|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Szeretném megkérdezni a véleményét a problémámmal kapcsolatban. A férjemmel két gyerkőcöt nevelünk, egy 7 éves kislányt és egy lassan 5 éves kisfiút. Mindketten érintettek az autizmussal, szerencsére enyhén, a lányomon alig észrevehető, a fiamnál szembetűnőbb. A diagnózist autizmust diagnosztizáló helyeken kaptuk, autizmusban ismert szakemberektől. A fiam nagyon agresszív tud lenni, ha mérges, akkor repülnek a tányérok, rugdos, ütöget a fejével, ha fogom a kezét. A lányom pedig goromba velünk, ezek a szembetűnő jegyek, ami sokszor a helyzet meg nem értéséből adódik és nem csupán hiszti. A fiam kap ellátást egy integráló oviban, a lányom most épp semmit.
A mi szüleink már nem élnek, a férjemnek és nekem is van nővére, ővelük és a gyerekeikkel (akik többnyire felnőttek) tartjuk a kapcsolatot. A gond éppen a családi kapcsolatainkkal van, az a baj, hogy lassan teljesen elszigetelődünk tőlük. Sokat beszélgetünk a férjemmel erről és azt is tudjuk, hogy mindkét család csodabogaraknak tartott minket, még a gyerekek diagnózisa előtt is, mert nem az őáltaluk elfogadott temperamentumunk van, és kicsit mások a fontosak a számunkra. Nem értem, attól még a családjuk vagyunk, a különbözőségek észrevétele helyett a közös pontokat kéne keresnünk, mert abból is van szerencsére.
Az én nővérem családja ugyanabban a városban lakik, mint mi, mégis évente 3x jövünk össze. Apró-cseprő sértődések és szerintem főként a fentiek miatt alakult ez így, de haragról szó nincs. Amikor nekik elmondtuk, hogy baj van a gyerekekkel, úgy tűnt, megértik, de semmi sem változott, nem érdeklődnek róluk. Egyszer több napot együtt nyaraltunk és előjöttek a problémák a fiammal és a lányommal. Ez egy újabb alkalom volt arra, hogy a testvéremék elmagyarázzák, hogy mi nem szeretjük, babusgatjuk a gyerekeket eléggé, azért ilyenek, meg túl sok a korlát nekik.
A sógornőmékkel szerencsére többet összejövünk, de ott még inkább igaz, hogy az autizmus téma már nem kerül elő, tabuként kezeljük az összejövetelekkor. Ők győzködtek minket, hogy erősebb gyeplővel kell azokat a gyerekeket fogni, rá kell ütni a fenekükre, nem fegyelmezzük őket elég határozottan, nincs elég korlátjuk, ennyi csak a baj, neveletlenek. Igaza van abban, hogy nekik is kell a korlát, de mikor a fiam a benne levő feszültség miatt rikoltozni kezd, akkor nem oldja meg a problémát hosszú távon, ha rákiabálok vagy ráütök és ezt nem értik meg. A lányom elutasítóan viselkedik velük, nem ad puszit, elfordul, nem szereti az ölelést - erre ők megsértődnek, pedig ez is az autizmusból fakad. Pedig ráadásul védőnő a sógornőm, a lánya gyógypedagógus. Azt hiszik, hogy mi csinálunk belőlük autistákat, mert akkor arra lehet fogni, hogy neveletlenek.
Pedig azt gondolom, ránk férne a segítség, ha más nem, legalább az, hogy meghallgassák, mik a problémáink. A sógornőmre 4 napig rábíztuk a gyerekeket, és a férjemmel 7 év után kettesben elmehettünk együtt kirándulni. Mikor hazajöttünk, akkor a sógornőm célozgatott rá, hogy hát ez kicsit sok volt, és nem biztos, hogy még egyszer bevállalja.
Nagyon fáj, hogy a saját családunk fordul el tőlünk, már nem is mesélünk a gyerekekről, mi történik velük. Ez hosszú távon a mi gyerekeinknek sem lesz jó, ki lesz az ő tágabb családjuk? Lassan csak néhány barát marad, de velük is évi 1-2x jövünk össze.
Várom a válaszát, van-e mit tenni ebben a helyzetben?
Kedves Asszonyom!
Bizonyosan van mit tenni, de amit én itt egy levél formájában adni tudok, az roppant kevés. Azt gondolom, hogy az első lépés az, hogy Ön és a férje kiadós, ráérős, alapos segítséget kapjon az egész itt fölvetett kérdéskörrel kapcsolatosan. Pszichológussal lenne érdemes átbeszélni, hogy Önöknek mit jelent a két gyerek vislkedészavara. Ez számos kérdést vet föl – azt is, hogy hogyan látják Önök ezt a két gyereket, hogyan értelmezik azt, hogy ők autizmus diagnózist kaptak, mi az, hogy autizmus az ő esetükben és az Önök megélésében. Fontos, hogy ez a diagnózis az ő egész életüket és identitásukat meghatározza-e, vagy csak egy tényező az életükben és személyiségükben. A tágabb családi kapcsolatok szintén több hosszú beszélgetést igényelnek: a pszichológus segíthet átgondolni, mit lehet változtatni, srófolni, állítani ezeken a kapcsolatokon, hogy működőképesek legyenek. Vajon mit jelent az Önök számára, hogy két autistának diagnosztizált gyermekük van? Vajon hogyan lehetne úgy létrehozni és működtetni baráti kapcsolatokat, hogy a potenciális jóbarátnak NE kelljen átmennie az “elfogadod-e a gyerekeimet” vizsgán? Mi érdekli Önöket a két gyereken túl? Hogyan tudnák a figyelmüket másfelé IS fordítani? Máshonnan töltekezni? Ha az egész család, a két szülő és a gyerekek figyelmének középpontjában is az autizmus áll, akkor nehezebb élni, mint hogyha az éelt száz dolgára tudnak figyelni és a viselkedészavar csak egy ezek közül? Hogyan tudnának olyan megnyugtató, hozzáértő segítséget szerezni, aki felszabadítja Önt és a párját legalább egy-egy rövidebb de rendszeres időszakra? Feltétlen javaslom tehát, hogy Ön és a férje keressen föl egy pszichológust, családterapeutát, hogy az egész helyzetüket értelmezzék és föltárják a még mozgósítható tartalékokat, az előnyösen átrendezhető tényezőket. Sok sikert!