az oviba, az biztosan teher és feszültség, ha menni LEHET az oviba és játszani a gyerekekkel, az esetleg jó lehet, de ezt kevés óvoda fogadja el, talán leginkább a Waldorf-intézmények, de oda négy éves kor alatt fel sem veszik, csak játszóházba. Tehát ha a teherbírása engedi, szerintem jobb lenne ha még otthon maradhatna és a megszokott, biztos fészekmelegben birkózna meg azzal, hogy a család-képét átalakítsa. Persze gyerektársaságot is kell neki biztosítani, pl. valamilyen játszóházban, ismerősöknél, illetve mindenkinek jó, ha a családtagok néha elviszik hol őt, hol a babát, hogy Ön is fellélegezzen és néha a nagylány is maradhasson kettesben anyukájával. Az nagyon jó lenne neki, ha hamar megélhetne olyan helyzeteket (édesanyjával kettesben), ahol legalább néha minden olyan, mint a baba előtt volt. A babának nem árt, ha két szoptatás közt valaki elviszi sétálni, a nagyobbik gyermeknek viszont nagy segítség lehet. Szüksége lesz rá, hogy fontosnak, kicsinek, babának élhesse meg magát, illetve hogy ne legyenek „egyik VAGY a másik” helyzetek, hanem csak „egyik ÉS a másik” típusúak. Mindent egybevetve testvérnek lenni normális, egészséges élethelyzet, de ennek elfogadásáig neki még meg kell érkeznie. Mindkét gyermekéhez sok boldogságot, türelmet, erőt kívánok és ha bármikor segítségre van szüksége az út során, vagy csak beszámolna róla, hogyan alakultak a dolgok, írjon bizalommal.
Frank Orsolya
2010. 10. 09. 09:29
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya,
Nem tudom, hogy tud-e segíteni a problémámba?! Teljesen el vagyunk keseredve a Párommal a 9 hónapos kislányunk miatt.
Megpróbálom röviden összefoglalni a problémánk:
9 hónapos a kislányunk, nagyon értelmes, érdeklődő kisbaba.
Az egyetlen gondunk, hogy nem lehet itthonról kimozdulni Vele.
Nagyon nehezen szokta meg a babakocsit, most is csak max. negyedórát bír ki benne.De a fő gondunk az lenne, hogy sehová nem tudjuk elvinni, ha bárhová megyünk Vele (üzletbe, gyógyszertár, rokonok, idegen hely) torka szakadtából kiabál, bömböl és egyáltalán nem lehet megnyugtatni.Az idegen környezettől, emberektől teljesen elzárkózik, senki nem szólhat hozzá, nem veheti fel rajtunk kívül.
Teljesen tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk, hogy miért teszi ezt, hogyan cselekedjünk?
Várjuk válaszát!
Köszönettel:
Petra
Nem tudom, hogy tud-e segíteni a problémámba?! Teljesen el vagyunk keseredve a Párommal a 9 hónapos kislányunk miatt.
Megpróbálom röviden összefoglalni a problémánk:
9 hónapos a kislányunk, nagyon értelmes, érdeklődő kisbaba.
Az egyetlen gondunk, hogy nem lehet itthonról kimozdulni Vele.
Nagyon nehezen szokta meg a babakocsit, most is csak max. negyedórát bír ki benne.De a fő gondunk az lenne, hogy sehová nem tudjuk elvinni, ha bárhová megyünk Vele (üzletbe, gyógyszertár, rokonok, idegen hely) torka szakadtából kiabál, bömböl és egyáltalán nem lehet megnyugtatni.Az idegen környezettől, emberektől teljesen elzárkózik, senki nem szólhat hozzá, nem veheti fel rajtunk kívül.
Teljesen tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk, hogy miért teszi ezt, hogyan cselekedjünk?
Várjuk válaszát!
Köszönettel:
Petra
Kedves Petra!
Ne essenek kétségbe, az ilyen korú babáknál ez a világon a legtermészetesebb. Pontosan úgy is hívják ezt a jelenséget, hogy "nyolc hónaposok szorongása". Eltart egy néhány hónapig. Addig nem szabad erőltetni. Ha fél, sír, föl lehet venni, megnyugtatni, nem lesz tőle elkapatva. Úgyis nemsoká egy éves lesz, akkor majd megtanul járni és másfél éves korára ő lesz az, aki kimenne a világból, nem győznek majd utána szaladni! Addig meg hadd érezze, hogy az anyukája közel van és vigyáz rá. Ha a baba igényeit figyeljük - azt, hogy mikor mire van szüksége, mitől nyugodt - akkor lesz a legjobb a fejlődése! Ha bármi másban segíthetek, akár a későbbiek során, írjon, hívjon!
