Kedves Orsolya! Köszönöm a válaszát, az egyszobás lakással kapcsolatban. Valóban, egyenlőre engem feszít ez a helyzet (és néha a férjemet), a gyerekeket abszolút nem érdekli. A nagyobbikat szoktuk kérdezni, hogy jó lenne-e már különszoba, de azt mondja, csak a kicsivel együtt, meg, hogy ez is külön szoba, és amúgy nem nagyon érti miért kérdezgetjük (szerencsére). Igazán csak akkor van probléma, amikor olyant szeretne játszani, amit a kicsitől nem lehet (illetve mostmár az sem igazán, mert neki galéria ágya van, ahova a kicsi nem tud utána menni), és a TV-zés (a férjem szereti estig nézni, ami átvilágít az ő részükre is, ez nagyon zavar engem, ők amúgy vidáman alszanak). A "jó környék" azt jelenti, hogy nagyon megszerettük ezt a helyet, sok ismerős, barát, stb., és négyemeletes ház, tehát a lakóközösség is nagyon jó, viszont nagyon drágák itt a lakások. Mehetnénk kicsivel távolabb (vagy tízemeletes házba), de ott nem lenne ilyen jó a lakóközösség, (hogy rábízhatom bármelyik szomszédra a gyerekeket). Itt még sötétedés után is ki lehet menni az utcára, mert sok az ismerős, jó a hangulat.
Tehát nincs olyan szakvélemény, hogy egy gyereknek ekkor és ekkor kell a különszoba a mentális fejlődése miatt?
Mégegyszer köszönöm a válaszát!
Tisztelettel:Zsófia

Tisztelt Frank Orsolya!
Egy 43 éves nő vagyok jelenleg válófélben,ami lassan két éve tart mert nem tudunk megegyezni gyerekek téren.A fiam 16 éves és SNI sajátos nevelésű gyerek Hiperaktív mindig probléma volt vele az iskolában,főleg viselkedési problémák.
A férjem egy öntörvényű ember ,sajnos 20 év alatt megalázott ,és a gyerekek előtt nem tisztelt nem becsült,és ezáltal a fiam sem tisztel és nem fogadd szót nekem,volt rá példa hogy megütött, és hozzám vágott párnát stb,a csúnya beszédről nem is szólva.Az igazságügyi szakértő szerint mindkét gyerek ragaszkodik hozzánk egyformán ,de érzelmileg hozzám jobban ,mert a férjem racionális ember. A fiammal kapcsolatban azt mondta a szakértő hogy komoly problémák vannak vele ,és szakember bevonása szükséges ha már késve is. Ez miatt adtam be a válópert 2010 ben mert nem tudunk gyereknevelés téren megegyezni.Éveken át könyörögtem vigyük el a gyereket pszichológushoz ,a férjem nem akarta,mert ő majd megneveli egy pofon egy durva szó ,és igy teltek el az évek.A fiam rettegésben élt évekig.Ha nagy nehezen sikerült elvinnünk pszichológushoz akkor egy sem volt jó neki ,mert mindenki hülye ,csak ő nem.Amikor viszont beadtam a válópert ellenem nevelte a gyerekeket és kedvesebb volt a fiával,ennek örülök is ,de szakemberhez még mindig nem viszi. A szakértő szerint nem jó a férjem diktatórikus nevelése,de az én nevelésem sem jó.
A kislányunk 10 éves ,vele semmi gond nincs csak most az utóbbi két évben a férjem elkényeztette ,és magához édesgette ,vele alszik egy szobában már egy éve ,tavaly még együtt fürödtek az apával ,de szóltam ez nem helyénvaló és már nem fürdenek együtt.
Egyszerűen tehetetlen vagyok mert most a fiamat fegyelmi miatt elküldték az iskolából,és félek nem tudunk megegyezni iskolaválasztásnál.A fiamnak még nem mondtuk meg ,de úgy érzem nem fogja fel a súlyát mert sajnos nincs felelősségérzete egyáltalán.A fiam az utóbbi két évben ide oda megy a két szülő között,jelzem közös háztartásban élünk és minden házimunkát én csinálok .Ha én próbálom nevelni akkor majd apához megyek,ha az apja akkor anyához és egy körforgás.Az lenne a kérdésem hogy Ön szerint kinél lenne jó helyen a fiamnak,tudva azt hogy nekem egyáltalán nem fogad szót ,még sokszor agresszív velem ,és hazudik nekem,vagy az apánál aki túl szigorú ,de neki szót fogadd ,mert ha nem bántalmazza.És milyen iskolát keressünk neki? a rendészeti szakon volt de én tudtam hogy a magatartása és viselkedése miatt nem jó neki ez a szak.A férjem katonai iskolába szeretné íratni,amit én nem szeretnék hiszen tudom hogy milyen agresszív. A bíróságon a fiam kijelentette anyagi okok miatt az apánál szeretne maradni,ha anyának is annyi pénze lenne mint apának akkor anyánál.Két nap után viszont velem akar élni,tehát döntésképtelen.A két gyerek pedig nem jön jól ki egymással ,állandóan bántja a kislányt mert ő az apa kedvence.Lehetséges ha más környezetbe kerülök a fiam megváltozik,egy kicsit?és tudni fogja nekem kell szót fogadnia mert én vagyok a gyámja?vagy elrohan az apához?Egyszerűen nem tudom mit tegyek,lelkileg tönkrementem ,mondjam meg a gyerekemnek apádnál maradsz mert ő tud nevelni?De nagyon sajnálom mert ha nem kap egy kis segítséget szakembertől egy egész életre sérült marad. Sajnos a férjemmel nem tudunk megegyezni semmilyen téren,nem nézi a gyerekeket.
Tanácsát előre is köszönöm!
Üdvözlettel egy elkeseredett nő

