Kedves Levélíró!

Nagyon örülök, hogy nem vonta le első lendületből ezt a következtetést, hanem megtorpant és kérdést tett föl.  A válasz természetesen nemleges, azaz: nem, ebből semmiféle negatív következtetést nem kell levonni. A kettejük kapcsolatának a minőségét ezer más dologból meg tudja ítélni. „Sok időt tölt velünk; a mindennapjaink része” – tehát a kapcsolat élő, tartalmas. Ez a lényeg, és akkor fog így maradni, ha nem terhelik negatív érzésekkel és próbatételekkel. Általánosabban is: a férfiak kétségbeesnek a nők nyakatekert érzelmi manővereitől, örökös kételyeitől, attól, ha mi nők egyre újabb és újabb bizonyítékokat követelünk az érzéseikről és elköteleződésükről. A saját bizonytalanságunk efféle jelei megriasztják, elbizonytalanítják a férfiakat.
Sok nőnél tapasztalom, hogy szinte keresik a sérelmeket, a megbántódásra módot adó helyzeteket és ezzel ássák alá saját párkapcsolatukat. A legerősebb kötőerő egy kapcsolatban a boldogság, a jóérzés, a jókedv. Ha egy nőt boldog, higgadt, derűs, rendezett élet vesz körül, akkor az ő boldogságából mindenki részesülni akar, legfőképpen a párja. A mosolygós, kedves nő a legvonzóbb dolog a világon; a sértődős, viszálykereső vagy hibáztató-szemrehányó nők saját kezükkel ássák a saját kapcsolatuk sírját.

Általánosságban: egy kapcsolat akkor lesz tartós és kellemes, ha sok POZITÍVVAL építgetjük, és minél kevesebb NEGATÍVVAL romboljuk. Pozitív a mosoly, a kedvesség, a szexiség és szex, az érdeklődés és a drukkolás, a meleg otthon, a korrektség, rendezettség, az egyértelmű és betartott megállapodások kis és nagy dolgokban; a jó önbecsülés és a magabiztosság. Negatív a sérelemkeresés, szemrehányás, vád, kötekedés, a savanyú kisugárzás, de az is, ha saját magunkról rosszat mondunk. Azzal tesszük a legtöbbet a kapcsolatunkért, ha teszünk magunkért: ha jól vagyunk és jó a kisugárzásunk.

Hogy a gyerekeivel miért nem hozta még össze a párja (nem derült ki, hogy milyen korúak a gyerekek), annak számtalan oka lehet, de nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg ez csak az Ön igénye, de sem a párjának, sem a gyerekeinek nem igénye. Lehet, hogy tapintatos velük, lehet, hogy nem akarja még a válással kapcsolatos gyászfolyamatukat súlyosbítani, lehet, hogy nem érzi magát elfogadva a gyerekei által és azt érzi, hogy ha még „új asszonyt” is visz a képbe, akkor ez tovább romlana... Csuda tudja. De az szinte biztos, hogy ez nem a kettejük párkapcsolatáról üzen, hanem a férfi és a gyerekei kapcsolatáról. És még arról sem feltétlen negatívat. A társa valószínűleg igen érzékenyen és intuitívan tapogatja le a gyerekei érzéseit, akkor is, ha ezt nem fogalmazza meg. Én ebben a helyzetben egész egyszerűen elfordítanám a figyelmemet erről a problémáról, azt éltetném és tölteném tartalommal, örömmel, ami van, ezt a sávot pedig rábíznám a páromra – történjék, amit ő jónak lát. Egyszer-kétszer nagyon szelíden el lehet mondani, hogy „annyira szívesen megismerném a gyerekeidet”, de ennyi bőven elég. Élni és éltetni a jót, a többi meg majd elrendeződik – ez a legjobb politika.

Drukkolással:

Tisztelt Doktornő!