Ne essenek kétségbe, az ilyen korú babáknál ez a világon a legtermészetesebb. Pontosan úgy is hívják ezt a jelenséget, hogy "nyolc hónaposok szorongása". Eltart egy néhány hónapig. Addig nem szabad erőltetni. Ha fél, sír, föl lehet venni, megnyugtatni, nem lesz tőle elkapatva. Úgyis nemsoká egy éves lesz, akkor majd megtanul járni és másfél éves korára ő lesz az, aki kimenne a világból, nem győznek majd utána szaladni! Addig meg hadd érezze, hogy az anyukája közel van és vigyáz rá. Ha a baba igényeit figyeljük - azt, hogy mikor mire van szüksége, mitől nyugodt - akkor lesz a legjobb a fejlődése! Ha bármi másban segíthetek, akár a későbbiek során, írjon, hívjon!
Frank Orsolya
2010. 08. 27. 19:52
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Doktornő!
Nagyon köszönöm a válaszát.Valóban megoldódni látszik a problémánk.A gyerekek már nagyon ritkán verik a fejüket,szépen megtanultak egymással játszani,megértik,hogy most a testvér játszik azzal a játékkal és majd ha megunja játszhatsz vele te is.Most már inkább "megbeszélik" a dolgokat,nagyon ritkán fajul verekedésig a dolog.
Még egyszer köszönöm,hogy megnyugtatott és a jó tanácsokat.
Tisztelettel:Üstné Ibolya.
Nagyon köszönöm a válaszát.Valóban megoldódni látszik a problémánk.A gyerekek már nagyon ritkán verik a fejüket,szépen megtanultak egymással játszani,megértik,hogy most a testvér játszik azzal a játékkal és majd ha megunja játszhatsz vele te is.Most már inkább "megbeszélik" a dolgokat,nagyon ritkán fajul verekedésig a dolog.
Még egyszer köszönöm,hogy megnyugtatott és a jó tanácsokat.
Tisztelettel:Üstné Ibolya.
Kedves Ibolya,
nagy örömmel hallom híreit. Ha bármi újabb kérdése van, forduljon hozzám bizalommal. Legjobbakat, sok örömöt a kicsikhez, a családhoz!
nagy örömmel hallom híreit. Ha bármi újabb kérdése van, forduljon hozzám bizalommal. Legjobbakat, sok örömöt a kicsikhez, a családhoz!
Frank Orsolya
2010. 08. 20. 20:19
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Orsolya!
Tanácstalan vagyok 3 éves unokámmal kapcsolatban.Fantasztikus gondolkodású,jó logikával rendelkezik,közvetlen, hamar barátkozik.Pár hete kezdett vécébe pisilni,de idegen vécébe, nem akar azt mondja nem jó az alakja a vécének.Kakálni nem akar a vécébe ,kakilás előtt pelenkát kér.Lassan itt a szeptember és óvodába készülünk.Szeretném ha adna valamilyen tanácsot hogyan tudnánk segíteni.
Tanácstalan vagyok 3 éves unokámmal kapcsolatban.Fantasztikus gondolkodású,jó logikával rendelkezik,közvetlen, hamar barátkozik.Pár hete kezdett vécébe pisilni,de idegen vécébe, nem akar azt mondja nem jó az alakja a vécének.Kakálni nem akar a vécébe ,kakilás előtt pelenkát kér.Lassan itt a szeptember és óvodába készülünk.Szeretném ha adna valamilyen tanácsot hogyan tudnánk segíteni.
Kedves Levélíró!
