|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Először is elnézést a késedelmes válaszért. Nagy szívfájdalommal olvastam levelét, borzasztó lehet elnézni a gyerek kínlódását és hányódni a szakemberek tanácsai, óvónők nyomásgyakorlása között, amikor a saját anyai érzései egészen mást mondanak.
Amit itt leírok, az a saját szubjektív és személyes állásfoglalásom, és sok ettől eltérő véleménnyel is találkozni fog. Ezen kívül nehéz is úgy véleményt mondanom, hogy nem láttam a gyermeket. Minden esetre elgondolkodtat, hogy ma milyen sok gyerekre mondjuk azt, hogy hiperaktív, vagy figyelemzavaros. Nem tudom, nem ezek-e azok a gyerekek, akikre harminc évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy sajtkukac, hogy rosszcsont, hogy nem fér a bőrében. Biciklire ültettük őket vagy kicsaptuk az utcára focizni, a kiserdőbe, a patakpartra csatangolni és ott egész nap kiélhették az összes mozgásigényüket. Aztán hogy egy öt éves gyereknek milyen értelemben és mihez képest lehet figyelemzavara, amikor minimum egy, de inkább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy szüksége legyen 10-40 percig egy dologra figyelni, az is kérdéses a számomra. Én arra hajlok, hogy az anyai ösztön érzi a legjobban, hogy a gyereknek mire van szüksége, és ha Ön szerint arra, hogy ne szedjen mesterséges szereket, amelyek a természetes fejlődését megzavarják és vélhetően leginkább az óvónők érdekét szolgálják, amennyiben könnyebben „kezelhetővé” teszik a gyermeket, akkor kövesse az ösztönét. A gyerek viselkedése jelzi, mire van szüksége, mi az, ami az érdekét és egészségét legjobban szolgálja. Én talán még attól sem riadnék vissza, hogy egy ideig – néhány hónapig, fél évig vele, azaz mellette, egy szobában aludjam… Valószínűnek tartom, hogy az egész ügylet – a „hiperaktivitás” diagnózis rásütésétől a gyógyszerek hullámvasútján keresztül mostanáig – egyetlen megrázó sorozat volt, amely felkavarta a család békéjét. Én meg merném kockáztatni, hogy ez a dolog legyen újra kettejük – a gyerek és az édesanyja – ügye, tehát érezze meg és adja meg neki Ön azt, amire szüksége van, ha az most a fokozott közelség, akkor azt. Majd ha értelmesebb lesz, ha megnyugszik, újra vissza lehet szoktatni az egyedül alvásra. A legfontosabb, az első számú kritérium az, hogy a kettejük kapcsolata ne sérüljön. A másik, amire törekednék, az az, hogy a gyerek sok és sokféle mozgáshoz jusson, lehetőleg természetes körülmények között. Érdemes lenne például elvinni lovagolni, úszni. Ugyanakkor nagyon javasolnám, hogy a mozgáskoordinációs fejlődéséhez kérjen és fogadjon el szakavatott segítséget. Talán a Gézengúz alapítványnál indulnék el, de számos szakember foglalkozik magának a mozgásnak, a koordinációnak és az ezzel összefüggő egyéb idegrendszeri működéseknek a fejlesztésével.
Kívánom a legjobbakat és gratulálok az anyai szívéhez és ösztönéhez.