Kedves Orsolya! 5 éves kisfiammal kapcsolatban írok. Mostanában nagyon sokszor foglalkoztatja a halál gondolata. Beszélgettünk erről, és én azt mondtam neki, hogy igazából újjászületünk (virág lesz belőlünk, fa stb.). De ez neki nem volt elég, így végül is abban maradtunk, hogy egyszer újjászületünk. Hetente többször faggat (ha kettesben vagyunk), hogy "ha újjászületünk, akkor minden ugyanúgy lesz"? "Meg a régen élt emberek is ugyanúgy velünk vannak?""Nem akarok, nem lenni." Szóval kicsit bele is zavart ebbe a témába a gyerek, meg aggaszt is, hogy nem nyugszik meg ( nem nyugszik bele.). Sokat elmondom neki, hogy még sok szép időt meg fogunk élni, meg hogy apuka lesz, meg nagypapa stb., és hogy ez még messze van. A családunk helyzete nem éppen ideális, elváltunk, egy időre a nagyobb testvérétől (15 éves) külön éltünk (2 évig az apjukkal élt), most nálam van. Ő hét közben kollégista. Mi a nagyszülőknél élünk, nem mondhatnám, hogy minden gördülékeny a generációk között, de nagyjából elvagyunk (sok mindennel nem értek egyet, amit az én anyukám megenged a kisfiamnak). A gyerekek nem tartják az apjukkal a kapcsolatot, nincsenek eltiltva tőle. Nemrég újraházasodtam, egyenlőre nem tudunk elköltözni, de már ez is szóba került. A kisfiam nem akar költözni sehova, és néha ellenem és a férjem ellen fordul: ˇ"nem akarok ebbe a családba tartozni" stb. Ez szerencsére ritkább eset, és ragaszkodik hozzánk, szeret minket. A nagyobbik gyerekem ritkán látja, és mondja, hogy az öccse boldog. Mégis aggaszt ez a sok kérdés a halálról, és hogy néha utál minket. Úgy érzem, hogy ez az egész arra megy ki, hogy nem érzi magát biztonságban, szeretnék neki segíteni.