Én pályakezdő tanárként dolgozom, most a barátom és a családja miatt fordulnék önhöz segítségért. Másfél éve járunk a barátommal, de ismerem évek óta, a főiskolán ismerkedtünk meg. Vele képzelem el az életem. Viszont van egy probléma, amin hiába gondolkodom vele kapcsolatban, még nem jutottam megoldásra. A családi helyzetéről annyit, hogy édesapja kiskorában meghalt, édesanyja újraházasodott, abból a házasságból született egy testvére. Az anyukája több, mint 20 éve van együtt a nevelőapjával. A család nagyon zárkózott, a barátom velem él Budapesten, és itt is dolgozik, anyukája, nevelőapukája, húga Miskolcon élnek. A barátom örül, ha anyukája havonta egyszer felhívja, de mi megszoktuk pár havonta látogatni őket, bár ők nem igazán kezdeményezik velünk a kapcsolattartást. Számomra nagyon fura ez a fajta zárkózottság, amit tanúsítanak, semmi érdeklődés, a barátom 20 éves húga pedig nagyon túl van féltve, konkrétan sehova nem mehet, csak iskolába. Barátom 20 évesen elköltözött otthonról, ennek már 9 éve, azt mondta, azóta nem is kért, és nem is kapott semmit a szüleitől. Azt mondta, hogy előtte se nagyon. Látszik rajta, hogy komoly gondok vannak az önbecsülésével, és hogy nem igazán kapott otthon szeretetet, törődést, gondoskodást, konkrétan szinte semmit, ezért is költözött el olyan hamar otthonról. Három diplomát szerzett, egyetemi tanár szeretne lenni. Az egyetemi évei alatt számos diákmunkát, gyári munkát stb. dolgozott, ha épp nem kapott ösztöndíjat. Szüleitől sosem kért pénzt, csak azt kérte, hogy segítsenek a Budapestre költözésben Debrecenből, ugyanis nekik van kocsijuk, de még ebben sem segítettek. Nemrég meglátogattuk a szüleit, nagyszüleit. (Ilyenkor mindig a nagyszüleinél alszunk, mert a szüleinél nem lehet.) Barátom nevelőapja elmondta, hogy egy örökségből több millió forinthoz jutottak, és hogy fogalmuk sincs, mire költsék a pénzt, de valószínűleg egy új autót fognak venni belőle. Barátom évek óta szeretne jogsit, de sajnos az anyagi helyzete miatt eddig még nem tudta megszerezni. Van egy munkahelye, ahol nem kap megbecsülést, és a fizetése is rendkívül alacsony. Rengeteget veszekszünk, vitatkozunk azon, hogy lehetne jobb, munkahelyet kellene váltania, mert megvan hozzá a végzettsége, tudása, hogy jobb helyen dolgozzon, több fizetésért. Az a baj, hogy a barátom nem hiszi el, hogy ő ennél jobbat érdemel.... És a szüleit látva, megismerve már tudom is, miért. Győzködöm, hogy adja be doktori képzésre a jelentkezését, hogy megvalósítsa az álmát, miszerint egyetemi tanár lesz...egyelőre hiába. Nem szeretném, hogy a pénztelenség felőrölje a kapcsolatunk... :( Mondtam neki, hogy talán kérhetné a szüleitől, hogy fizessék ki a jogsiját, az egy kis segítség lehetne tőlük, mert sok munkához jogsi kell, és emiatt is hátrányban van, azt mondta, ő semmit sem kér a szüleitől..nem tudom, hogy nem mer, vagy nem akar. Számomra fura, hogy ők dúskálnak a pénzben, a fiúk meg hónapról hónapra él...
Kérdéseim a következők lennének:
Hogy "adjak" több önbizalmat a barátomnak? Hogy hitessem el vele, hogy ő jobbat kaphat az életben, találhat jobb munkát is...stb..? Hogy javíthatnánk a család zárkózottságán? Hogy kérhetnénk tőlük anyagi segítséget?


