Kedves Adrienn!

Elnézését kérem a hosszas várakozásért!
Történt változás azóta? Mit tapasztal most ebben a kérdésben és kettejük kapcsolatában?
Ahhoz, hogy kötődési probléma kialakuljon, hosszútávon kell, hogy fennálljon egy vagy több súlyos(abb) tényező.
Ahogy írja is, kisfia szokott mosolyogni, gagyogni, stb.tehát érzelmeket kifejezni képes. "Csak" a szemkontaktusban, vagy másban is megjelenni látta ezt a nem odafordulást, távolságot? Születése óta meg van ez az érzés, vagy van konkrét kezdete?
Mikor ez a téma felmerül, jó, ha van lehetőség megvitatni a várandósság időszakát, szülés folyamatát, s az első pár hét történéseit, erőforrások meglétét.
Ha szükségét érzi, és a jelenség még mindig fennáll, szívesen levelezek erről akár, vagy érdemes lehet pszichológussal, perinatális szaktanácsadóval konzultálni!
Bízom benne, hogy a kapcsolódás mára már kölcsönös megnyilvánulású és az Ön számára is kielégítő mértékű!
Szeretettel:

Kedves Kérdező!

Soraiból azt érzem, hogy az Önök magabiztos totyogója stabilan áll a világban, kötődéseket kezd kialakítani másokkal is, amiket élvez, s egyre nagyobb mértékben fog az önállósodási törekvés is megjelenni az életében. Azt látom, hogy a kisfia bizalommal van a világ felé, s Önök felé is, akik segítettek ezt kialakítani, támogatni.
Vannak, olyan habitusú gyerekek, akiknél nem extra intenzív a szeparációs szorongás időszaka, de mivel ez egy több hullámban jelentkező dolog, még az is előfordulhat, hogy nála is lesz erősebb is, de az is lehet, hogy egyáltalán nem.
Ez nem azt jelenti, hogy Önökhöz ne kötődne, vagy Önök ne lennének fontosak a számára!
Ha kisfiuk alapvetően kiegyensúlyozottan fejlődik, lehet vele kontaktusba lépni, kommunikálni, érzelmeket kifejez, kimutat, akkor nem gondolnék komoly problémára!
Amit Ön tud tenni, hogy továbbra is mellette áll feltétel nélküli pozitív elfogadással, s Ön is kifejezi irányába érzelmeit, szeretetét.
Érdemes lehet esetleg a szeretetnyelvek témájában kicsit elmerülni, nagyon érdekes és támogató tud lenni!

Üdvözlettel:

Kedves Eliza!

Úgy szeretem olvasni az anyák őszinte aggodalmait, tabuk nélkül! Ez persze nem azt jelenti, hogy örülök a problémájának! Viszont igen, az anyaságnak vannak nehéz, árnyasabb oldalai is, s jó, ha erről tudunk őszintén beszélni!
Amit levele utolsó részében írt, hogy önbizalomhiánnyal küzd az élet különböző területein, kulcsfontosságúnak érzem, mert valószínűleg, ebben a jelenségben is ez köszön vissza.
Egy éves korban a gyerekek-temperamentumuknak megfelelően-már mások felé is nyitottá tudnak válni, persze elsősorban azok felé, akiket gyakran lát, akik szintén biztonságérzetet nyújtanak számára, és ez így van jól, szuper, hogy a családból másokat is ennyire közel tud engedni magához, ez is azt bizonyítja, hogy van tapasztalása a biztonságos kötődésről, más felé is meg tudja élni azt a stabil alapot, melyet anyától kapott. Tehát egészen biztos, hogy nem rontott el semmit, sőt! A kezdeti időszaktól kezdve tapasztalt intenzív odafordulás, jelzésekre érzékenység, 24 órás érzelmi és fizikai jelenlét hatása tud lenni az is, hogy a világ a gyerkőc számára biztonságos és "tele" van olyan emberekkel, akik szintén ebben a jó érzésben erősítik meg őt!
Biztosra veszem, hogy kislányában nincs Ön felé visszautasítás, viszont jogos, hogy élvezi, ahogy őt körül veszik.
Azzal esetleg érdemes volna foglalkozni, hogy mivel tudná megerősíteni saját anyai kompetenciáját, mi tudná Önt segíteni ebben, hogy elhiggye saját erejét?
Kívánom, hogy rátaláljon a magabiztosabb, kiteljesedő, őszinte erővel teli útjára és meglássa kislánya reakcióiban, tekintetében azt a fajta visszajelzést, hogy az ő számára Ön a legjobb Anya, mert ez így van!!
Szeretettel:

Kedves aggódó Anya!