Ahogyan írja, az unokája egészséges lelkű, felszabadult kisgyerek. A legtöbb kisgyerek átmegy különféle fázisokon, mielőtt a teljes szobatisztaságot elérné. Ez egy több lépcsős folyamat, és nem is megy egyik hétről a másikra – a szükséges beidegződések fokozatosan épülnek ki – minél simábban, annál jobb. A gyerek saját belső érési programja végig fogja őt vinni ezen a folyamaton, anélkül, hogy a felnőtteknek ezért különösebben meg kellene dolgozni. Ha a szobatisztaságot teljesítménynek – pláne határidős teljesítménynek – tekintjük és szorongunk miatta, az a gyermeknek sem tesz jót. Ha tesz egy-egy lépést előre, kifejezhetjük, hogy örülünk neki, de ha nem lép előre, vagy hátralép, ezt észre sem kell venni. Ha békén hagyjuk, mással foglalkozunk, örülünk a nyárnak, csodáljuk a gyerek fejlődését, akkor ez a fejlődés magától végbe fog menni.
Ahogyan írja, az unokája egészséges lelkű, felszabadult kisgyerek. A legtöbb kisgyerek átmegy különféle fázisokon, mielőtt a teljes szobatisztaságot elérné. Ez egy több lépcsős folyamat, és nem is megy egyik hétről a másikra – a szükséges beidegződések fokozatosan épülnek ki – minél simábban, annál jobb. A gyerek saját belső érési programja végig fogja őt vinni ezen a folyamaton, anélkül, hogy a felnőtteknek ezért különösebben meg kellene dolgozni. Ha a szobatisztaságot teljesítménynek – pláne határidős teljesítménynek – tekintjük és szorongunk miatta, az a gyermeknek sem tesz jót. Ha tesz egy-egy lépést előre, kifejezhetjük, hogy örülünk neki, de ha nem lép előre, vagy hátralép, ezt észre sem kell venni. Ha békén hagyjuk, mással foglalkozunk, örülünk a nyárnak, csodáljuk a gyerek fejlődését, akkor ez a fejlődés magától végbe fog menni.
Frank Orsolya
2010. 07. 20. 12:14
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Feleségem előző házasságából egy 6 éves kislány "nevelőapja" lettem nem olyan régen.
Sajnos az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy a gyermeknevelés területén számos hiányosággal rendelkezem, amely nagyon negatívan kihat a közös életünkre.
Nagyon türelmetlen vagyok sokszor és ezáltal a bennem lévő (a türelmetlenség által okozott) feszültséget a kislányunk is átveszi és egy ördögi kör veszi kezdetét. Ha oda is figyeltem rá időszakosan, csak átmeneti sikerekeket tudtam elérni és után az egész összedőlt, mint egy kártyavár és kezdődött minden előről.
Így nem tudom fegyelmezni, nem fogad szót nekem és ez mind-mind újabb feszültségeket szül bennem és egy totális kudarc élményét.
Tudom, hogy én vagyok egyedül a hibás és tudom: ha minden így folytatódik, akkor elveszítem a családom...
A tanácsát szeretném kérni: tudna-e számomra olyan tréninget, képzést javasolni, ahol ezeket a hiányosságokat leküzdhetném, ahol megtanulhatnám (maradandó módon) ezeket a gyermeknevelési szabályokat?
Segítségét előre is köszönöm!
Egy elkeseredett "apuka"
Feleségem előző házasságából egy 6 éves kislány "nevelőapja" lettem nem olyan régen.
Sajnos az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy a gyermeknevelés területén számos hiányosággal rendelkezem, amely nagyon negatívan kihat a közös életünkre.
Nagyon türelmetlen vagyok sokszor és ezáltal a bennem lévő (a türelmetlenség által okozott) feszültséget a kislányunk is átveszi és egy ördögi kör veszi kezdetét. Ha oda is figyeltem rá időszakosan, csak átmeneti sikerekeket tudtam elérni és után az egész összedőlt, mint egy kártyavár és kezdődött minden előről.
Így nem tudom fegyelmezni, nem fogad szót nekem és ez mind-mind újabb feszültségeket szül bennem és egy totális kudarc élményét.
Tudom, hogy én vagyok egyedül a hibás és tudom: ha minden így folytatódik, akkor elveszítem a családom...
A tanácsát szeretném kérni: tudna-e számomra olyan tréninget, képzést javasolni, ahol ezeket a hiányosságokat leküzdhetném, ahol megtanulhatnám (maradandó módon) ezeket a gyermeknevelési szabályokat?
Segítségét előre is köszönöm!