Kedves Levélíró!
A levele duzzad a tettvágyól, az elszánástól, majd’ kirobban belőle az energia. Ez engem aggodalommal tölt el. Úgy tűnik, mintha mindent meg akarna változtatni a társa életében, családjában, jellemében. Nem tudom, hogy a szíve mélyén hogyan éli meg ezt az érintett férfi: gyaníthatóan ambivalens módon. Valószínűleg egyfelől hálás, amiért valaki hisz benne és biztatja. Másfelől azonban az Ön igyekezetének könnyen lehet egy olyan üzenete is: „így, amilyen vagy, nem vagy elég jó nekem”; „amíg több pénzt nem termelsz, nem hagylak békén”; és valószínűleg egy szüntelen nyomást, sürgetést, el-nem-fogadás érzést is kelt. Ahogy mondja: „rengeteget veszekszünk, vitázunk”. Ez nem jó hír.
A cél az lenne, hogy a társa saját maga jusson döntésekre az életével kapcsolatban, de ehhez nyugodt térre, időre, gondolkodásra lenne szüksége, arra, hogy saját magával számot tudjon vetni, saját döntéseket tudjon hozni. Egyelőre állandó nyomás alatt van és így csak állandó ellenállásban, és folytonos tűzoltásban merül ki az energiája.
Én egy időre biztos levenném róla a nyomást, hogy saját döntéseket tudjon hozni. És világossá tenném a számára (nem szavakban, hanem huzamos, meggyőző viselkedéssel), hogy így, ahogy van, szeretem őt; hiszek benne és a tehetségében, de a döntéseket rábízom, hiszen ő férfi és én tisztelem őt. A férfiak elsődleges érzelmi igénye az, hogy tiszteletben legyenek tartva. Ekkor tudnak férfiként teljesíteni. A saját családjával kapcsolatos döntéseit is neki kell meghoznia, nyilván annak nyomán, hogy az Ön érveit és álláspontját már (bőven) megismerte, és ezek bizonyára felszabadítóan hatottak is rá. A két erőt azonban (a családdal kapcsolatos múltat és az Ön elvárásait) neki kell kiegyensúlyoznia.
Kívánok higgadtságot, önuralmat ehhez a feladathoz, hogy megláthassa, a társa milyen jól teljesít, ha nincs nyomás alatt.
Legjobbakat!

Kedves levélíró!
Úgy látom, valóban összekuszálódott egy pár alapvonal a kettejük életében. Ha kívülről ránézek a helyzetükre, két dolgot merek bízvást kijelenteni: az egyik az, hogy a munkaviszony, az munkaviszony, megbízás, még akkor is, ha személyes kötődésekkel is jár. Ha tehát végetér, akkor végetér, tovább kell lépni és az új helyzethez alkalmazkodni. Biztos vagyok benne, hogy Ön a tudásával, tapasztalatával föl fogja találni magát.
Ettől külön kezelném a párkapcsolat kérdését. Bizony, én is úgy látom, hogy két felnőtt ember kapcsolatában, főként amikor még függetlenek és a kapcsolat jövője sem eldöntött, bizony mindkét felnőttnek elsősorban saját magáért kell felelősséget vállalnia. Én sem értem, hogy egy életerős fiatal férfi miért a párjától vár anyagi támogatást. Az más kérdés, hogy ha egyenlőtlen anyagi viszonyokkal költöznének össze, akkor hogyan egyeznének meg a közös kasszáról. De igaza lehet: ezek nagyon nem jó előjelek a közös életre vonatkozóan, inkább intő jelek, hogy abból mennyi baj és feszültség származhatna. Különösen ha hozzávesszük az "agresszív kitöréseket" is. A sorai mögött mintha azt hallanám: Ön is észleli, ahogy emellett a kapcsolat mellett egyre kevesebb érv szól...

Drukkolok, hogy mielőbb találjon jóravaló, kedves párt magának!

Kedves Ria!

Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. Azt gondolom, egyformán vagy egymásnak megbocsátani valójuk, és nincs más esélyük, mint mindenről beszélni, ami kettejük között történt, elmondani, miért érezték szükségét, mik voltak a hiányérzeteik. Ne csüggjön a férjén, hanem viselkedjen egészségesen, méltósággal és magabiztosan, egy ideig akár békén is hagyhatja, aztán érdemes megpróbálni, hátha hajlandó tényszerűen beszélni arról, ami történt.

Kedves Naspolya!
A problémájukat értem, valóban problémának tartom, mert láthatóan teljesen máshogy élik meg, másként értelmezik ugyanazt az incidenst. A párja értelmezése pedig - amelyről ő maga sem tehet - olyan, ami a kapcsolatukat rombolja. Azt hiszem, ez klasszikus párterápiás feladat, és egyéb választ vagy megoldást nemigen tudok javasolni, mint hogy fölajánljam: találkozzunk, dolgozzunk rajta, ha kedvet és elszánást éreznek ehhez. Ennek részeként nagyrészt együtt, de alkalmanként külön-külön és beszélhetünk a helyzetről, a megélésekről, az alternatívákról.