Teljesen természetes, hogy bizonytalan és aggódik, hisz egy utazás, távollét mindenkinek kizökkenés a szokásos napokból.
Minden baba személyisége, egyénisége, és adott helyzet is más, így sajnos nem lehet konkrét kort megjelölni, amikor már "trauma" nélküli lenne az elválás.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerkőcök nagyon rugalmasak tudnak lenni, és elfogadóak, főleg, ha a helyzet olyan, ami konkrét és változtathatatlan! Ha arra nincsen lehetőség, hogy valamilyen úton-módon együtt utazzanak, az út sem halasztható, akkor a lehető legjobb választás, hogy szerető apukája és nagyija fog rá vigyázni! Nyár közepéig is sok idő van még, lesz idő arra, hogy Ön saját magában is elrendezze úgy a dolgot, hogy ebben a helyzetben (is) a lehető legjobb döntést hozza meg! Nagyon sokat számít az, ahogy a szülők, ebben a helyzetben főleg anya hogyan áll majd ehhez a helyzethez! Az egyáltalán nem baj, ha kifejezi majd, hogy hiányozni fog neki és nem kell eljátszani, mutatni olyan érzelmeket, melyek nem valósak, hanem lehet nyugodtan őszintének lenni (a gyerekek úgyis érzik a valós érzelmeket, és nagyon jól esik nekik a hitelesség), de jó, ha Ön sem traumaként éli meg, hanem egy új helyzetként. Ha van rá mód, és igény, lehet kapcsolatot tartani majd skype-on is akár, vagy ki lehet majd találni valami különleges, csak Önöknek szóló kis összekötő kapcsot, pl.egy közös képpel ellátott "titkos" trikó, vagy bármi, ami eszébe jut és lenne létjogosultsága.

Ha már a helyzet így hozta, bízzon magukban, apukában, nagyiban is és higgye el, minden rendben lesz abban az egy hétben is és nem lesz traumatizáló tényező kislánya életében!

Legjobbakat kívánom Önöknek!

Kedves Szilvi!

Először is, gratulálok kislányához, akivel ennyire működik a természetes, ösztönszerű összhang és együttlét! :-) Én semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy még korainak érzi a hosszabb vagy éjszakai távollétet kislányától! Igazából, az anyákban is egy idő után meg szokott jelenni az igény arra, hogy kicsit külön is eltöltsön időt gyerkőce nélkül, de ez ÁLTALÁBAN nem az első fél évben szokott megtörténni. Ebben az időszakban még a babák is szoros egységet képeznek anyukájukkal, bár, ha a helyzet úgy hozza, szívesen töltenek időt mással is, aki szereti őket és ez így van jól! :-) Nagyon jó, hogy van, akire lehet számítani, szívesen segít, ez nagy érték mostanság! Régen, a nagycsaládok idején ez természetes volt, sem a baba, sem az anya nem voltak egyedül, de attól még a baba-anya egység is támogatott volt.
Azok alapján, amiket leírt, nem unalmas és egyhangú az életük, társaságban is vannak, ez remek! :-) Ha Ön jól érzi így magát, kislányán is azt tapasztalja, hogy kiegyensúlyozott, derűs attól, ahogy élnek, akkor miért lenne szükség ezen változtatni? Férje vajon mitől tart, mit lát ő, ami miatt ez a véleménye?
Az nagyon jó, hogy meg tudják beszélni a dolgaikat és férje is őszintén feltárta gondolatait!
Hivatalos ajánlás nincs arra, mikortól lehet érdemes hosszabb időre külön lenni, mert ez nagyon egyedi! Ha mindkét fél érzi ezt az igényt, viszonylag könnyedén megvalósítható, akkor meg lehet próbálni, de nagy valószínűséggel ez még nem most van, pláne, ha azt érzi, siettetik Önt ezzel! Biztatom, hogy álljon ki belső hangja mellett, mert nem véletlenül súgja azt még most, hogy ez jelenleg nem időszerű! Ez nem hóbort és kóros függés, hanem természetes, élettani kötődés és fizikai-érzelmi jelenlét, ami az Ön és kislánya érdekeit is szolgálja! :-)
Üdvözlettel:

Kedves Kérdező!

Elnézést a kései válaszért!

Magam is azt gondolom, hogy ez a megnyilvánulás nem tudatos a kisfiú részéről! Lehet ez egy játek, egy pillanatnyi reakció vagy éppen valóban érezheti a papában megbúvó, nem nyilvános érzéseket, energiákat is.
Előnyére válhatna a folyamatnak, ha a nagypapa nem venné ezt ennyire a szívére, hanem tudná picit lazábban, reálisabban látni a szituációt. Persze, könnyű ezt mondani, mikor nyilván fontosak számára az unoka érzelmei és a vele való jó kapcsolat, de mégis, ő a felnőtt kettejük közül, aki mutathatna egy olyan reakciót is, ami kettejük kapcsolatát nem a romlás irányába viszi. Jogában áll elmondania nagypapának, hogy érzi magát ezektől a mondatoktól és jól is teszi, ha elmondja, hogy számára ez nem jó játék, de a kisfiú cimkézése, sötét jövő lefestése mélyebb sértettségre utalhat.
Nem tudom, mennyire beszêdes és nyitott a nagypapa, de esetleg érdemes volna beszélgetni vele erről, miért érinti ilyen dolog ennyire mélyen?
Azt is érdemes lehet elmondani, hogy a kisfiú ezt nem ellene csinálja, ne haragudjon rá, mert azt is érezni fogja.
És persze megkerheti kisfiát is, hogy ne mondjon ilyeneket papának, mert neki ez nem esik jól.