Egy elkeseredett "apuka"
Kedves Levélíró! Azt gondolom, a problémát nagyon pontosan látja, és roppant becsülendő, hogy ilyen intenzíven és tudatosan keresi a megoldást. Természetesen egy rövid levél formájában nem tudok segíteni, de ha felhív a weboldalon megadott számon, egyéni formában dolgozhatunk a gyermekkel kapcsolatos érzésein és azokon a kommunikációs technikákon, amelyek a gyereknevelésben a hasznára lesznek.
Frank Orsolya
2010. 07. 12. 18:36
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Doktornő.
18 hónapos fiú ikreket nevelek,sokat verekednek,harapnak,hajat cibálnak,bármivel fejbe ütik egymást ,sokat nyafognak,sírnak. Ha valamit nem engedek még jobban csinálják. A szabadban jobban viselkednek,szinte nem is verekednek.Nehéz türelmesnek lenni,sajnos volt már kézre ütés,fenékre csapás,utána szörnyen érzem magam.Van segítség ,de így is nehéz.Természetes dolog ikreknél ez a viselkedés
18 hónapos fiú ikreket nevelek,sokat verekednek,harapnak,hajat cibálnak,bármivel fejbe ütik egymást ,sokat nyafognak,sírnak. Ha valamit nem engedek még jobban csinálják. A szabadban jobban viselkednek,szinte nem is verekednek.Nehéz türelmesnek lenni,sajnos volt már kézre ütés,fenékre csapás,utána szörnyen érzem magam.Van segítség ,de így is nehéz.Természetes dolog ikreknél ez a viselkedés
Kedves Levélíró!
Amennyire a soraiból meg tudom ítélni, az Ön ikrei teljesen egészséges, normális kisfiúk, ami nem változtat azon, hogy két érdeklődő, eleven másfél éves kisgyerek terelgetése rengeteg türelmet, figyelmet, teljes odafigyelést kíván. Ebben az életkorban bizonyosan teljes embert követel, hogy elsimítsa azokat a törvényszerű nehézségeket, amik a világba való beletanulásukat és az egymáshoz való hozzácsiszolódásukat kísérik. Könnyebb lesz a dolga, ha emellett a lehető legkevesebb más feladatot próbál végezni – ebben az időszakban pl. nem igazán fontos a háztartás. Ikreket nevelni nehéz: minden elérhető segítséget megérdemel és a kicsik szempontjából is az a fontos, hogy az édesanyjuk pihenten, örömmel tudjon velük lenni, amikor velük van és lehetőleg minél többet pihenni, töltődni, amikor másnak adja át őket. Fontos az, hogy megengedje magának, hogy ebben az életszakaszban igazán a gyerekek felé forduljon és átérezze, milyen fontos most nekik mindaz a felfedezés, tanulás, kísérletezés, amivel a napjaikat töltik. Ez az időszak igen fontos dolgokat alapoz meg a személyiségükben, és később mindenkinek nehezebb lesz, ha az életüket most sok feszültség kíséri. Ebben a korban még nem lehet magukra hagyni a gyerekeket, és a tiltásokkal sem igen tudnak még mit kezdeni. Ön is jelzi, hogy a testi fenyítésben inkább a tehetetlenségének ad hangot, és tudja, hogy sem ebben a korban, sem más életkorban semmi nevelési haszna nincsen. Mindenek előtt Önnek kell jól lennie ahhoz, hogy a kicsiknek ebben a kulcsfontosságú életkorban meg tudja adni azt a fajta terelgetést-szabályozást, amire szükségük van ahhoz, hogy később harmonikus személyiségük legyen. Gondoljon magára, gondolja végig, mire van szüksége ehhez! Bátran vegyen igénybe mindennemű – akár pszichológiai – segítséget is! Az egész családnak lesz jobb, ha Ön kisimultan tudja tölteni azt a másfél évet, ami még az óvodás korig hátra van.
