Gyermekvállalás közös döntés

Kedves levélíró nagyon nehéz erre levélben bármit is mondani. Amit leír, az csak a felszín – és az eddigiekből nem tudható, mi él a társa lelke mélyén, az Ön lelke mélyén ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezért sajnos csak általános bölcsességekkel tudom ellátni – személyes, részletesebb benyomás híján másra nincs módom. De talán ezek is adnak ötletet, egy-egy jó megsejtést.
Az világos, hogy most eltérő forgatókönyvek vannak az Ön és a társa fejében és úgy látom, azt is érti, hogy gyereket vállalni csak úgy érdemes, ha minden érintett akarja, hívja őt, mert egy kisgyereknek nagy csapás lehet, ha apja nem akarta, nem kéri, nincs neki hely a szívében. A gyermek a két szülő 50-50%-os kívánsága és vállalása kell, hogy legyen. Egy gyerek létezéséről nem egy szülőnek, hanem egy teljes családi rendszernek kell dönteni. A szülők viszont elsőbbséget élveznek a kisgyerekkel szemben, mert a szülő az, aki itt vállalást tesz, 20-25 évre, a saját életereje terhére.
Hogy a férje lelke mélyén mi lehet a valódi ok arra, hogy ekkora családdal beérje, azt nem csak én nem tudom, de talán ő maga sem tudja. Az ember csak egy bizonyos mélységig lát bele a saját lelkébe; van, amit meg tudunk fogalmazni és van, amit még nem. Sok-sok hosszú beszélgetésre lenne szükség ahhoz, hogy mindkettejük érzéseit sikerüljön a témával kapcsolatban felszínre hozni, kitisztázni, illetve ahhoz, hogy ezek az érzések valamilyen irányba el is mozduljanak.
Az tudvalevő, hogy amikor pénzről, anyagiakról beszélnek az emberek, akkor igazából az életerejükről, energiájukról is beszélnek. A pénz az „élet”, az életerő metaforája: mennyit bírok kitermelni; mennyit kell dolgoznom, mi telik tőlem,mennyire vagyok túlterhelve… Ráadásul nemcsak az egyénről szólhat ez, hanem az egész családi rendszerről: ha még többet kell adnom, akkor marad-e erőm, időm mint családtagnak, és az egész rendszeren belül vajon honnan vesszük el azt az energiát? Marad-e időnk egymásra, pihenni, élni… Nagyon mély ösztönös érzések ezek, istenigazából élet-halál kérdései. Ha napi szinten érzem a szorítást, hogy meg kell küzdenem a túlélésünkért, akarok-e még egy éhes szájat? A férfiak sokszor nagyon élesen és súlyosan érzik a felelősséget, amit mások életben tartásáért vállaltak. Nem tudom, erről van-e szó, sötétben tapogatózom. Mindössze jelzem, hogy az „anyagi ok” általában sokkal szélesebb körű érzéseket és gondolatokat jelent, mint amire elsőre gondolhatnánk. Ön életet akar adni, még több életet, mert nő és mert hallja a kisgyerek szavát. De talán Ön sem érzi a valós korlátokat, a kisgyermek meg aztán főként nem tud semmit ezekről. A társa talán azt mondja: az életet világra hozni könnyű, de utána a saját életünk és egészségünk árán, nagy energiákat mozgósítva kell azt az életet fenntartani és huszonéves koráig támogatni, méltó módon szárnyra bocsátani. Lehet, hogy én szeretném inkább magamnak, magunknak megtartani az energiáimat, amiből nincs sok fölösleg.
Kérem, ne vegye ezt az értelmezést készpénznek. Lehet, hogy másról van szó – nem tudhatom. Nem tudhatom, mit jelent a férje érzésvilágában egy kétgyerekes család szemen egye egy gyerekes családdal. Mit jelentene neki, ha újra végig kellene csinálni a terhesség, szoptatás-babázás korszakot. Inkább csak az volt a célom, hogy egy tágabb kontextust mutassak ahhoz, hogy lélektani értelemben mi mindent jelenthet az, hogy gyereket vállalni és az, hogy pénz, munka, életerő… és az életerővel való takarékoskodás. Lehet, hogy egy kisebb rendszer jobban tud működni, lehet, hogy bölcsesség van ebben a döntésben? Nem tudom. de azt tudom, hogy fontos, hogy nőként a társunk hangját ugyanúgy meghalljuk, mint a gyermekünkét, és hallom, hogy Ön hallja is. Hiszen a férfi 50%-ban forrása és szülője minden gyerekének, éppúgy, mint a nő, és a döntésben is velünk egyenlő súlya van.
Csak azt tudom javasolni, hogy beszélgessenek a kérdésről tét nélkül, feszültség nélkül, ha Ön le tudja ezt úgy folytatni, mint aki már lényegileg el is engedte a kérdést, csak utólag érdekli, hogy mik a társának a valódi mozgatói: valódi vágyai, félelmei. Lehet, hogy kettesben szeretne több időt? Lehet, hogy hármasban? Lehet, hogy fáradt? Lehet, hogy arról üzen, hogy az élet sok más örömöt is tartogat a gyereknevelésen túl? Lehet, hogy azt érzi, ideje „apa és anyá”-ból visszaváltani „te meg én”-be, szerelmes társakká, szövetséges jóbarátokká visszavedleni? Beszélgessenek kettesben, de csak amíg nem érzi, hogy már túlterheli a társát a témával. Talán eljut Ön is oda, hogy „így volt jobb” – hiszen a gyermek közös; ha ez a férfi nem akar több életet adni, akkor arra erős ösztönös, érzelmi oka kell, hogy legyen. Ha ezen erőszakot teszünk, annak bizonyosan meg is kellene fizetni az árát. Lehet, hogy felszínre kerül a rendszer bölcsessége az egyén vágyaival szemben? Vagy tévednék? Az biztos: ha a rendszer egyik résztvevője azt mondja: nem, ez engem már túlterhelne, azzal elég nehéz bármit is szembeszegezni.