Kedves Asszonyom!
Nagyon örülök, hogy a helyzetében azonnal és több irányban is segítségért fordul. Az is roppant biztató, hogy a párkapcsolatukban vannak tartalékok, van sok öröm és melegség. A párterápiával ne hagyjanak föl mindaddig, amíg nem sikerült megérteni és kitisztázni, miért ezekben a helyzetekben jelentkeznek konfliktusok, mik a kettejük fájdalmai, a fájdalmak mögött meghúzódó valódi igények és ezeket hogyan lehetne kielégíteni. Ez a kulcs. A baba sok szeretetet és támogatást kapott és kap most is. Természetes, hogy jobb lenne, ha nem lenne szereplője a vitáiknak, de azt gondolom, hogy mind apjától, mind anyjától sok szeretetet kap, tehát helyrehozhatatlan dolog nem történt. Nyilván rengeteg helyzetben megéli, hogy Ön nem "rossz", hanem odaadó, gondoskodó, kedves, játékos. Tehát jó úton járnak, csak végig kell rajta menni, és előre nézni, nem hátra.

Kedves Asszonyom!
Nagyon át tudom érezni a fájdalmát, amiért – legalábbis egyelőre - elveszített egy olyan kapcsolatot, amely számos tekintetben ígéretes és örömteli volt. Egész bizonyos, hogy nem is Önnel vagy a kapcsolat minőségével volt a hiba, bizonyos vagyok benne, hogy könnyen megvolt a lehetőség arra, hogy egy tartós, tartalmas kapcsolattá alakuljon – ha mindkét félnek erre van igénye. De azt is jól látja, hogy a partnerének most nem erre volt igénye, hanem valami mást akart megélni. Ha számos rövid kapcsolat után Ön mellett viszonylag hosszabban megmaradt, ez is azt jelezheti, hogy az Önök illeszkedése igen jó volt. Ugyanakkor Ön azt is jól érzi szerintem, hogy a párja most valami mást akar – mégpedig újra és újra – megélni, nem a megállapodást és a letelepedést, végelegességet. Az ötven fölötti férfiak gyakran élik meg azt az Ön által is kapuzárási pániknak nevezett állapotot, amikor semmi sem rémítőbb számukra mint az a gondolat, hogy „nem lesz több”. Nem lesz több hódítás, lángolás, nem élem meg többször, hogy kellek, hogy hódítani tudok, hogy férfias vonzerőm van, hogy „tudok nőt szerezni”, hogy a páromban olyan tükörbe nézhetek, ahol fiatalnak, férfiasnak, vonzónak, hősnek láthatom magam. Űzött és kínzó érzés lehet ez a férfi számára is, sokan közülük keményen meg is szenvedik, lelkiismereti válsággal, belső feszültséggel, értetlenséggel reagálnak rá, esetleg rejtőzködve vagy ideológiákat gyártva próbálják követni saját érzéseiket, amelyek élik a maguk életét. Ezen neki keresztül kell mennie, egyénenként változik, hogy pontosan mit akar megélni és meddig. Amíg saját magától fel nem támad az igénye azokra a másfajta, mélyebb értékekre, amelyeket az Önök kapcsolata kínált, addig nem tudja Önnek megadni azt, amit egyébként lehetne. Azt gondolom, nem kell egészen lemondania róla, sem egészen elengedni. Semmi baj nem lehet abból, ha mondjuk egy fél év múlva – nagyon súlytalanul és semlegesen – felhívja telefonon és megkérdezi, hogy van, és elbeszélget vele különféle hétköznapi témákról. Ugyanakkor semmi értelme – ahogyan szerintem Ön is tudja - a csüggésnek, kapaszkodásnak, üldözésnek, érzelmek kimutatásának, az érvelésnek és győzködésnek. Még vissza is üthetnek, de leginkább azt kell elfogadni, hogy erre a folyamatra Önnek csak részleges befolyása van. Ez pedig részben abban áll, hogy maga mögött hagy egy emléknyomot a férfi lelkében – egy ideális, szép, erős emléknyomot, amit ő dédelgetni fog és valószínűleg eltesz az értékesebb lehetőségek közé egy majdani megnyugváshoz. Másfelől pedig az időnkénti óvatos megkereséssel lehet ezt az esélyt javítani. Nagyon nehéz megállni, mert saját késztetésével kell szembe menni, de csakis így lehet azt az esélyt kihasználni, ami még van.