Kedves Orsolya!

Mindenkinek kijut valami probléma az életben nekem is. Van 3 gyerekem 2 nem él velem Ők 18 és 16,5 évesek fiúk.
Új házasságomból van egy 2,5 éves kislányom. Úgy érzem hogy a kislány nagyon ragaszkodik az Anyjához soksor csak neki engedi meg hogy öltöztesse,bepelenkázza stb. Ha vizet kér és Én viszem akkor már nem kell. Ilyenkor aztán a hiszti az beindul. volt már pár alkalom amikor a hiszti addig fajult hogy hányt is a gyerek. Probálom nyugottan kezelni a helyzeteket de amikor ezektől a hisztiktől a feleségem is kiborul elfog a tanácstalanság. Az biztos hogy le tudja csapolni az energiáját az embernek a gyerek. Probáltunk utánakérdezni a gyerekorvosnál hogy esetleg gyerekpszihológusnak meg kellene nézni a gyereket erre az a válasz kaptuk hogy 3 éves kor alatt nem foglalkoznak vele.
Anyagiak miatt 1 hónapja visszament dolgozni a feleségem. Nekem is mostanság lett egyre több munkám és így későn tudok csak hazamenni. Többször ezekben az esetekben is megkapom a szemrehányásokat a feleségemtől. Sokszor úgy érzem Ő is úgy hisztizik mint a gyerek. Nem olyan munkaköröm van mint neki aki bemegy az irodába és 16:30-kor lejár a munkaidő. Azt persze nem mondtam még hogy a házat felújítjuk így hétről hétre mindig van mit csinálnom otthon is.
Kezdek belefáradni ebbe az állapotba. A családi életünk kezd kibírhatatlanná válni.
Alapvetően türelmes ember vagyok de kezd szakadozni a cérna már nálam is. A pénz tudom hogy nem boldogít de a hiánya is boldogtalanná teszi az embert. A mai világban sokszorosát kénytelen mindenki dolgozni,hogy fent tudja tartani az életszintvonalát. A dilemma mindig az hogy csináljam tovább hogy a családi béke megmaradjon.
Úgy érzem érzelmileg is már a perifériára kerültem. A gyerek nagyon keményen kettőnk közé állt.
Valahol elrontottuk? Vagy ez egy egyedi eset? Várom esetleges véleményét tanácsát.
Üdv.:József

Kedves Doktornő!

