Kedves Orsolya!

Két kisfiú anyukája vagyok, 5 és 7 évesek. A kisebbikkel, I-vel kapcsolatban szeretném a tanácsát kérni, akivel egyre tanácstalanabbak vagyunk. A bátyja amolyan mintagyerek, kiváltképp okosnak tartották az óvódában is, kommunikatív, nyílt kisfiú, sok a barátja. Az öccse (gondolom, épp a bátyó érdemeire reagálva) sokkal nehezebb dió. Minden problémát okoz: válogat az ételben, nem öltözik fel, ha kérjük stb. De a legnagyobb gond az, hogy meg van győződve róla, hogy buta, és hogy neki semmi sem sikerül. Próbáltunk a bátyjától elszeparált saját „szakterületet” létrehozni neki (bátyjával ellentétben nagyon jó mozgású, ügyesen focizik, nagyon jó a hallása, jól számol, gyönyörűen rajzol stb), mindeddig kevés sikerrel. Az óvodai nevelőivel sajnos nem vagyunk megelégedve, de mivel sok barátja van ott, mindeddig elkerültük az óvodaváltást. Kiégett, fásult óvónénijei vannak, az idősebb sokszor türelmetlen velük, de a jelenlétemben mézesmázos. I ezt a kiszámíthatatlanságot nehezen tolerálja, az őszi szünet utáni első napon pl. egy vicsorítással és morgással válaszolt az elénk siető néni mézesmázára. Értelmes foglalkozások, játékok, kreatív kézműveskedések az óvoda másik 3 csoportjával összehasonlítva I-ék csoportjában szinte sosincsenek. I (talán az óvónénik miatt) nagyon gyanakvó minden „foglalkozásvezető” felnőttel szemben, nem akar focizni járni (pedig minden barátja jár az ovisfocira), nem akar a táncházban odaülni a többi gyerek közé, nem akar zeneoviba járni a társaival stb. Minden helyzetet kerül, ahol veszíthetne, társasjátékozni sem lehet vele.
I nagyon-nagyon érzékeny kisgyerek egyébként, sok mindenre ráérez, amiről sosem beszéltünk neki. A barátainkkal kifejezetten közlékeny, és az általa kiválasztott felnőtekkel (szomszédokkal stb) is nagyon kedves, bújós, évődően társalgós. I sokszor beszél halálfélelemről is. Ennek előzménye lehet, hogy szeretett édesanyám 2 éve ment el, azidőben magam is sok (jórészt pszichoszociális) betegségen mentem keresztül, amin talán már túl vagyok, igaz, folyamatos önsegítés (jóga, meditáció) útján.
Hogy világos legyek: nem csodagyereket szeretnék nevelni, nem számít, hogy jár-e a fiam foglalkozásokra, de ezt egy rendszertünetnek látom, ami befolyásolhatja majd az iskolai boldogulását, és egyáltalán, azt hiszem, hogy az önbizalom a boldog, autonóm kisember alapköve.

Üdvözlettel,
Mara