Amennyire a soraiból meg tudom ítélni, az Ön ikrei teljesen egészséges, normális kisfiúk, ami nem változtat azon, hogy két érdeklődő, eleven másfél éves kisgyerek terelgetése rengeteg türelmet, figyelmet, teljes odafigyelést kíván. Ebben az életkorban bizonyosan teljes embert követel, hogy elsimítsa azokat a törvényszerű nehézségeket, amik a világba való beletanulásukat és az egymáshoz való hozzácsiszolódásukat kísérik. Könnyebb lesz a dolga, ha emellett a lehető legkevesebb más feladatot próbál végezni – ebben az időszakban pl. nem igazán fontos a háztartás. Ikreket nevelni nehéz: minden elérhető segítséget megérdemel és a kicsik szempontjából is az a fontos, hogy az édesanyjuk pihenten, örömmel tudjon velük lenni, amikor velük van és lehetőleg minél többet pihenni, töltődni, amikor másnak adja át őket. Fontos az, hogy megengedje magának, hogy ebben az életszakaszban igazán a gyerekek felé forduljon és átérezze, milyen fontos most nekik mindaz a felfedezés, tanulás, kísérletezés, amivel a napjaikat töltik. Ez az időszak igen fontos dolgokat alapoz meg a személyiségükben, és később mindenkinek nehezebb lesz, ha az életüket most sok feszültség kíséri. Ebben a korban még nem lehet magukra hagyni a gyerekeket, és a tiltásokkal sem igen tudnak még mit kezdeni. Ön is jelzi, hogy a testi fenyítésben inkább a tehetetlenségének ad hangot, és tudja, hogy sem ebben a korban, sem más életkorban semmi nevelési haszna nincsen. Mindenek előtt Önnek kell jól lennie ahhoz, hogy a kicsiknek ebben a kulcsfontosságú életkorban meg tudja adni azt a fajta terelgetést-szabályozást, amire szükségük van ahhoz, hogy később harmonikus személyiségük legyen. Gondoljon magára, gondolja végig, mire van szüksége ehhez! Bátran vegyen igénybe mindennemű – akár pszichológiai – segítséget is! Az egész családnak lesz jobb, ha Ön kisimultan tudja tölteni azt a másfél évet, ami még az óvodás korig hátra van.
Frank Orsolya
2010. 07. 10. 17:13
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Kérem, ne ítéljen el amiatt, amit most írok. Kisfiam lassan egy éve, hogy megszületett, pár hetes volt, amikor észrevettem magamon, hogy féltékeny vagyok arra, aki ölbe veszi, aki hozzáér vagy hozzászól még a férjemre is, főleg mert ő volt az, akire a leginkább mosolygott, rötyögött. Ez szerencsére kis idővel elmúlt, de most újra jelentkezett ez az érzés. Talán azért, mert a kisfiam most már egyre kommunikatívabb, felismer embereket stb. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális dolog, de annyira félek, hogy elveszítem őt, hogy nem fog szeretni. Tudom, hogy a nagymama, az nagynéni stb. szeretete is nagyon fontos, mégsem tudom ezt az érzés kitörölni.
Igazából az egész személyem olyan, hogy leginkább a háttérben bújtam meg mindig és most ez hatványozottan így van. Örülök, hogy a kisfiam kiegyensúlyozott és hogy nevelgetem és úgy tűnik eddig jól csináltam, de hogy őszinte legyek néha hiányzik, hogy valaki megdícsérjen. Mikor pl. a nagymama dicsekedik milyen ügyes okos a kisunokája, azért mögötte ott vagyok én is. Ez mindig hiányzott az életemből, hogy megdícsérjenek, talán azért van ez, mert nem volt túl jó kapcsolatom a szüleimmel, nem tudom. De jól esne az elismerés, mert azok után, amit az anyámtól kaptam több évtizedig, úgy érzem igenis jó anya vagyok.
Köszönöm a tanácsát
Kérem, ne ítéljen el amiatt, amit most írok. Kisfiam lassan egy éve, hogy megszületett, pár hetes volt, amikor észrevettem magamon, hogy féltékeny vagyok arra, aki ölbe veszi, aki hozzáér vagy hozzászól még a férjemre is, főleg mert ő volt az, akire a leginkább mosolygott, rötyögött. Ez szerencsére kis idővel elmúlt, de most újra jelentkezett ez az érzés. Talán azért, mert a kisfiam most már egyre kommunikatívabb, felismer embereket stb. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális dolog, de annyira félek, hogy elveszítem őt, hogy nem fog szeretni. Tudom, hogy a nagymama, az nagynéni stb. szeretete is nagyon fontos, mégsem tudom ezt az érzés kitörölni.