Nagy valószínűséggel, ez átmeneti időszak!

Boldog Új Évet!

Üdvözlettel:

Kedves Eszti!

Leveléből azt érzem, nincs könnyű helyzetben és Ön (is) nagyon hiányolja párját, jobban érezné magát, ha többet vennék ki közösen részüket a családi életből, gondoskodásból, feladatokból.

Ami Domit illeti, azt gondolom, hogy a minőség hangsúlyosabb lehet, mint a mennyiség. Tehát azt az időt, amit együtt töltenek- akár csak a bölcsibe vezető úton, együtt vannak, reggel együtt reggeliznek vagy hancúroznak az ágyban, együtt készülődnek- igazán együtt töltik, tehát párja maximálisan Domira figyel, nagyon sokat jelent az apa-fia kapcsolatban!
A minőségi idő nagyon fontos és sajnos, sokszor nem mi szabjuk meg, mennyit lehetünk a gyermekkel, hanem külső körülmények. De azt az időt, amit egymásra szánhatunk, teljesen kihasználjuk, rengeteget jelenthet, mindannyiunknak és nem jár a nyomában trauma.

Persze, sokat számít a minta mindkét nemű szülőtől, számítanak az impulzusok, benyomások.
Arra is érdemes gondolni, hogy ez a feszített munkatempó hogyan hat ki párja fizikai és lelki egészségére. Tehát igazából mindannyiukra, egyén szintjén is kihat ez az életforma, de ha ez közös döntés eredménye, akkor tud nagyon jól is működni (főleg, ha azért párja oda tud arra is figyelni, hogy töltekezzen a családdal is néha), de ha egyensúly eltolódás az eredménye és bármelyikük úgy érzi, mégsem működik, akkor érdemes lépni, megnézni a lehetőségeket, merre, milyen irányban lehet változtatni!
Ha Önnek hiányérzete van, aggodalmai, próbálják megbeszélni és megnézni több lehetőséget is!

Üdvözlettel:

Kedves Gabriella!

Azt hiszem, egyik utolsó mondata kulcsfontosságú: "rossz anyának érzem magam". Emiatt a talán bűntudatos érzése miatt hajlamos, szinte észrevetlenül, jeleket úgy értelmezni, miszerint gyermeke nem szereti Önt, máshoz kötődik Ön helyett, stb., ha jól érzem.

Én inkább úgy látom, hogy nem Ön helyett, hanem Önön kívül mással IS, a nagymamájával is ki tudott alakítani kötődést!
Néha vannak kevésbé optimális helyzetek az életben, melyek kisebb-nagyobb mértékben megviselik az embert, hatnak rá az események. Egyikőjüknek sem lehetett könnyű átélni a nehézségeket. A gyermek édesapja "eltűnése" is egy veszteségélmény, akármilyen módon is került ki a családból. A szülés utáni depresszió alatt is átélhetett egy kiüresedést, fásultságot, talán gyermekével sem tudott olyan módon közel kerülni, ahogyan azt eredetileg elképzelte vagy ideálisnak gondolná és most van némi kommunikációs félresiklás.
Az mit jelent, hogy túl van rajta? Szaksegítséget vett igénybe?

Mióta van kisfia egész nap a nagyszülőkkel? Ez egy olyan helyzet, amiben nem biztos, hogy volt választási lehetősêge, hisz a megélhetés forgott kockán. Az nagyon jó, hogy olyannal lehet a kisfiú, akit ismer és szeret! Természetes, hogy a mamához közel került, de ez nem jelenti azt, hogy Ön ne tölthetne gyermekével minőségi időt! Az együtt töltött idő minősége fontosabb lehet, mint a mennyisége. Ám, ha együtt vannak és akkor is olyan jeleket keres, amit visszaigazolásnak érez arra, hogy elrontott sok mindent, az megkeserítheti az együttlétet.

Érdemes lehet ezt a bűntudatot, félelmeket (akár szaksegítséggel) feloldani és elrendezni magában az Önt ért nehézségeket! Gyakori, hogy a gyermek visszatükrözi az anya érzéseit! Ha Ön jól van, a kapcsolatuk is nagyobb harmóniába kerülhet!

Játsszon vele sokat, mikor együtt vannak, olyan játékot, amit ő talál ki, ő irányíthat, dögönyözze, csiklandozza, bújjanak össze, tehát legyen sok testkontaktus!

Kisfia, ahogy a gyerekek többsêge, a jelen helyzetre reagál, a jelenben él és számára központi személy a mama. De ez nem azt jelenti, hogy Önt nem szereti!
1,5 éves kortól gyakoriak az önállósodási törekvések, vélemény kinyilvánítása. Önmagában ez sem probléma.

Üdvözlettel: