Kedves Levélíró!
Ahogyan a levelében saját maga is sejtette, a kislány viselkedése teljesen normális, nincs benne semmi aggasztó vagy elítélendő. Rájött, hogy ezek az erotikus mozdulatok kellemes érzést adnak, stresszoldók, ezért időről időre gyakorolja ezeket. Nemcsak hogy normális, de egyrészt gyakori is, az egész gyerekkoron át, de főként ovis, vagy akár kisiskolás korban; másrészt pedig fontos része az egészséges szexuális fejlődésének. Kérem, olvassa el az alábbiakat, hogy ezt kontextusban láthassa, úgy könnyebb lesz a megfelelő reakciót adni.
Az egészséges szexualitás a felnőtt élet fontos és szükséges része, a sikeres párkapcsolat kritikusan fontos eleme. Elég abba belegondolni, milyen sokat kínlódnak azok a fiatalabb-idősebb felnőttek, akik ebben elégtelennek érzik magukat. Sok férfi és nő küzd kisebb-nagyobb mérvű szorongással, kudarcélménnyel, szégyenérzettel a párkapcsolatok világában és sokszor a saját esélyeiket rontják, ha az egészséges szexualitásuk nem tudott kibontakozni vagy valamiért nem tudják azt megélni. (Rontja a helyzetet, hogy a mi kultúránkban a szexuális kultúra igen fejletlen; a szexuális viselkedés egészséges kiművelésére gyakorlatilag nem léteznek formák és eszközök.)

Az egészséges szexuális habitus kibontakozásához pedig sok adalékra szükség van a felnövés évei során. És az egyik éppen ez: hogy a felnövő gyermek, a majdani felnőtt ne társítson szégyent vagy ijedtséget ahhoz, hogy szexuális gerjedelmet érez, ugyanakkor tudja azt a megfelelő mederben tartani. A vezérelv az: nem elfojtani, hanem szabályozni. Legyen, örüljünk neki, és fokozatosan, gyengéden majd mederbe is terelődik. De a szexuális energia önmagában értékes, fontos eleme az életünknek. Egyszer majd fontos lesz a mostani gyermeknek, leendő felnőttnek, hogy a szexuális reflexív zavartalanul végig tudjon futni az idegrendszerében – ennek csak előkészülete, apró eleme a mostani impulzus, de nem érdemes gátlás alá helyezni. Az más kérdés, hogy megtanulja, hogy az életünknek ez egy privát, szeméremmel védett örömforrása. A szemérmet fokozatosan teszi majd magáévá az évek során, de ezt semmiképp se megszégyenítéssel tanítsuk. 8-10 éves korában a legtöbb gyerek hirtelen és ösztönösen szemérmes lesz.

Valóban nincs is más feladata ezzel a szülőnek, nevelőnek, mint békén hagyni, és szelíden tájékoztatni a gyermeket, hogy amit most csinál, az kellemes és rendben van, de magánügy, más emberek, idegenek előtt ilyet nem szoktunk csinálni. Talán annyiban hasznosabb a „nem szoktunk” mint a „nem illik”, mert a „nem illik”-nek van egy elítélő éle, a „nem szoktuk” pedig elismeri, hogy ilyesmit csinálni bizony szoktunk az emberi életben, csak nem mások előtt. Majd később az ő életében is kialakul a testi szerelem titkos kis világa, ami a felnőtt élet fontos része; érzelmi, lelki, idegrendszeri, testi, hormonális síkon egyaránt fontos, ugyanakkor sok kihívással is szembesítő területe. Ennek az egyik eleme készülődik most az ő testében, idegrendszerében.

Érdemes tudni, hogy a felnőttkori nemi viselkedésre, nemi szerepekre szinte az egész gyerekkor során készül a test, az idegrendszer és a személyiség. A különféle fejlődési sávok között ez is egy fontos vonulat. A néhány éves „ösztönnyugvás” időszaka egyes gyerekeknél megfigyelhető, másoknál szinte folyamatosan zajlik valamilyen fejlődési folyamat, ami a későbbi nemi/párkapcsolati szerepének alkotóeleme.

Mint minden más is az emberi személyiségben, úgy az egészséges felnőttkori szexualitás is számos egymásra épülő leckében alakul ki a felnövés kb. 25 éve során. Onnantól, hogy pici babaként mások testmelegében jól érzi magát és biztonságérzetet, érzelmi jóllétet társít ehhez; azon keresztül, hogy a saját testével kapcsolatban természetesen, ösztönösen otthonos, nem prűd, nem idegenkedik a saját testétől, illetve a testi funkcióktól; az oviskori szexuális jelenségeken át (lsd. lentebb) egészen odáig, hogy majd később, már serdülőként és fiatal felnőttként megtanulja, hogy mi, emberek a szexuális viselkedéseinket fejlett, emberi érzelmi tartalmakkal lelkesítjük át: szeretettel, bensőséges lelki közelséggel, bizalommal, gyöngédséggel, odafigyeléssel, érdeklődéssel, jóindulattal, támogatással, összetartozással, hűséggel, lojalitással.

Az óvodás korosztálynál számos a nemiséggel, nemi szerepekkel kapcsolatos jelenség zajlik, négyet érdemes kiemelni:
1. az önkielégítés (előkészületei), a testi gerjedelem megélése;
2. a saját nem és a másik nem testének felfedezése (kinek mit adott a teremtés, hogy néz ki egy fiú, hogy néz ki egy lány teste);
3. ezzel összefüggésben a nemi szerepekkel kapcsolatos vizsgálódások és szerepgyakorlások: vajon viselkedésben mit jelent az, hogy fiú/lány vagyok és mások is fiúk/lányok. A kislányok ilyenkor szeretnek magassarkú cipőben parádézni vagy királylánynak öltözni vagy kérik, hogy fessük ki a körmüket; a fiúk karddal győzik le az aktuális ellenséget, hogy lovagiasan megvédjék anyukájukat;
4. végül pedig az ovis szerelmek világa: nézegetik a társaikat és sokszor kiválasztanak valakit, akibe „szerelmesek”, apró részleteket gyakorolnak az ezzel kapcsolatos szerepviselkedésekből.

Ha ezek a válaszok elégségesek ahhoz, hogy magyarázzák a gyermek viselkedését, akkor tehát nincs további teendő; ha esetleg később bármilyen okból további kérdésük, kételyük lenne, akkor – mint mindig – érdemes gyerekpszichológus tanácsát kérni, első lépcsőben a gyermek bevonása nélkül.

További sok örömöt kívánok a gyereknevelésben!

Kedves Levélíró!

Ez a helyzet bizony alaposan elcsúszott, a kisgyerek életének szinte minden fontos területén. Érezhető, hogy sok szeretetet kap, de sajnos az nagyon nem mindegy, hogy a szeretetünket hogyan nyilvánítjuk ki; hogyan formáljuk a kisgyerek életét. Itt számos olyan dolgot olvashatunk, ami nem felel meg a gyermek életkori igényeinek, fejlődési szükségleteinek. És azt is pontosan érzékelik a családban, hogy ez a kisgyerek további fejlődését is hátráltathatja. Hosszabb terjedelmet szentelek a válaszomnak, mert úgy vélem, nagyon jellegzetes ez az eset, és nagyon sok mai kisgyerek gondjait szemlélteti.

Ugyanakkor talán semmi sincs még visszavonhatatlanul elrontva, hiszen az pl. nagyon jó, hogy a gyermek sok testmeleget, közelséget kapott, és hogy anyatejes. De mintha részben benne is felejtődtek volna ebben a fázisban, holott ennek is megvan a maga helyes módja, folyamata és ritmusa. Az viszont biztos, hogy ha ez az helyzet úgy áll, ahogyan a nagymama leírja, akkor haladéktalanul szükséges átformálni.

A helyzet orvoslása bizonyos területeken fokozatos, lassú folyamat lehet, máshol azonnali, éles váltásokat is tartalmazhat, de mindenképpen nagyon komoly elszánást igényel majd a szülők részéről: a gyermek átszoktatását, és saját szokásaik megváltoztatását több területen is. Ezt viszont nem lehet megúszni, mert félő, hogy a helyzet csak tovább fog romlani és számos nehézséget okoz majd. Például – ahogy a nagymama írja – a közösségbe illeszkedést is akadályozhatja, márpedig három és fél (3½) éves kortól a gyermek fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy közösségbe kerüljön. Az óvoda nem kényszerintézkedés (míg a bölcsőde igen), az óvodára magának a gyereknek van szüksége a társas készségek kialakulásához.

Az egész viselkedészavarnak négy fő okát látom. Nézzük ezeket pontról pontra!

1.) Nem fáradt, mert nem mozog órákat a szabadban
Mozogjon a friss levegőn, akármilyen idő van! Sokat, órákat, minden nap – igen, a hidegben is! Egészséges lesz, ellenálló lesz, jól fog enni és aludni, fejlődik a mozgása, a gondolkodása, a személyisége. A babakocsiban sétáltatás a gyerek életkori fejlődési szükségleteinek nem felel meg. A gyerek egészséges testi, lelki és szellemi (!!!) fejlődéséhez sokoldalú, változatos ingerek és élmények szükségesek, és bizony a hét év alatti kisgyerek nem a négy fal között van a legjobb helyen. (A Családineten fellelhető a „Mit ad a TESTmozgás a LELKI fejlődésnek?” c. korábbi írás.)
A másfél-kétéves kor a felfedezések kora – ha hagyjuk, a világ végéig is elgyalogolna a kisgyerek. Meg is KELL ismerkednie a világgal: virágokkal, fűvel, sárral, homokozóval, tárgyakkal, felnőttekkel, gyerekekkel, állatokkal, mindennel. Naponta több órát, akár az egész délelőttöt és egész délutánt is kint töltheti a szabadban – sokkal jobban fog fejlődni és estére teljesen el fog fáradni. Egy egészséges világban a gyerekek futkosnak, mászókáznak, hintáznak, homokoznak, fociznak, bicikliznek, virágot szednek, fára másznak, guggolnak a fűben, az avarban, a homokban; tapicskolnak a pocsolyában és a patakban, ismerkednek kutyákkal, tyúkokkal, madarakkal; építenek, legóznak, a szüleik ölében mesét hallgatnak mesekönyvből, beszélgetnek a képekről és a meséről, bunkert építenek a dohányzóasztalból; mondókákat és dalokat hallanak a szüleiktől, később gyurmáznak, rajzolnak, hímeznek és varrnak; a főzés közben kapnak könnyű kis részfeladatokat (keverd ki a három tojás sárgáját a fahéjjal; hozd ide a kék kis tálat; hozz egy pohár vizet úgy, hogy ne lötyögjön ki). Kirándulni mennek, korcsolyázni, síelni, biciklizni tanulnak, segítenek a kerti munkában és még sorolhatnám a végtelenségig. Rettentően elszegényedik a világunk attól, hogy ostobán és védtelenül elájultunk a digitális világ varázsától és minden mást elfelejtünk.


2.) Izgatott és zaklatott, mert tévét néz;
Tévénézés, képernyőhasználat kisgyereknél - bocsánat, ha kategorikus leszek, de: ekkora gyerek ne nézzen tévét és ne használjon képernyőt. Egyáltalán, semennyit. Akkor se, ha mások úgy csinálják.

Messze nem él benne a köztudatban, hogy a képernyős szórakoztatás milyen mélységesen ártalmas. Nem alakult még ki ennek a kultúrája, nem értjük, mit teszünk, minek vagyunk kitéve. Pedig már felnőtt egy nemzedéknyi fiatal, akik közül sokan fájdalmasan sivárak és számos kognitív nehézséggel küzdenek, vagy siralmasan kallódnak.
Ma már nem adunk kisgyerekeknek alkoholt vagy kávét; nem találkoznak véres katasztrófákkal; nem riogatjuk azzal, hogy pokolra kerül és nem adjuk őket férjhez 14 évesen – de azt még nem tanultuk meg, hogy a digitális gyerekvédelem épp ilyen fontos feltétele az egészséges gyerekkori fejlődésnek.
Borzadva nézem, hogy szülők tömegei saját kezükkel teszik képernyőfüggővé a gyerekeiket, komoly károkat okozva ezzel a lelki és szellemi fejlődésükben. Pusztán az, hogy lehet, mert ezek az eszközök rendelkezésre állnak, nem jelenti, hogy ez elfogadható vagy rendjén levő volna. A gyermek agya nem tudja, nem érti, hogy amit a képernyőn lát, az nem valódi – a digitális eszközök kikerülik a tudatunkat és a kisgyereknek azt az élményt adják, mintha valóságosan átélné mindazt, amit lát és hall. Mérhetetlenül több ingert kap, mint a valódi életben, és ez átformálhatja az idegrendszerét. Teljesen védtelen ezzel a túlingerléssel szemben, zaklatott lesz, ingerkereső, nyugtalan. Nem tudja megfogalmazni, nem tudja lereagálni azt, amit elszenved – csak a túlmozgásossággal. Elveszítheti a monotóniatűrését, az elmélyülés képességét, ez később tanulási nehézségeket, koncentrációs zavarokat okozhat, akadályozhatja a munkavégzésben. A mai gyerekek esetében borzasztóan fontos, hogy mi szülők biztosítsunk olyan élményeket, amik NEM DIGITÁLISAK, hanem valóságosak. Amik természettel, testmozgással, kézügyességgel, tárgyak használatával, létrehozásával, emberi érintkezéssel, zenével, színjátszással, készségek, sportok elsajátításával függenek össze – mindennel, ami a régi, internet előtti világunkban egy gyerek mindennapjait kitette. Az lenne a cél, hogy iskolás koráig a gyerek ne is találkozzon képernyővel, számítógéppel, és akkor is úgy jelenjen meg a számítógép az életében, aminek eredetileg szánták: mint munkaeszköz, információfeldolgozó és -megosztó eszköz. Anya vagy Apa azon dolgozik. Ott nézzük meg, mikor indul a busz. Ott olvassuk el, mi történt a nagyvilágban. Ott vesszük meg a színházjegyet. Ott szerzünk be hasznos információt, ha bármilyen gyakorlati területen elakadunk az életben.
Ha egészséges felnőttet szeretnénk nevelni a gyerekünkből, akkor nekünk is egészséges és Felnőtt módon kell élnünk.

3.) Későn kel, későn fekszik, el van tolódva a napi ritmusa
Amennyire látom, alszik ez a kislány, csak rosszkor. Ez a helyzet bizonyára fokozatosan alakult ki, de lehet, hogy viszonylag gyorsan orvosolható. Ha én lennék ebben a helyzetben, nem hagynám 9h-ig, 10h-ig aludni, hanem felkelteném nyolckor és egy tisztes reggeli után (vagy reggelivel a hátizsákomban) vinném ki a szabadba, ameddig csak lehet. Bizonyított dolog, hogy az agyunk a reggeli fények érzékelésétől számítja, hogy meddig tartson a napunk és mikor álmosodjunk el. Ha a gyermek (vagy bármelyikünk) a reggeli nap hullámhosszaival találkozik, este korábban elálmosodik és el is tud aludni. Ezért is fontos, hogy minél hamarabb kijussunk a gyermekkel a szabadba.
Attól esetleg tartanék, hogy így majd délben túl nagyot alszik, sőt még akár figyelnék is arra, hogy ez másfél-két óránál ne tartson tovább, és délután ismét vinném ki a szabadba. Ha délben túl nagyot alszik ebben a rendszerben, akkor (legrosszabb esetben) délelőtt rövidebbet sétálnék, vagy ha van kert, akkor ott játszanék vele, de a délutánt egész biztosan a szabadban tölteném, lehetőleg játszótéren, más gyerekek között, egészen vacsoráig.
Az este a lecsendesedés ideje. (A tévé, a villózó fények, a zaj, a képernyő ennek a szöges ellentéte, felélénkíti a gyereket. Feltételezem, hogy tudják, hogy a cukor is bármilyen formában élénkít, és minden tekintetben árt.) Az este arra való, hogy a vacsora, a fürdés, az ölben meseolvasás és éneklés, más intim együttlét, simogatás, beszélgetés során a kisgyerek lecsendesedjen, eljusson odáig, hogy az ágyában fekszik és – akár a szülő jelenlétében – elalszik. Az elalvás nem az ágyban kezdődik, hanem órákkal azelőtt: a lecsendesedéssel, azzal, hogy a fényeket letompítjuk – az agyunk a fények tompulásából, a beálló sötétségből is érzékeli, hogy vége a napnak és elkezdi termelni azokat a hormonokat, amelyek később az elalvást okozzák. Villózó fények mellett ez nem tud termelődni.

4.) Nem tanult meg elaludni (ennek része a komfortszoptatás)
Az, hogy a gyerekek mikor és hogyan tanulnak meg elaludni, egyénenként változó. Vannak babák, akiket 3 hónaposan le lehet tenni, ha jóllaktak és a szüleik vállán jót büfiztek és megnyugodtak, akkor békésen nézegetnek maguk elé és pár perc után elalszanak. Velük is előfordulhat, hogy később ébredni kezdenek, pl. a fogzás idején vagy pusztán az idegrendszer változásaival. Mások sokkal később szokják meg, hogy este elcsendesedünk, egyre békésebb dolgokat csinálunk, egyre közelebb az ágyhoz, mindig ugyanúgy; majd végül lefekszünk és várjuk az elalvást. Mindenesetre akkor tudja ezt megtanulni a kisgyerek, ha a felnőttek erre az útra terelik. Előbb vagy utóbb eljutunk oda, hogy az alvás helye az ágya; hogy a szülő ott van, testközelben, akár hozzá is lehet bújni (eleinte vagy később is), hogy simogatja, vagy fogja a gyermek kezét, fejecskéjét. Ez egész biztosan a fokozatos, óvatos átszoktatás területe lesz. Rugalmasan, de elszántan érdemes terelgetni a gyermeket az új szokás felé, de úgy, hogy ne okozzunk törést, traumát. Az sem baj, ha két lépést teszünk előre és másfelet hátra... de az irány és az elszántság legyen egyértelmű. Ha csak az anyukája ölében alszik el, akkor talán az lehet az első lépés, hogy együtt fekszenek le egy matracra és úgy alszik el a kisgyerek... onnan lehet majd később kihátrálni. Bárhogyan is – itt ér kísérletezni, próbálkozni, de a cél is töretlen kell legyen, és az is, hogy nem okozunk súlyos traumát.
Fontos része ennek a folyamatnak, hogy a szoptatás – az bizony elsősorban a táplálkozást kell, hogy szolgálja, nem a lelki békét. Már babákra is igaz, hogy jó esetben ha jóllakott, akkor a vállunkra vesszük, megbüfiztetjük, ez megnyugtatással, testmeleggel, békés egymásra hangolódással is jár, és egyfajta átmenetet képez a szoptatás és a külvilág között. Utána mehet alduni vagy játszani – ahol épp tartunk a ciklusban.
Kényes egyensúly ez, mert az nagyon fontos, hogy a gyermek számára mindig álljunk rendelkezésre; a testközelség, az összebújás még nagyon sokáig a biztos érzelmi bázis és elsőszámú menedék lesz az életében. De ezen belül türelemmel, rugalmassággal, biztos meggyőződéssel szoktathatjuk őt arra, hogy megtanuljon békésen feküdni az édesanyja mellett, aki esetleg eleinte simogatva, sutyorogva (később majd csöndben) segít neki, hogy megvárja, mikor „jön az álomvonat”.

Remélem, ez a válasz segít elindulni az úton; további tudnivalókat, hasznos olvasmányokat és képzéseket pedig a http://www.szeresdjol.hu oldalon találhat minden kedves érdeklődő.

Sok sikert!

 

Kedves Levélíró!

Igyekeznék pártatlan lenni, de ebben az esetben nem nehéz egy általános elvet megfogalmazni – a gyermek pszichológiai fejlődése (főként ebben a nagyon érzékeny életkorban) előnyt élvez az óvodai személyzet praktikus megfontolásaival szemben. A 3-7 év közötti gyerekeknél több tekintetben is fontos fejlődési folyamatok zajlanak – a testi funkciók szabályozására éppúgy igaz ez, mint a nemi identitás, a „fiú vagyok”, „lány vagyok” tudat kialakulására. Egyik folyamatba sem érdemes élesen belezavarni, bárhol tartson is éppen. A gyerek személyiségét formálni csak az ő tempójában, rá szabott módon, rugalmasan és érzékenyen lehet.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a kisfiú ne érezhetné magát maradéktalanul kisfiúnak akkor is, ha ülve pisil – ilyesmiről szó sincs. De hogy az ő kis fejlében-lelkében zajló folyamatokba nehéz belelátni, az bizonyos. És az is biztos, hogy nem lehet jó, ha egy ekkorka kisfiú reggeltől délig nem pisil. Egyébként én kíváncsi lennék, miért nem akar leülni a vécére és miért csak állva hajlandó pisilni – bárcsak ki lehetne varázsolni belőle, hogy mit vett a fejébe, mit hallhatott, mit érezhet, mit képzelhet, ami miatt már bilire szoktatni sem lehetett... 😊 Mindenképpen beszélgetnék erről a gyermekkel, a maga nyelvén és szintjén; és el is mondanám neki, hogy a valóság az az, hogy az égvilágon semmi baja nem lesz attól, ha ülve pisil... ezzel adva egy esélyt annak is, hogy esetleg a szülői állásfoglalás megnyugtatja. (Részt vett vajon ebben a kérdésben az édesapja is? És ő mit mondott?) Az erőltetés azonban semmiképp sem vezet sehova.
Bárhogy légyen is, most ez a helyzet – és bárcsak az óvónők is belátnák, hogy ahány kisfiú, annyiféle, és bizonyos keretek között ezt akár még egy intézményben is le lehet követni. És az evidens kérdés: lehet, hogy nyereségesebb út lenne arra tanítani a kisfiúkat, hogy ne pisiljék össze a mosdót?
Mindenesetre arra kérem, hogy az óvónővel való megbeszélést a lehető legkulturáltabb párbeszéd talajáról indítsa – semmiképpen sem szeretném, ha az itt kifejezett állásfoglalásom méltatlan konfliktus, a közösségi hangulat romlása alapjául szolgálna. Igyekezzünk mindig hozzátenni a csoport életéhez, ne elvenni belőle. Azt talán a pedagógusok is méltányolják, hogy egy ilyen korú kisfiúnál komolyan kell venni, ha ilyen hosszan nem hajlandó könnyíteni magán, hiszen az ebből fakadó esetleges negatív következményekért biztosan ők sem szeretnének felelősek lenni. Érdemes abból kiindulni, hogy együttműködésre törekszünk, a pedagógus és a szülő célja ugyanaz: a jó közérzetű, jól szabályozott kisgyerek. Csak az oda vezető utat kell együtt megtalálni. Jó ötlet lehet a többi szülővel is beszélgetni, az egész problémakört egy barátságos megvitatássá, szélesebb körű párbeszéddé nyitni.

Sok sikert!
 

 

Tisztelt levélíró!
Két dolgot hallok ki a leveléből. Az egyik a gyermek érzéseiről árulkodik, a másik az Ön saját érzéseiről. A helyzetben mind a kettőnek jelentősége van. Az, hogy a gyermek miért ébred szorongva, és (gyaníthatóan) miért alszik szorongva, azt innen kívülről nehéz megsejteni. Annyit lehet valószínűsíteni – és ezzel semmi újat nem mondok –, hogy valami belső szorongást, feszültséget okoz neki. Ez számtalan dolog lehet: olyan – akár méhen belüli – trauma, amiről a szülőnek akár sejtelme sincs; a fejlődő idegrendszer átalakulásából fakadó átmeneti szabályozatlanság; az életmódjában beállt valamilyen változás; a szülőhöz fűződő kapcsolat megváltozása; új ember vagy intézmény vagy hely vagy tevékenység megjelenése... bármi. Valamiért most másként észleli a valóságot, mint eddig. Talán épp az Ön anyai megérzése tudna rátapintani, mi változott a kislány életében, amitől máshogyan éli meg a világot (akár a fizikai, akár a társas világot), mint korábban. Lehet, hogy pusztán a saját felfedező ösztöne, saját napi működésének változása, idegrendszerének átalakulása okoz átmeneti feszültséget. De az is lehet, hogy a kettejük nap közbeni konfliktusai teszik bizonytalanná. Az ilyen korú gyermekek belső indulati élete nagyon intenzív, turbulens; egymással ellentétes erők feszülnek bennük. És természetesen – mindebből semmit nem értenek, semmit nem tudnak megfogalmazni, csak el- és megszenvedik.
Ami pedig a saját érzéseit illeti – ami azonnal szembeötlik, az az, hogy a felszínen (teljesen érthető módon) némi ingerültséggel fogadja ezt a helyzetet: az ébredéskori sírás „hiszti”, a vergődő gyerek „elviselhetetlen”. Ne értsen félre – nagyon jó, hogy őszintén megfogalmazza a negatív érzéseit is, nem vezetne sehova ezeket eltitkolni. Az is természetes, hogy ezek jelentkeznek. Azt viszont fontos érteni, hogy a saját érzései is több rétegűek: nem látok a lelkébe, de gyanítható, hogy az ingerültség alatt mélyebben olyasféle, fájdalmasabb érzések húzódhatnak meg, mint a tehetetlenség, a kétségbeesés, a kudarccal kapcsolatos rosszérzés; illetve biztosan az sem esik jól, hogy a gyerek ilyenkor nem hozzáférhető, és ezt könnyen éljük meg úgy, mintha személyünkben el lennénk utasítva. Nagyon fontos, hogy egyrészt tudatosítsa a saját érzéseit is, a felszín alatt meghúzódó mélyebb fájdalmakat; és azt is, hogy ezek a saját lelkének a termékei, a gyermek semmi ilyesmit nem szándékolt, nem akart kifejezni, nem gondol. Nem feltétlen érez elutasítást vagy ellenérzést: egyszerűen vergődik és momentán semmi sem esik jól neki. Másrészt azt is fontos tudatosítani (és látom, hogy ez meg is történt), hogy a kisgyerek viselkedése MINDIG TÜNET, és mindig csak az a dolgunk, hogy megtudjuk, miről üzen. Az az egyetlen fontos kérdés: mire van szüksége?

Mire van szüksége tőlem vagy mástól;
és nekem mire van szükségem, hogy azt meg tudjam neki adni?

Hogy ezt a szorongást miként lehet csökkenteni, azt én innen a távolból természetesen nem tudhatom megmondani. De ha Ön sejti, mi lehet az ok – környezetváltozás, a kettejük viszonyának megváltozása, a családi viszonyokban vagy a környezetben beállt változás vagy bármi más – akkor érdemes az okot megszüntetni, akkor is, ha ettől nem fog azonnal eltűnni a jelenség. Érdemes foglalkozni ezzel: beszélgetni erről, tájékozódni, olvasni, gondolkodni és kísérletezni – vajon melyik tényezőt tudom megváltoztatni, hogy a dolog enyhüljön? Nyugodtabb, ha a szülő mellette van, vele alszik? Nyugodtabb, ha magától ébred vagy ha gyöngéden simogatva felébresztjük egy picivel az ébredési ideje előtt? Lehet-e sejteni, hogy vajon miről álmodik? És vajon az ébredést hogyan befolyásolja az elalvás? Milyen hangulatban aludt el? Mit tudunk elmondani az elalvását környező időszakról, érzésekről, körülményekről?
Mindenesetre biztatnám, hogy ha rövid időn belül nem ér célt, akkor forduljon valahol a közelben gyermekpszichológushoz, aki élőben is tud benyomást szerezni a kislányról, a családról.

Drukkolással:

Kedves Levélíró!

Érzem a leveléből nemcsak az aggodalmat, hanem a kisfiú iránti meleg szeretetet és együttérzést is. Ugyanakkor abból, amit leír, számomra egyértelműnek tűnik, hogy elérkezett az idő gyermekpszichológus bevonására!

Sok sikert kívánok, szívből!

Kedves Levélíró!

Azt érzem, hogy a kérésüknek csak részben fogok tudni eleget tenni. A kisfiúnak a helyzetben szükséges speciális fejlesztéshez nem értek, ebben kérem, kérjék megfelelően képzett szakember segítségét. Én az általános gyereklélektani, fejlődési vetületeivel kapcsolatban tudok talán pár hasznos gondolatot leírni.

Az első és legfontosabb az, hogy próbáljunk minél több beleérzéssel, ráhangolódással, megértéssel fordulni a kisfiú felé. Nem frusztrálni és erőszakolni, hanem figyelni őt, támogatni, biztatni és terelgetni. Természetesen most sem szabad mindent, de ha vég nélküli frusztrációs körökbe kerül, az őt sem jó irányba formálja, és a környezetének is megterhelő.

Nem most kell neki mindent megtanítani és legfőképpen nem most kell az akaratát megtörni, erőharcokba bocsátkozni vele. Neki most igen nagy változás történt az életében, minden furcsa a számára, és ami a legfontosabb – négy évesen még nem igazán értheti, hogy mi az, amit átél. Ilyen helyzetben bármelyikünk – akár gyerek, akár felnőtt – visszább lép, egy korábbi fejlődési szintre. Gyermekibbé válunk, nem a legjobb formánkat hozzunk. Nem ez az az időszak, amikor be kell rajta hajtani mindenféle kötelességeket vagy önállósággal kapcsolatos feladatokat. Semmi baj nem lesz, ha azokat egy kicsit később építi be a viselkedésébe. Most inkább az fontos, hogy egy kiegyensúlyozott, vidám lelkiállapotban az új tanulásra tudjon figyelni.

Az irányokat, amiket a kisfiú mutat, nyugodtan el lehet fogadni – ha feladatozni anyával akar, apával pedig csak játszani, akkor legyen így. Valamiért most neki így könnyebb. Az ovis korú kisgyerekek nagyon megélik a nemi szerepüket, nagyon izgatja őt a fiúsága – ezért apához egyfelől kötődik is és másfelől versenyezni is próbál vele. Erőszakosan fenyíteni semmiképp sem szabad, hiszen nagyon erős belső feszültségeket okoz neki a helyzete, és ez türelmet, toleranciát, megértést követel a felnőttektől. Érdemes inkább figyelgetni, mik azok a pici leckék, amiket napról napra tanul. Minél jobban el tudjuk kerülni a frusztráló helyzeteket, minél jobban ki tudjuk sakkozni, hogyan fog békésen és eredményesen telni a napja, annál jobb. Ő most nagyon nagy tanulási folyamat előtt áll, egész nap csak tanul a maga láthatatlan módján – érdemes megfigyelni, milyen lépésekben küzd meg a helyzettel. A logopédus mellett én adott esetben látnám helyét fejlesztőpedagógusnak és/vagy gyermekpszichológusnak is.
Tudom, hogy nagyon nehezet kérek, de a gyerek akaratát érdemes mindig úgy tekinteni, mint energiát – motivációs energiát, fejlődési energiát, életerőt, életösztönt. Ez az energia most még nagyon nyersen tör a felszínre, és persze finomítani kell, de alapjában véve örülni kell az ő energiáinak és nem arra törekedni, hogy azt elfojtsuk vagy megtörjük, hanem arra, hogy finoman, türelmesen, az idők során mederbe tereljük. Azt a néhány szabályt, amit meg akarunk neki tanítani, azt inkább békeidőben mondjuk el, két konfliktus között, és mindig indokoljuk is meg, miért az a szabály. Akár szóval, akár más módon, de meg lehet vele értetni a „ha..., akkor...” típusú összefüggéseket. Pl. nézd, ha nem törölüj fel fürdés után a vizet a padlóról, akkor elcsúszunk és megütjük magunkat.” Minél kevesebb szabállyal operáljunk, de azt vegyünk komolyan – nem úgy hogy tűzzel vassal, minden alkalommal behajtjuk rajta, mert ez csak végtelen konfliktusokhoz vezetne, hanem úgy, hogy még ha nem sikerült betartatni, akkor is megemlítjük, és legközelebb jó előre figyelmeztetjük rá.
3-5 éves kor között a legnagyobb szellemi fejlődést járják be a gyerekek, akkor is, ha ezt nem mindig vesszük észre, mert számunka magától értetődő dolgokat tanulnak.
Rá is áll, ami minden gyerekre – fontos, hogy minél többet mozogjon a szabad levegőn, olyan környezetben, ami mozgásra készteti és különféle, érdekes környezeti, érzékleti ingerek közé helyezi. Jó, ha akár nehéz, bonyolult mozgásokat is követel tőle, mindaddig, amíg nem frusztrálja és nem veszélyes. Jó minden mozgásos tevékenység, ami leköti a figyelmét – játszótéren, erdőn-mezőn. A mozgás nagyon sok jót tanít a személyiségnek és konfliktusmentes órákat garantál. Talán nem árt, ha vannak időszakai, amikor olyasmit játszik, ami nem kapcsolatos a hallással, hogy megpihenhessen az ezzel kapcsolatos feladatokból-frusztrációkból és sikerélményhez juthasson. Ez lehet mozgás, lehet kognitív feladat (kirakós, összerakós játékok stb.). Az ő egyik életkori feladata az elmélyüsést, elmélyült tevékenykedést megtanulni, ezt nagyon jól szolgálhatják a legózás, más egyéb építőjáték vagy alkotó játék is.
Sok sikert kívánok – a gyerekek fejlődési energiája kimeríthetetlen, ha sok szeretettel, türelemmel és jó fejlesztő ingerekkel veszik körül, egészen biztosan hatalmas fejlődésen fog keresztülmenni a következő egy-két év során.

Kedves Levélíró!

Nagyon örülök, hogy nem vonta le első lendületből ezt a következtetést, hanem megtorpant és kérdést tett föl.  A válasz természetesen nemleges, azaz: nem, ebből semmiféle negatív következtetést nem kell levonni. A kettejük kapcsolatának a minőségét ezer más dologból meg tudja ítélni. „Sok időt tölt velünk; a mindennapjaink része” – tehát a kapcsolat élő, tartalmas. Ez a lényeg, és akkor fog így maradni, ha nem terhelik negatív érzésekkel és próbatételekkel. Általánosabban is: a férfiak kétségbeesnek a nők nyakatekert érzelmi manővereitől, örökös kételyeitől, attól, ha mi nők egyre újabb és újabb bizonyítékokat követelünk az érzéseikről és elköteleződésükről. A saját bizonytalanságunk efféle jelei megriasztják, elbizonytalanítják a férfiakat.
Sok nőnél tapasztalom, hogy szinte keresik a sérelmeket, a megbántódásra módot adó helyzeteket és ezzel ássák alá saját párkapcsolatukat. A legerősebb kötőerő egy kapcsolatban a boldogság, a jóérzés, a jókedv. Ha egy nőt boldog, higgadt, derűs, rendezett élet vesz körül, akkor az ő boldogságából mindenki részesülni akar, legfőképpen a párja. A mosolygós, kedves nő a legvonzóbb dolog a világon; a sértődős, viszálykereső vagy hibáztató-szemrehányó nők saját kezükkel ássák a saját kapcsolatuk sírját.

Általánosságban: egy kapcsolat akkor lesz tartós és kellemes, ha sok POZITÍVVAL építgetjük, és minél kevesebb NEGATÍVVAL romboljuk. Pozitív a mosoly, a kedvesség, a szexiség és szex, az érdeklődés és a drukkolás, a meleg otthon, a korrektség, rendezettség, az egyértelmű és betartott megállapodások kis és nagy dolgokban; a jó önbecsülés és a magabiztosság. Negatív a sérelemkeresés, szemrehányás, vád, kötekedés, a savanyú kisugárzás, de az is, ha saját magunkról rosszat mondunk. Azzal tesszük a legtöbbet a kapcsolatunkért, ha teszünk magunkért: ha jól vagyunk és jó a kisugárzásunk.

Hogy a gyerekeivel miért nem hozta még össze a párja (nem derült ki, hogy milyen korúak a gyerekek), annak számtalan oka lehet, de nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg ez csak az Ön igénye, de sem a párjának, sem a gyerekeinek nem igénye. Lehet, hogy tapintatos velük, lehet, hogy nem akarja még a válással kapcsolatos gyászfolyamatukat súlyosbítani, lehet, hogy nem érzi magát elfogadva a gyerekei által és azt érzi, hogy ha még „új asszonyt” is visz a képbe, akkor ez tovább romlana... Csuda tudja. De az szinte biztos, hogy ez nem a kettejük párkapcsolatáról üzen, hanem a férfi és a gyerekei kapcsolatáról. És még arról sem feltétlen negatívat. A társa valószínűleg igen érzékenyen és intuitívan tapogatja le a gyerekei érzéseit, akkor is, ha ezt nem fogalmazza meg. Én ebben a helyzetben egész egyszerűen elfordítanám a figyelmemet erről a problémáról, azt éltetném és tölteném tartalommal, örömmel, ami van, ezt a sávot pedig rábíznám a páromra – történjék, amit ő jónak lát. Egyszer-kétszer nagyon szelíden el lehet mondani, hogy „annyira szívesen megismerném a gyerekeidet”, de ennyi bőven elég. Élni és éltetni a jót, a többi meg majd elrendeződik – ez a legjobb politika.

Drukkolással:

Kedves Vera!
Örülök, hogy írt, annak ellenére, hogy kizárt, hogy érdemben segíteni tudjak ebben a formában, talán csak azzal, hogy egy néhány magától értetődő megállapítást teszek.

1.) A párkapcsolatuk nem ért véget, csak másmilyen fázisban van. Vonzás és taszítás keveredik és eredményez feszült, zavaros, viharos helyzetet. Ez mind a négyüktől sok energiát követel és von el.

2.) Ezt önerőből kisimítani, rendezni nem lehet, csakis külső segítséggel. Hasznos lenne olyan párterapeutát találniuk, aki kettejükkel külön-külön is és közösen is dolgozik. A Családterápiás Liga nagyon jó szakemberekkel segíti a hozzájuk fordulókat.

3.) A párkapcsolatok sokszor azon buknak el, hogy a felek párkapcsolati viselkedése nem célravezető, nem olyan, ami a másik nem számára vonzó lenne és az együttélést elősegíté. Mi nők is gyakran teszünk olyan lépéseket, amelyekkel öntudatlanul is eltoljuk magunktól épp azokat, akiket vonzani, közel tartani szeretnénk. Ebben ma már szerencsére kiváló szakemberek tudnak segíteni, sok hasznos ismerethez lehet hozzájutni, ilyen kiváló erőforrás például a titkostanacsoknoknek.hu weboldal, és az általuk kínált tréningek, tanfolyamok, ingyenes YouTube-videók.

Drukkolok, hogy minél előbb megtegyenek minden lépést annak érdekében, hogy ez a sok potenciálisan pozitív érzés valamiféle nyugvópontra juttassa a családot – ha lehet, akkor együtt, ha nem lehet, akkor egy működőképes külön élő rendszerben.

Drukkolással...

Kedves Levélíró!
Ahogyan levelében leírja az anyósa viselkedését, abból azt látom, hogy – mint oly sokan – két dolgot egyesít magában: a kisgyerek iránti érdeklődést, vágyódást, a kapcsolat keresését, és egy sor kommunikációs típushibát. A kislány iránti érdeklődése táplálkozhat valódi szeretetből, kötődési vágyból, jóindulatból is, csupán ahogyan ezt kivitelezi, azon bukik el a dolog. A kérdés az, hogy ezt a jóindulatot hogyan lehetne valami jobban működő kommunikációba csatornázni. Ez nem könnyű feladat, de közben azt is hallom, hogy Ön kompromisszumkész és egyelőre nyitva tartja ezt a lehetőséget, amiért feltétlen elismerést érdemel.
A kislánynak bizonyosan az lenne a legjobb, ha legalább a lehetősége meglenne, hogy mindkét oldali nagyszülőkhöz kapcsolódjon, olyan mértékben, ahogyan az neki komfortos. Az anyósával tehát valami olyasfajta kommunikációval érdemes próbálkozni, ahol először is megnyugtatják őt, hogy az érdeklődését, a szeretetét észrevették, örülnek neki, elismerik, és ezt követően javaslatot tenni arra, hogy ez hogyan, milyen feltételek mellett valósuljon meg, hogy a végeredmény valamiféle sikerélmény legyen. Fontos, hogy ha az egyik kezünkkel elzárunk egy utat („Így ne!”), akkor a másikkal mindig mutassunk is egy másik utat („Így pedig igen!”). Ha valaki kapcsolatot keres felénk, de nem jól, akkor így tudunk segíteni rajta.
Okos ötlet volna, ha Önök terveznének egy-egy olyan helyzetet, amiben a hölgy jó élményt tud szerezni a kislánnyal, és amiből megérezheti a saját bőrén, hogy érdemes elfogadni az Önök tanácsait. Ha pl. kellemesebb együttléttel kecsegtet, ha az anyós a saját családi otthonukban látogatja meg a kislányt és ott játszik vele, akkor meghívni egy ilyen délutánra. Ha jó élménnyel kecsegtet, ha nem fogadják el az ebédmeghívást, hanem alvásidő előtt vagy után keresik föl őt, és elmondják, hogy szeretnék, ha jót tudna játszani a kislánnyal, akkor legyen így. Ha a kislány könnyebben elfogadja a nagymamáját, ha hármasban, anyukájával vagy apukájával együtt játszanak, akkor legyen így.
Természetesen ehhez az is szükséges, hogy Ön a szívébe nézzen, és megvizsálja a saját még nem tudatosult érzéseit: vajon a szíve legeslegmélyén drukkol-e igazán annak, hogy ez a viszony is működőképes legyen, vagy valahol, tudattalanul ellendrukkere az anyósának és a saját szüleinek drukkol. Nem szényen és nem bűn az ilyesmi, mindannyiunknak vannak tudatos és nem tudatos érzései.
Tudattalan érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy ezeket – amennyire lehet – tudatosítsuk, és ha már tudatosak, akkor felelősen átformáljuk a viselkedésünket. Tudom, hogy a nagymama-generáció rég beidegződött kommunikációs szokásai nehezen átformálhatóak, de ez sem reménytelen. Ugyanakkor jó lenne, ha nem lenne versenyhelyzet a két oldali nagyszülők között, hanem a kislány tényleg a nagycsalád minden pontjáról támogatást és szeretetet kaphatna. Ezért hasznos lehet, ha törik a fejüket, hogyan lehetne őt helyzetbe hozni, hogy úgy kapcsolódjék a kislányhoz, hogy az mindenkinek jó legyen!

Írja, hogy a férje „mindenben mellettem áll” – érdekes dolog ez is... Vajon hogyan néz ki ez a férj édesanyja szemszögéből? El lehet játszani azzal a gondolatkísérlettel, hogy ha az anyós írni levelet a helyzetről, vajon ő hogyan fogalmazna? Ha az összes kameraállásból végignéztük a történetet, talán összeáll valamiféle három dimenziós kép...

Nem tudhatom, milyen a viszony a férj és édesanyja között, de adott esetben akár közvetítő is lehetne, aki kedvesen, szeretettel megfejti a saját édesanyja számára a rejtélyt, hogy miért nem tud zöld ágra vergődni az unokájával és a menyével. Megadhatná neki a tippeket – hogy szeretnék, ha ez a viszony működne, és ennek az a titka, hogy az Önök igényeit is meghallja, és a két oldali igényeket összefésülve, összeegyeztetve alakítsák a találkozókat. Azt találjuk, hogy ha bármely emberi viszonyba bevezetjük az IGÉNY és az IGÉNYEGYEZTETÉS kifejezéseket, akkor megváltozik az emberek gondolkodása, és megértik, hogy bármely emberi viszony nyitja az igények tiszta, pontos megfogalmazása, majd ezek összeegyeztetése valamilyen megállapodás keretében. A legtöbb ember, aki nem jól szervezi az emberi viszonyait, nem rendelkezik megfelelő gondolkodási sémával ehhez. Ha megkapja, akkor bizony sokan hálásak érte és hajlandóak hozzá idomítani a viselkedésüket. Főleg, ha ezt megsegítjük a számukra és türelmesen leltárazzuk: mi a TE igényed, mi az ÉN igényem és hogyan tudnánk ezt valahogy gyümölcsözően összefésülni?

Általánosságban is érdemes erről egy kicsit beszélgetni, elszakadva a konkrét, napi problémáktól és egy elvontabb szinten – szeretettel, drukkolással – megfejteni a rejtélyt: ettől fog működni a kettejük viszonya. Az anyós most kirekesztve érzi magát és nem találja a kulcsot, a megfelelő módot a közeledésre, ezért egyre jobban zavarba jön, kapkod, és a rossz kulccsal próbálkozik. A fia segíthetne neki – és ezek a fajta beszélgetések sokszor jobban működnek írásban, mint élőszóban.
Az élőszó elszáll, mielőtt hatását kifejthetné. Az első reakció vélhetően a sebzett tiltakozás lenne, az instant érzések robbanása vagy jajdulása és a természetes ellenállás első hulláma. Mire pedig ezek elülnek, már nincs mód megfontolni az igazukat, az érzések köröznek tovább. Ha viszont írásban, megfontolt, kíméletes, pozitív és egyértelmű formában megfogalmazzák, mitől tudna működni a kapcsolat (email, messenger, sms, bármi), akkor a másik félnek van módja ezt feldolgozni, többször visszatérni hozzá, végigmenni a feldolgozás fázisain. Még akár kérni is lehet, hogy többször olvassa el az üzenetet.

Ha az anyós viselkedése a legőszintébb és legteljesebb segítő akciók hatására sem változik, akkor is érdemes ezt úgy kommentálni, hogy bár egyelőre marad a távolságtartó viszony, ezen így és így bármikor változtathat. Így a felelősség az övé, de a lehetőség megmarad...

Első körben ennyit tudtam segíteni, remélem, valamilyen formában haszát tudják venni.
A kapcsolatainkért mindannyian közösen vagyunk felelősek, és ha a nagyszülő-generációval nem is mindig könnyű (sok panaszt kapok erre vonatkozóan), én mindig arra szoktam magamat figyelmeztetni, hogy ők bizony nem olyan körülmények között nőttek föl, ahol a pozitív kommunikáció finomságaira lehetett volna koncentrálni. Őkeg még háborút viselt, meggyötört anyák nevelték, akik sok esetben a puszta túlélésért vagy létbiztonságért küzdöttek. Az egyik családnak ilyen a kommunikációs kultúrája, a másiknak olyan, de mindegyiket nagyjából a véletlen alakította. A tudatos, pozitív és reális kommunikáció kultúrája csak az elmúlt húsz évben kezdett beszüremleni hazánkba is, és még csak nyomokban kezdi kifejteni áldásos hatását. Fontos hát, hogy toleránsak és rugalmasak legyünk egymással, akkor is ha – értem, és hallom! – ez próbára teszi az ember türelmét.


Drukkolással, üdvözlettel:

Kedves Irma!

Várom kérését!

Kedves Pati!
Amennyire látom, igencsak tisztán gondolkodik ezekről a kérdésekről, nemigen tudok sokat hozzátenni. Nehéz is kívülről igazságot tenni, hiszen ez az Önök élete, Önök ismerik igazán belülről.
Én a magam részéről azt gondolom, hogy felnőtt ésszel el kell fogadni, hogy ha szakítottunk, akkor a másik továbblép, és ezzel "visszakerül a húspiacra" is. Tehát aki a szakítás után más kapcsolattal is próbát tesz, az érthetően és elfogadhatóan viselkedik.
Az viszont nagyon aggasztó, ha az újra kezdett, azaz új kapcsolatuk eleve BIZALMATLANSÁGBAN indul, mínusszal, haraggal, szemrehányással. Ráadásul a párjának az a megérzése, hogy ez a szemrehányás maradandó is lesz. Ez aggasztó a kapcsolat későbbi minőségére nézve. Olyan, mintha az első rossz kapcsolatuk után most egy második, szintén problémás kapcsolatba fogtak volna.
Biztos, hogy ez a jó választás?
Ha ez az érzelmi minőség nem változik egy pár héten belül, akkor érdemes feltenni a kérdést: ha semmi nem változik, ha ez az érzelmi minőség marad, akkor akarok-e ebben élni évekig?

A szerelem nagyon erős érzés és a személyiség legmélyebb, kémiai mozgatói határozzák meg, olyan hormonok, amelyekkel elég nehéz vitába szállni. De mi emberek vagyunk, rendelkezünk a tudatos gondolkodás és döntés képességével is. Egy másik ember személyisége, viselkedése a sorsunkká válik akkor, amikor hozzá kötjük az életünket. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen életünk lesz, ha minden így marad, és ésszel dönteni.
Legjobbakat!

Kedves Nikoletta!

Mindig öröm a számomra, amikor egy szülő mélyebben meg akarja érteni a gyereke viselkedését. Valóban a mi racionális felnőtt gondolkodásunk számára sokszor kész rejtély, mi mozgatja a kicsiket. Azt gondolom, itt is épp az a kulcs, hogy az ovis korú gyerek nem abban az értelemben gondolkodik racionálisan, ahogyan mi, felnőttek értjük ezt. Ezzel együtt az ő viselkedésének is van egy hibátlan logikája.

Az első kérdés, ami felvetődött bennem, az volt, vajon mióta megy ez a huzavona, mióta elvárás a kislánnyal szemben, hogy aludjon ott a nagyszülőknél, akkor is, ha többször jelezte, hogy ez nem esik jól neki. Egy kisgyerek természetes helye az anyja mellett van, ugyanakkor az idő múltával fokozódó kíváncsiság, felfedező ösztön működik benne, amivel mindenféle helyzetet meg akar ismerni, ki akar próbálni. A kulcs az, hogy ez az ő tempójában, az ő kíváncsiságától hajtva történjen. Ha egy kisgyerek megérzi, hogy az anyukája el akarja távolítani, akkor természetesen megkapaszkodik. Sokszor előfordul, hogy egy kisgyerekkel elindul egyfajta ingajáték, ahol a szülő le akarja őt választani, a gyerek kapaszkodni kezd, a szülő még jobban igyekszik a tervet keresztülvinni, a gyerek nem érti, miért akarják őt eltávolítani, megijed és kapaszkodik, és így egymásra licitálva rontják a helyzetet.
Alapelvnek tekintem, hogy amikor egy gyerek még kicsi és nem tudjuk racionálisan megbeszélni vele a viselkedése mozgatóit (és erről 7-8 év alatt nemigen lehet szó), akkor ne erőltessük, akkor se, ha nem értjük, mi történik. Legyen elég az: valami nem megy neki, biztos van rá oka. Addig is, amíg ezt az okot nem értjük, az erőltetéstől érdemes elállni. Nyilvánvalóan árt neki az a valami, akkor is, ha nem látjuk, hogyan. Az ovis korosztály lelki életében a varázs, a fantázia, a mágia az uralkodó működés, mindent elhisznek, mindent elképzelnek, azt gondolják, minden megtörténhet, és egészen minimális fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan működik a valóság. Ha a kislány bizonytalan és fél a nagyszülőknél az anyukája nélkül, akkor ez egy olyan erős érzelem, amihez észérvekkel nem tudunk hozzáférkőzni, hiába magyarázzuk el neki, miért indokolatlan a félelme.

Azokból a sorokból, amit a "köszöntsük egymást" incidensről ír, az a benyomásom támadt, hogy szeretné, ha a gyerek akkor tudna leválni, amikor Ön kéri, és akkor tudna újra kötődni, amikor Ön kéri. Amikor az anyukája megérkezik, a gyerekben vegyes érzelmek munkálnak. Első a szemrehányás: miért kellett engem eltávolítani, leválasztani; a második pedig a megtapadás a helyzetben: ha már végre játszom, akkor hagyj játszani... Eleve, a kisgyerekek nagyon nehezen teszik át a figyelmüket egyik dologról a másikra, ez egy fejlett idegrendszernek is megterhelő feladat.

Leveléből nem derül ki a kontextus, nem tudom pontosan, miért "kell" a kisgyereknek a nagyszülőknél lennie, és mióta alakult ki a huzavona ezzel kapcsolatban, de én azt hiszem, az lenne mindannyiuknak a legjobb, ha egy időre szüneteltetnék mindazt, amire így "rágörcsölt" a család, mert az ilyesmi egyre fokozódó feszültséget szokott okozni. Ha eltelik egy kis idő, pár hónap, egy év, akkor lehet, hogy a kislány érik annyit, hogy már hajlandó legyen máshol aludni...

Hogy a nagyszülők viselkedését ő hogyan éli meg, arról megint csak nem lehet elképzelésünk: az ő optikájából egészen más a világ, mint a miénkből. Bárhogyan légyen is a dolog, úgy érzem, a kislány azt kérné, hogy inkább csak nappal legyenek vele a nagyszülők, de az elalvással és az éjszakával kapcsolatos terület már a családban, a megszokott módon menjen végbe. Az ilyen korú gyerekeknek az elalvás és az éjszaka még ingoványos, veszélyes, különös terület, sok kisgyerek még a saját otthonában, szüleitől pár méterre is szorongásokat él meg. Számos kérdés ilyenkor kerül napirendre a biztonsággal, odatartozással, élettel, halállal, egyedül maradással kapcsolatban. Olyan ez, mintha ők még valami mitikus ősködben viaskodnának az emberi lét néhány alapkérdésével - és a biztonságérzetük épp ebben a korban a leginkább ingatag. Szinte mindegy miért: ha a gyermek jelzi, mi az neki biztonságérzetet és mi nem, én hajlanék rá, hogy kielégítsem a lelki szükségleteit (tehát nem, ez nem zsarolás), épp a későbbi stabilitás érdekében. A gyerek akkor stabil, ha a saját tempójában válhat le és abban a hitben élhet, hogy bárhol járok is, a szüleimhez mindig lesz hozzáférésem.

További sok örömöt kívánok a családi életükhöz, üdvözlettel:

Kedves Zsuzsa!
Tudom, és értem, hogy az eszköztelenség és a tehetetlenség a legnagyobb kín – amikor tudjuk, mi lenne jó a gyermeknek, de semmilyen módon nem tudjuk rávenni, hogy a saját érdekét szolgálja…
Na de mi is a cél? Az a cél, hogy a gyermek tanuljon? Vagy az a cél, hogy a gyermek akarjon tanulni? Mert motivációt gyártani igen nehéz mutatvány – ahogyan bármely más érzelmet sem könnyű erővel kicsikarni.
A megvonás, a korlátozás: büntetés, erőszak, hatalomgyakorlás. A következménye kiszámítható: a gyerek vagy aktívan fellázad ellene, vagy ha erre nincs módja, akkor a lehető legmesszebb elhátrál, bezárkózik. Mi felnőttek se könnyen kapunk kedvet olyasmihez, amire kényszerítenek, amire nagy erőkkel próbálnak rábeszélni…
Ön és a férje nyilvánvalóan azért próbálja rávenni őt a tanulásra, hátha majd menet közben kedvet kap hozzá… A motiváció azonban – tartok tőle – nem így születik. A cél az, hogy ez a gyermek önjáró, ön-lelkesítő, önmotiváló legyen, magától, kedvvel tanuljon. Ehhez azonban – és most jön a legnehezebb, amit valószínűleg nem fog elfogadni tőlem – ehhez azonban egy időre le kellene venni róla a nyomást. Ha nem is egészen felfüggeszteni a tanulás-témát, de legalább az összes kényszerítő eszköz használatát megszüntetni. Ha folyton helyette akarunk, és ennyire akarunk, akkor neki nem marad tere, oka akarni semmit. Csak az ellenkezőjét.
Ha eddig olyan volt a gyermek, mint egy kötélen vontatott autó, hagyta magát húzni, akkor most időbe fog telni, amíg beindul a saját motorja, és megtanulja vezetni a saját kis kocsiját… De nemigen van más választás.
A gyermek tanulását sok minden motiválhatja. Első sorban a tanárok: az, ami órán történik, ami kettejük között végbemegy. Legfőképpen a sikerélmény. Ha van olyan tanár, aki hisz benne, sikerélményhez tudja juttatni, lelkesíteni tudja, akkor nyert ügye van. Másrészt a tanármódszertani felkészültsége, az, hogy mennyire tudja érdekessé tenni a tárgyát. Ha valami egész egyszerűen érdekelni kezdi a gyereket, akkor előbb-utóbb elkapja a gépszíj és tanulni fog belőle: már ha ráhagyjuk, ha engedjük végbe menni ezt a folyamatot. A tanár személyisége, kisugárzása mellett befolyásolhatják az osztály normái, hangulata. Motiválhatja a csoportdinamika: az, ha a gyerek nem akarja, hogy butábbnak, gyengébbnek lássák, mint másokat. Ebbe nehezen lát bele a szülő, és nem is szabad faggatni, kérdezgetni a gyermeket, hiszen a serdülés előrehaladtával egyre inkább védeni fogja a határait, egyre inkább elvárja majd, hogy magánélete legyen. Hogy ne tekintsük saját meghosszabbításunknak, hogy kopogjunk az ajtaján, ne nyúljunk a holmijához, ne rakjunk rendet a szekrényében, ne olvassunk bele naplójába, telefonjába, még a füzeteibe se, hogy lehessenek titkai.
Ha hagyunk neki időt, hogy a külső vezérlésű tanulásról átálljon a belső vezérlésű tanulásra, akkor a valódi erők jönnek játékba: mi érdekli, melyik tanár jó, merre nyílik a saját érdeklődése, kihez akar hasonlítani, odatartozni, mit diktál a saját hiúsága. Tudni már mindent tud: tudja, hogy nem akar polcot pakolni a Tescóban, tudja, hogy jobb élete lesz, ha tanul, mindent tud, amit elmondtunk neki. Legfőképpen úgyis a felnőttek, a szülők életviteléből tanul.
Ha eddig ekkora nyomás volt rajta tanulás-ügyben (büntetések, beszélgetések, stb.), akkor most egy ideig „már csak azért se” tanulhat, ha hű akar lenni a saját értékrendjéhez: a szabadsághoz, önrendelkezéshez. Ami nem azt jelenti, hogy nem fog tanulni, hanem azt, hogy ez az ellenőrzésünk nélkül, akár titokban is megtörténhet. Ismerek olyan gyereket, aki csak akkor tanul, ha a szülő nem látja… szinte érthetetlennek látták, vajon mitől egyre jobbak a jegyei.
Tudom, hogy nem könnyítettem meg a dolgukat, de a serdülés küszöbén nagyon nem lenne kívánatos, hogy egyre fokozódó nyomásgyakorlással vagy pláne büntetéssel terheljék-rongálják a kapcsolatukat.

Kedves Levélíró!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!

Kedves Asszonyom!
Ez tényleg elég nehéz helyzet, és abban is biztos vagyok, hogy nagyon fáj a szíve, amikor a kisfia elutasítja, hogy otthon legyen, hazamenjen a szüleihez.
Az én meglátásom szerint az történt, hogy a kisfiú – mivel rendelkezésre álltak a nagyszülők - elkerülte azt, hogy a lelkében megvívjon azzal, hogy megérkezett a testvére. Ezt megélni és bedolgozni a lelkébe, kimunkálni az ehhez szükséges alkalmazkodást, a megfelelő viselkedéseket, érzéseket, gondolatokat, ez bizony nagy-nagy munka minden kisgyereknek. Ez az, amit – a helyzet úgy hozta – meg tudott úszni.
Márpedig ezt előbb-utóbb fel kéne dolgoznia, hozzá kellene szokni ehhez, sőt, megtalálni az előnyeit, az örömeit. Tehát mindenképpen jó lenne, ha töltene időt és egyre több időt otthon, a családjával, hogy átdolgozhassa magát azon a nehéz folyamaton, amely során ezt elfogadja.
Ehhez azonban az szükséges, hogy az otthoniak megértsék, hogy ez mekkora teher és kihívás a számára. A levél sorai között olvasva feltámadt az a gyanúm, mintha a szülők azt várnák, hogy a kisfiú „jó testvér” legyen. Úgy fogalmaz, ekkor és ekkor „észleltük nála először a féltékenység jeleit”, mintha az baj lenne, rendellenesség, nemkívánatos, probléma. A testvér rivalizálása az új jövevénnyel annyira természetes, mint hogy az alma lefelé esik, ha elejtjük. Megjelent a világában egy új „izé”, akit a csuda se hívott, és aki miatt őt számtalan veszteség és hátrány éri. És ami még rémületesebb: az izé itt van és itt is marad, nem megy el. Az elsőszülött számára ez egy „elveszett paradicsom” helyzet: az élet már soha többé nem lesz ugyanaz. Innentől kezdődik az a nehéz és hosszadalmas lelki munka, amely során ő napról napra alkalmazkodik ehhez, megtalálja, hogyan lehet így is tovább élni, mi az, ami még mindig jó, és mik az új örömök. Ezzel együtt is a legtöbb kisgyerek sokáig tiltakozik és nehezen szokik bele az új helyzetbe. Ezt végtelenül természetesnek kell tekintenünk és minden áron segíteni őt abban, hogy az érzéseit megélje, majd az érzelmek öntisztulása révén túljusson rajtuk. Mi is jól mulattunk, amikor elsőszülött fiunk újra és újra elolvastatta velünk „A farkas és a kecskegidák” mesének azt az egyetlen oldalát, ahol a szöveg így szól: „Mama, mama! Itt járt a farkas és minden testvéremet megette, csak én maradtam!” Mely boldogság! Nem lehetett vele betelni. A mesekönyvben minden oldalt csak egyszer, ezt az egyet akárhányszor végig kellett nézni, el kellett olvasni. Aztán teltek a hónapok, és a két kisgyerek elkezdett együtt játszani. Ezzel együtt is mindig vigyáztunk, óvtuk őket egymástól, vártunk és drukkoltunk, hogy a természetes, ösztönös ellenségesség és a civilizált testvér-barátság közül lassacskán az utóbbi kerekedjék felül.
A szülő azzal segítheti a testvér-befogadást, ha az elsőszülöttnek engedi, hogy megélje az érzéseit, értően visszatükrözi ezeket („Hát bizony, ő is kér tejbegrízt… Tudom, nem könnyű, hogy osztozni kell …), de következetesen fenntartani a kisebbik jogait, és azt a szent meggyőződést is, hogy hosszabb távon mindenkinek úgy jobb, ha van testvére. Tehát igen, legyen otthon, de rettentően fontos, hogy ott legyen jó neki! Nem kell jó testvérnek lennie: hadd legyen ő az, aki, érezze azt, amit érez; és a felnőttek dolga védeni őt is és a testvérét is az ösztönök viharzásától, amelyeknek be kell járni a maguk útját, amely során lassacskán rájön, hogyan kell ebben a helyzetben is élni és boldog lenni. Ez nem azt jelenti, hogy kivételezni kell vele, vagy hogy a szülő vezekeljen, amiért testvért hozott az életébe. Nem, a bűntudat rossz tanácsadó. Pusztán arról, hogy hadd éljen ő boldogan és természetesen, játsszon sokat, kapjon sok-sok törődést, ölben ülést, mesélést, együtt játszást, vidámságot, jó élményeket, kirándulást, játszóteret, amellett pedig persze értelmes szabályokat is, de nem túl nagy számban, csak ami tényleg fontos és értelmes.
Ha pedig elakadnak, kérem, keressék szakember, családterapeuta segítségét!
Sok sikert!

Kedves Levélíró!
A mai mozaikcsaládokkal sokszor nagyon bonyolult viszonyrendszerekbe kerülnek az emberek – olyan bonyolultakba, hogy azok már szinte magukat fenyegetik. Ha Ön most bekerült egy olyan konstellációba, ahol nem csak egy új társ van, hanem hozzá tartozik még egy gyerek és számos más résztvevő is, akkor ebben elég nehéz jót lépni, jól manőverezni, és a helyzet előbb-utóbb fenyegetni fogja azt a párkapcsolatot, ami miatt az egész létrejött. Soha nem hálás foglalatosság a mások életébe belenyúlni, belelépni és azt befolyásolni. Hallom, hogy ebben a helyzetben a távolságtartás már nem opció, hiszen a kislánnyal kiépült egy kapcsolat… mégis arra kell biztatnom, hogy amennyire lehet, próbálje elkerülni a kívülről jött, a helyzetbe beavatkozó, beleokoskodó kibic szerepét, mert félő, hogy végül az egész családi rendszer haragját magára vonja. Bármit lép is, mint egy pókhálóban, 5-6 szálat mozdít meg vele, és szinte lehetetlen jót lépni a sok-sok ütköző érdek és lojalitás hálójában. Én az Ön helyében biztosan a minimális beavatkozás elvénél maradnék.
A kisgyerek személyiségét számos személy és közeg formálja majd, ha Ön nem, akkor formálja az iskola, a kortárscsoport, az osztálytársak családjában látott minták… az Élet megtanítja majd arra, amit meg kell tanulnia. Ön talán úgy segíthet rajta a legdiplomatikusabban, ha a Gordonos közvetítés eszközét alkalmazva „kkihangosítja” a kislánynak, mit érez a másik gyerek, akinek ő épp akkor fájdalmat vagy kellemetlenséget okoz. Ennél több dolga nincs is – legfeljebb a gyerekek közötti megegyezés létrejötténél bábáskodni… de azt gondolom, ez is mind inkább a gyermek apjának-anyjának a szerepe. Természesen Ön mint felnőtt elmondhatja a kislánynak, hol vannak a határok és miért ésszerű, hogy ott legyenek, de alapjában ennek a gyermeknek a nevelése a szülők feladata. Ön pedig nyugodtan megengedheti magának, hogy arra a párkapcsolatra fókuszál, aminek céljából egyáltalán benne van ebben a helyzetben. Tehát csak óvatosan – egy sokszereplős családi rendszer nem kis erőt képvisel.

Kedves Levélíró!
Csak azt tudom mondani, hogy vegye komolyan a helyzetet, és forduljon pszichológushoz. A gyerek problémája általában az őt körülvevő teljes rendszernek a "tünete", a benne levő feszültség a tágabb társas környezetből, az iskolából vagy a családból fakad. Ez egy érzékeny korszak, ő még nagyon fiatal, jó lenne, ha ki lehetne bogozni, mi bántja, és azon változtatni lehetne. Ebben a szülő aktív részvételére is szükség lesz, hiszen a szülő adja a gyermek elsődleges lélektani környezetét, ő tudja elsősorban formálni a gyerek életkörülményeit.

Sok sikert kívánok!

Kedves Levélíró!

Mindig nehéz helyzetbe kerül a szakember, ha olyan ügyben kérdezik, ami nem saját probléma, hanem egy másik család, más emberek élete. Nagyon nehéz elnézni, ha egy másik családi rendszerben szomorú dolgok történnek, de ezzel együtt sem, és a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk közvetlenül befolyásolni más rendszerek folyamatait. Semmiféle szakértői válasz vagy vélemény nem lehet alap arra, hogy a mások életét megpróbáljuk megjavítani vagy átformálni, mert az nagyon veszélyes művelet... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha ez az ötgyerekes anyuka fordult volna hozzá a kérdésével. A mások életét mindig egy kicsit ferde perspektívából látjuk, elfogultan....

Ezzel együtt is értem, hogy ez a probléma valós, és a kis ötödik élete nem könnyű. A testvérsorsban elfoglalt hely mindig determinál egyfajta sorsot. Természetesen ennyire kevés adatból nehéz és felelőtlen dolog lenne végletes és súlyos következtetéseket levonni. Azzal együtt amit leír, abból nagyon úgy tűnik, hogy ennek a kis utolsónak már "nem jutott". Egy sor dologból nem jut neki annyi, amennyire szüksége van. Szülők, idő, törődés, erőforrások, tárgyak... mindenből hiánya van. Ezt éli meg, ezt érzi, és ezért igyekszik mindent bebiztosítani, megszerezni... teljesen logikusan: hiszen küzd az életéért. Őrá már nem jutott, ő van a sor végén. Szomorú lenne, ha tényleg ez rajzolná ki az ő sorskönyvét...

Az, hogy egy kisgyerek sokat van a nagyszülőknél, önmagában még nem feltétlen lenne baj. A kisgyerekek "nagycsaládra drótozva" jönnek a világra és biztonságot adhat, hogy sok felnőtt tart alatta egy erős hálót. Elviekben, és főleg ovis kortól fölfelé az is gazdagítja, ha sokféle családot, életet lát, sokféle élmény éri. Ha azonban ez a kisgyerek sír az átadáskor és "úgy kell letépni" a szüleiről, akkor ő érzi, hogy – bocsánat, de nincs erre pontosabb szó – „lepasszolják”, és tiltakozik ellene. Tehát szemmel láthatóan nem az a megélése, hogy egyik szerető, biztos kézből a másikba adódik és mindenütt jó dolga van, mert ezt egyfajta érzelmi bőségnek értelmezheti. A váltások - szinte bármilyen értelemben - általában is jelenthetnek nehézséget bárkinek, legyen az felnőtt vagy gyerek. Hitem szerint semmikor, semmilyen gyereket semmilyen indokkal nem szabad letépni a szülejéről, mert az ilyenfajta zokogás, elszakadás, veszteség bizony trauma, sérülés, és maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Alig van ember, aki ne élt volna át ilyesfajta veszteséget valamikor, valahol, de ettől az még nem lesz kívánatos – és (a leírása értelmében) félő, hogy itt nem egy-egy alkalmi "nagy gyerekkori sírásról" van szó, hanem többről annál.

Fontos viszont, hogy a nagyszülőknél - ha már ott kell lenni - jó minőségű figyelmet kap. Ez akkor is sokat számít, ha maga az átadás törést jelent. Mindenesetre fontos, hogy ott nem további rossz sors várja, hanem szeretet, türelem, odafordulás.
Az agressziója valószínűleg két dolog keveredése: egyrészt nyilvánvalóan a belső feszültségeinek a jele, azt tükrözi, hogy a helyzete zaklatott és rendezetlen, hogy hiányai vannak. Másfelől a két éves kor az az időszak, amikor a gyermek önálló énné válik, megtanul akarni, ez fontos és egészséges fejlemény, ám ha a felnőttek rosszul értelmezik vagy rosszul kezelik, akkor konfliktusok sorát indíthatja el. Ezért is nem szeretjük a "dackorszak" kifejezést, mert azt sugallja, hogy ezt a jelenséget le kell törni és hogy a gyerek ilyenkor ellenség. Épp ellenkezőleg: ez a személyiség születése. Akkor születik meg a személy, mint önálló lény, amikor először kimondja, hogy "nem!". Ez az az életkor, amikor pszichológiai értelemben is önálló létezésre jut, megtanulja, hogy kezdeményezhet, akarhat, befolyásolhat, tud hatást gyakorolni és tud dolgoknak határt szabni. Ez nagyon fontos a számára, itt válik autonóm emberré, itt alakul ki az az énerő, ami felnőtt korában annyira fontos lesz a számára. Hány és hány felnőtt (főként nő) panaszkodik: "nem tudok határokat állítani", "nem tudok nemet mondani", "nem tudok tenni a céljaimért", „nem bontakoztam ki, sokkal több potenciál lett volna bennem”... A kisgyerekekben mégis minden erővel akadályozzuk, hogy az énerő megszülessék és szárba szökjön, ahelyett, hogy örülnénk ennek az énerőnek és józan szavakkal terelnénk mederbe, hogy az eljövő évek során tanítsuk meg neki az alkalmazkodást IS, a mások igényének tekintetbe vételét IS, amellett, hogy a saját akaratát élni hagyjuk. Tehát az önmagában nem baj, hanem üdvözlendő, ha a kisgyerek AKAR, és meg kell értenünk, ha ez az akarás a kezdeti időkben még nyers és kiforratlan a kezdeti szakaszban. Akar az akarás kedvéért, mert ő most az akarást gyakorolja, és ebbe néha kicsit belezavarodik. Ezt szeretettel és türelemmel kell átvészelnünk.
Hogy van-e hátránya, ha a nagymama neveli a gyereket? Ha csak annyi lenne a helyzet, hogy valamiért a nagymama neveli és jól neveli, akkor nem feltétlenül. Az ember igen széles skálán alkalmazkodóképes, alapvetően a túlélésre és az ép fejlődésre törekszik, és nagyon sok ember él úgy ép lélekkel ezen a világon, hogy a nagymamája nevelte. Ugyanakkor természetesen sérül a gyerek, ha tudja, hogy a többieknek jutott, neki nem; a többieket befogadták, őt nem, a többiekre figyelt az apja-anyja, őrá nem.

Ez a kisgyerek keresi az anyját, és persze jó lenne, ha megtalálná, lehetőleg az eredeti anyuka vagy a nagymama személyében. De még egyszer mondom, bármennyire fájó is látni más családok életét és folyamatait, roppant veszélyes dolog azt befolyásolni próbálni... kiszámíthatatlan dinamikákat szül és további érzelmi kalamajkákkal fenyeget. Minden folyamat mögött vannak okok és azok az okok is lehetnek megérthetőek és méltányolhatóak. Csak reménykedni tudok, hogy az itt közölt, vagy bármely egyéb információt a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal próbálják a családtagok a kisgyerek hasznára fordítani.

Legjobbakat, üdvözlettel

Kedves Levélíró!
Nagyon kevés információ ez így... de abból a kevésből, amit ír, nemigen látok más kiutat, mint visszavenni az igyekezetből, hátrébb lépni, várni türelemmel, és addig úgy viselkedni, működni, hogyazt ne érhesse jogos szemrehányás... Fontos, hogy elfogadják? Az igazán fontos a társával való viszony, a többi nem kötelező jellegű. Lehet, hogy nekik még a távolságra van szükségük és majd megenyhülnek idővel.

Tisztelt Doktornő!

Én pályakezdő tanárként dolgozom, most a barátom és a családja miatt fordulnék önhöz segítségért. Másfél éve járunk a barátommal, de ismerem évek óta, a főiskolán ismerkedtünk meg. Vele képzelem el az életem. Viszont van egy probléma, amin hiába gondolkodom vele kapcsolatban, még nem jutottam megoldásra. A családi helyzetéről annyit, hogy édesapja kiskorában meghalt, édesanyja újraházasodott, abból a házasságból született egy testvére. Az anyukája több, mint 20 éve van együtt a nevelőapjával. A család nagyon zárkózott, a barátom velem él Budapesten, és itt is dolgozik, anyukája, nevelőapukája, húga Miskolcon élnek. A barátom örül, ha anyukája havonta egyszer felhívja, de mi megszoktuk pár havonta látogatni őket, bár ők nem igazán kezdeményezik velünk a kapcsolattartást. Számomra nagyon fura ez a fajta zárkózottság, amit tanúsítanak, semmi érdeklődés, a barátom 20 éves húga pedig nagyon túl van féltve, konkrétan sehova nem mehet, csak iskolába. Barátom 20 évesen elköltözött otthonról, ennek már 9 éve, azt mondta, azóta nem is kért, és nem is kapott semmit a szüleitől. Azt mondta, hogy előtte se nagyon. Látszik rajta, hogy komoly gondok vannak az önbecsülésével, és hogy nem igazán kapott otthon szeretetet, törődést, gondoskodást, konkrétan szinte semmit, ezért is költözött el olyan hamar otthonról. Három diplomát szerzett, egyetemi tanár szeretne lenni. Az egyetemi évei alatt számos diákmunkát, gyári munkát stb. dolgozott, ha épp nem kapott ösztöndíjat. Szüleitől sosem kért pénzt, csak azt kérte, hogy segítsenek a Budapestre költözésben Debrecenből, ugyanis nekik van kocsijuk, de még ebben sem segítettek. Nemrég meglátogattuk a szüleit, nagyszüleit. (Ilyenkor mindig a nagyszüleinél alszunk, mert a szüleinél nem lehet.) Barátom nevelőapja elmondta, hogy egy örökségből több millió forinthoz jutottak, és hogy fogalmuk sincs, mire költsék a pénzt, de valószínűleg egy új autót fognak venni belőle. Barátom évek óta szeretne jogsit, de sajnos az anyagi helyzete miatt eddig még nem tudta megszerezni. Van egy munkahelye, ahol nem kap megbecsülést, és a fizetése is rendkívül alacsony. Rengeteget veszekszünk, vitatkozunk azon, hogy lehetne jobb, munkahelyet kellene váltania, mert megvan hozzá a végzettsége, tudása, hogy jobb helyen dolgozzon, több fizetésért. Az a baj, hogy a barátom nem hiszi el, hogy ő ennél jobbat érdemel.... És a szüleit látva, megismerve már tudom is, miért. Győzködöm, hogy adja be doktori képzésre a jelentkezését, hogy megvalósítsa az álmát, miszerint egyetemi tanár lesz...egyelőre hiába. Nem szeretném, hogy a pénztelenség felőrölje a kapcsolatunk... :( Mondtam neki, hogy talán kérhetné a szüleitől, hogy fizessék ki a jogsiját, az egy kis segítség lehetne tőlük, mert sok munkához jogsi kell, és emiatt is hátrányban van, azt mondta, ő semmit sem kér a szüleitől..nem tudom, hogy nem mer, vagy nem akar. Számomra fura, hogy ők dúskálnak a pénzben, a fiúk meg hónapról hónapra él...
Kérdéseim a következők lennének:
Hogy "adjak" több önbizalmat a barátomnak? Hogy hitessem el vele, hogy ő jobbat kaphat az életben, találhat jobb munkát is...stb..? Hogy javíthatnánk a család zárkózottságán? Hogy kérhetnénk tőlük anyagi segítséget?


Kedves Levélíró!
A levele duzzad a tettvágyól, az elszánástól, majd’ kirobban belőle az energia. Ez engem aggodalommal tölt el. Úgy tűnik, mintha mindent meg akarna változtatni a társa életében, családjában, jellemében. Nem tudom, hogy a szíve mélyén hogyan éli meg ezt az érintett férfi: gyaníthatóan ambivalens módon. Valószínűleg egyfelől hálás, amiért valaki hisz benne és biztatja. Másfelől azonban az Ön igyekezetének könnyen lehet egy olyan üzenete is: „így, amilyen vagy, nem vagy elég jó nekem”; „amíg több pénzt nem termelsz, nem hagylak békén”; és valószínűleg egy szüntelen nyomást, sürgetést, el-nem-fogadás érzést is kelt. Ahogy mondja: „rengeteget veszekszünk, vitázunk”. Ez nem jó hír.
A cél az lenne, hogy a társa saját maga jusson döntésekre az életével kapcsolatban, de ehhez nyugodt térre, időre, gondolkodásra lenne szüksége, arra, hogy saját magával számot tudjon vetni, saját döntéseket tudjon hozni. Egyelőre állandó nyomás alatt van és így csak állandó ellenállásban, és folytonos tűzoltásban merül ki az energiája.
Én egy időre biztos levenném róla a nyomást, hogy saját döntéseket tudjon hozni. És világossá tenném a számára (nem szavakban, hanem huzamos, meggyőző viselkedéssel), hogy így, ahogy van, szeretem őt; hiszek benne és a tehetségében, de a döntéseket rábízom, hiszen ő férfi és én tisztelem őt. A férfiak elsődleges érzelmi igénye az, hogy tiszteletben legyenek tartva. Ekkor tudnak férfiként teljesíteni. A saját családjával kapcsolatos döntéseit is neki kell meghoznia, nyilván annak nyomán, hogy az Ön érveit és álláspontját már (bőven) megismerte, és ezek bizonyára felszabadítóan hatottak is rá. A két erőt azonban (a családdal kapcsolatos múltat és az Ön elvárásait) neki kell kiegyensúlyoznia.
Kívánok higgadtságot, önuralmat ehhez a feladathoz, hogy megláthassa, a társa milyen jól teljesít, ha nincs nyomás alatt.
Legjobbakat!