Kérdésem a következő lenne. Van egy 10,5 hós kislányom és az apjával úgy érzem eléggé eltávolodtunk egymástól. Nem új keletű ez az érzés, csak mostanában kezdem már elveszíteni a türelmemet. A gyereket úgy látszik szereti, mert játszik vele, ha hazaér a munkából, de nem viszi túlzásba. Igaz, nem egy szívét a tenyerén hordozó ember. Egyre inkább a válás látszik számomra az egyedüli megoldásnak, ami mindkettőnknek a legjobb lenne. Csakhogy a gyerek szemszögéből már nem vagyok olyan biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Ön szerint mi a jobb: elválni és a gyerek így nem sérül annyira, mert még kicsi hozzá, hogy felfogja, vagy pár évig még próbálkozzunk a gyerek miatt és azt lássa, hogy a szülei fújnak egymásra, mert már nem tudunk normálisan beszélni szinte csak telefonon, vagy alakoskodnak, hogy ő ne sérüljön?

Válaszát előre is köszönöm!

Egy elkeseredett anyuka

Tisztelt szakértő.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.


Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./

Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.

Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.

Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.

Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?

Köszönettel. Egy apuka.

 

Kedves doktornő! :)
Olyan problémával fordulok önhöz, hogy nekem van egy mostohalányom. Csinos, normál testsúlyú lány. Nagyon jó a kapcsolatunk. 14 éves. Észrevettem, hogy elég keveset eszik, tett megjegyzéseket melyből arra következtettem hogy azt gondolja magáról hogy kövér. 170/53. teljesen normális. Szédeleg, gyenge és fáradt. Kérdőre vontam, veszekedtünk s dühében elmondta hogy néha hánytatja magát ill. hashajtót is szed. Könyörgött hogy ne szóljak a szüleinek....de mit kéne tennem? szeretem őt és aggódok érte...:(
Előre is köszönöm :)

Kedves doktornő!
Mostohalányom 18 éves nemrég költözött fel Pestre, nagyon megviselte de ügyes kislány. Édesapjával mi is fenn élünk. Egy nap hívott és mondta hogy menjek oda, megijedtem rögtön indultam. Ott feküdt a padlón és nem kapott levegőt majd elájult. Kihívtam a mentőket. Senki nem mond semmit. Azt mondta hogy nagyon rossz dolgok jártak a fejében a halállal kapcsolatban, hogy elveszít olyan embereket akiket szeret. Ez egyfajta pánikroham volt? Hogy tudnánk ezt megoldani?
Előre is köszönöm :)

Tisztelt Orsolya!
Azt szeretném kérdezni hogy indokolt e a válásom ha ugy érzem hogy a férjem indokolatlanul szol rá a 16 éves fiamra illetve amikor kellene nem szol .rá.Ha meg én szolongatom nevelem a fiam rám szol hogy mit veszekszünk. A fiam többször ivott már alkoholt lehet e ez a férjem miatt.Vagy csak kamaszkori kiprobálás ez.amugy volt az évvégi bizonyitványa a fiamnak. Még ehhez kapcsolodik hogyafiam állandoan ugy tanul hogy nálunk vannak a haverjai , de a bizonyitvány jo volt de többre lenne képes szerintem.Illertve Velem is gondok voltak 14 éve antideprenszánsokat szedek csak az utobbi egy évben vagyok szinte teljesen jol.Illetve régebben a férjem igen despota volt velem szemben, pédául többször megakadályozta hogydolgozzam de a jövedelmeimet nem költhettem belátásom szerint nos ez a helyzet kb féléve sokat javult,érdemes e várni a válással elég tartosnak itélhetö e félév javulási idöszak?Köszönettel