Kedves levélíró!
Az első, amit minél előbb szeretnék leszögezni, az az, hogy Ön kiváló anya akkor, ha nem tudja hallgatni, hogy a gyereke sír és nem képes őt magára hagyni.
Szeretném megnyugtatni is: nem elvárás, hogy a „problémát meg tudja oldani”, és az is mítosz, hogy egy édesanya mindig érti a gyermekét. Egy újszülöttnél, egy kicsi babánál egyáltalán nem mindig lehet megoldani a helyzetet. Sokszor soha nem jutunk a nyomára, mi volt a sírás oka – a baba diszkomfortérzésének ezer meg egy oka lehet, hisz egész szervezetének be kell állni az itteni életre, a táplálkozásra, ráadásul állandó változásban van, olyan gyorsan nő, fejlődik és változik, hogy nincs három nap, amikor ugyanolyanok lennének az életfeltételei; még szinte semmit se ért a világból, sehogyan nem tud a saját sorsán könnyíteni, kényelmetlenségben és értetlenségben él, mindenféle homályos testi érzeteken kívül nem sok áll a rendelkezésére a világból és fogalmunk sem lehet, milyen belső testi és lelki érzetek gyötrik. Ha ő ebben az állapotban hangot ad kényelmetlenségének, fájdalmainak, vagy esetleg egyszerűen a szorongásának, akkor egyetlen dolgot tehetünk – ugyanazt, amit bárki mással hasonló helyzetben: nem hagyjuk magára, nem hagyjuk egyedül gyötrődni. Akár értjük mi a baj, akár nem, akár meg tudjuk oldani, akár nem – vele vagyunk és megtesszük, ami tőlünk telik. És ez körülbelül elég is – a baba testi sejtjeivel, az idegrendszere reakcióival, soha nem tudatosuló emlékeivel, beidegződéseivel mind emlékezni fog rá, hogy nem hagyták magára a bajban, hogy ha baj van, akkor támasz, támogatás, segítség is van. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy – főleg később, amikor már ügyesebb – minden nyikkanására szaladnunk kell. Minél idősebb, annál inkább áll, hogy a kis és közepes frusztrációk saját megoldásával erősödik, javul a megküzdőképessége. De ez nem a három hónap alatti kisbabák feladata.
Az, hogy Ön normális és jó anya, teljesen összeegyeztethető azzal, hogy pszichológusra lehet szüksége. A pszichológus egyszerűen szakképzett támogató, segítő, meghallgató, aki a barátnőknél és rokonoknál – esetleg – jobban hallgatja meg és talán kisebb valószínűséggel mond rosszat.
Jól sejti: ez az élet egyik legnehezebb szakasza. A pici gyerekek igény- és akaratkifejezése elsöprő, az önfegyelemhez szokott felnőtt ember csak ámul és megdöbben ennyi nyers akarat láttán. Azt is jól érzi, hogy az elsőszülöttnek rengeteg figyelemre van szüksége ilyenkor, hisz az ő eddigi élete is teljesen és visszavonhatatlanul megváltozott. Ráadásul mindezt súlyos hiányállapotokkal küzdve kell kezelni – hát legyen elnéző saját maga iránt. Még a kiabálás, a saját tűrőképességének határait jelző egyéb megnyilvánulások sem tekinthetők bűnnek, csak tünetnek, jelzésnek: ennyi telik tőlem.
Ugyanakkor érdemes végiggondolnia, egész pontosan miféle segítségre lenne szüksége és azt hogyan tudná megszerezni.
Jó, hogy tudja, hogy ez az életszakasz múló periódus – hiszen a korábbi életében milyen hamar elröppent 4-5 hónap… akkor is, ha most minden nap egy megmászni való hegynek tűnik.
Talán azt a legfontosabb elhinni, hogy két ilyen pici ember összes lelki feszültségét kezelésében lehetetlen tökéletesen helyt állni. Épp elég jó az elég jó. Az, ha az ember megteszi azt, ami tőle telik. Ha pedig elbizonytalanodik, arra az esetre jó, ha vannak alapelvei, amelyekhez visszanyúlhat. Az egyik ilyen lehet az, hogy „saját magamnak jól kell lennem ahhoz, hogy másokról gondoskodni tudjak”. A másik az, hogy „elég jó az elég jó”. És végül persze az is: „senki nem beszélhet le róla, hogy a gyerekeim igényére ráhangolódjak, és megadjam neki, amire szüksége van a fejlődéséhez, a boldogságához”.
Ha pedig elbizonytalanodna, vagy úgy érzi, bármi más formában helye lenne az életében némi támogatásnak vagy segítségnek, hívjon bátran.