Depressziós nagypapa

Kedves Levélíró!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!