Igazából az egész személyem olyan, hogy leginkább a háttérben bújtam meg mindig és most ez hatványozottan így van. Örülök, hogy a kisfiam kiegyensúlyozott és hogy nevelgetem és úgy tűnik eddig jól csináltam, de hogy őszinte legyek néha hiányzik, hogy valaki megdícsérjen. Mikor pl. a nagymama dicsekedik milyen ügyes okos a kisunokája, azért mögötte ott vagyok én is. Ez mindig hiányzott az életemből, hogy megdícsérjenek, talán azért van ez, mert nem volt túl jó kapcsolatom a szüleimmel, nem tudom. De jól esne az elismerés, mert azok után, amit az anyámtól kaptam több évtizedig, úgy érzem igenis jó anya vagyok.
Köszönöm a tanácsát
Kedves Levélíró!
Nem csak abban vagyok biztos, hogy Ön jó anya – több is annál. Hiszen nem csak meleg szeretetet ad a kisfiának, hanem tudatosan reflektál a saját gyereknevelésére, reakcióira is. Roppantul becsülöm azt az eltökéltséget, amivel meg akarja haladni mindazt, amit a saját gyerekkorában átélt és a gyermekének azt is megadni érzelmileg, amit Ön nem kapott meg. Különösen imponál, hogy nagyon pontos intuícióval érzi, mi az a reakció, ami egyfelől a saját sorsából következik és ezért természetesnek érződik: „közel tartani magamhoz, szeressen engem!”, másfelől mégis – valóban – nagy valószínűséggel rossz felé viszi a gyermekével való kapcsolatát. Sajnos egyetlen levélváltásban ezt nem lehet orvosolni. Azt tanácsolnám, hívjon föl, és egyeztessünk egy időpontot, amikor személyesen, nyugodt és ráérős körülmények között egy ingyenes, tájékozódó beszélgetésen körüljárjuk, mit lehet tenni, hogy ez a rengeteg szeretet, tudatosság és jószándék valóban elvezessen oda, hogy a gyermekével a számára a kritikus korai években is és később is kiegyensúlyozott, meleg kapcsolata legyen, amelyben úgy tudja őt nyugodt szívvel kiengedni a világba, hogy nem kételkedik benne, hogy az Önnel való kapcsolat létfontosságú marad a számára. Az is megérdemelne pár szót, hogy a szüleivel való viszonyából fennmaradt fájdalmakkal, megbántottsággal mit lehet kezdeni, illetve hogy a visszahúzódó habitus helyett milyen helyzetekben lenne érdemes valami előnyösebb stratégiát tanulni és ez hogyan lehetséges.
Nem csak abban vagyok biztos, hogy Ön jó anya – több is annál. Hiszen nem csak meleg szeretetet ad a kisfiának, hanem tudatosan reflektál a saját gyereknevelésére, reakcióira is. Roppantul becsülöm azt az eltökéltséget, amivel meg akarja haladni mindazt, amit a saját gyerekkorában átélt és a gyermekének azt is megadni érzelmileg, amit Ön nem kapott meg. Különösen imponál, hogy nagyon pontos intuícióval érzi, mi az a reakció, ami egyfelől a saját sorsából következik és ezért természetesnek érződik: „közel tartani magamhoz, szeressen engem!”, másfelől mégis – valóban – nagy valószínűséggel rossz felé viszi a gyermekével való kapcsolatát. Sajnos egyetlen levélváltásban ezt nem lehet orvosolni. Azt tanácsolnám, hívjon föl, és egyeztessünk egy időpontot, amikor személyesen, nyugodt és ráérős körülmények között egy ingyenes, tájékozódó beszélgetésen körüljárjuk, mit lehet tenni, hogy ez a rengeteg szeretet, tudatosság és jószándék valóban elvezessen oda, hogy a gyermekével a számára a kritikus korai években is és később is kiegyensúlyozott, meleg kapcsolata legyen, amelyben úgy tudja őt nyugodt szívvel kiengedni a világba, hogy nem kételkedik benne, hogy az Önnel való kapcsolat létfontosságú marad a számára. Az is megérdemelne pár szót, hogy a szüleivel való viszonyából fennmaradt fájdalmakkal, megbántottsággal mit lehet kezdeni, illetve hogy a visszahúzódó habitus helyett milyen helyzetekben lenne érdemes valami előnyösebb stratégiát tanulni és ez hogyan lehetséges.
Frank Orsolya
2010. 06. 17. 23:12
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
.jpg){kind=small}
