|
|
Dobiné Olasz-Papp NóraBaba-mama kapcsolati- és pszichológiai tanácsadóElérhetőségeim: Honlap: http://www.dobinenora.hu http://www.valaszkeszszulok.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Andrea!
22 hónapos kisfiam az utóbbi időben csapkod, mar, néha harap, ha nem tetszik neki valami. Mindig is nagyon akaratos volt és ez néha komolyan elgondolkoztat. Vajon kinövi? Ez már a dackorszak kezdete?
Hozzá kell tennem, hogy örökbefogadott kisfiú, nagyon okos, mindent megért, nagyon érdeklődő, kíváncsi, mosolygós, barátkozó még az idegenekkel is, tele van energiával, nagyon eleven. Nagyon szeretjük, ő az életünk, már olyan régóta vágytunk rá, mégis az utóbbi időben sokszor nehéz vele, hiába beszélgetünk, mondókázunk és játszunk sokat. Apa sokat van távol, így sokat vagyunk kettesben, 1 éves kora után egyre anyásabb is lett, mindent csak velem akart csinálni, apa nem tudta megetetni, tisztába tenni, altatni, még mesenézéshez is nekem kellett leülni apa helyett, mert ha nem, sírva jött utánam.
Augusztus elején viszont a munkám miatt ki kellett mennem Londonba 1 hétre. Gyötört a lelkiismeret furdallás, nagyon nehéz volt, szerintem főleg nekem. Minden nap beszéltünk telefonon, mindig biztosítottam a szeretetemről és hogy hamarosan újra találkozunk. Apa és a mamák voltak addig az én kis Drágámmal. Éjszaka érkeztem haza, mire felébredt, újra vele voltam. Nagyon örült, egész nap jókedvű volt, kacagott, hozzám bújt. A viselkedésében egyedül annyi változott, hogy még akaratosabb lett, hisztizett, ha aludni vittem, vagy ha le kellett ülni az asztalhoz enni, mintha egy kicsit a szokásos napirendjéből kiesett volna és ami korábban gördülékenyen ment, az most többször hisztibe torkollott, így ismét elkezdett csapkodni, ami egy ideje már abbamaradt. Miért van ez? Mintha most nem találnánk azt a közös hangot, amit London előtt. Attól féltem, majd érzelmileg fog eltávolodni, de ez mit sem változott, inkább hisztisebb, akaratosabb lett.
Ami ezen kívül nagyon aggaszt, hogy egy ilyen csapkodás alkalmával már nem bírtam türelemmel és kétszer is rácsaptam a kezére, mivel korábban hiába szóltam, hogy nem szabad, ez nekem is fáj, pofon vág, mert nem akar fürödni, mar vagy húzza a hajam. A viselkedése miatt így is el vagyok keseredve, most meg még ráadásul rá is ütöttem a kezére, lehet nagyobbat is mint kellene, pedig soha nem voltam ennek a híve.
Most mit tegyek? Hogy kaphatom vissza a kisfiamat, aki ragaszkodott hozzám és szót fogadott nekem? Hogyan növi ki ezt a csapkodást? Ráadásul most megyünk a bölcsibe, nem lesz ez probléma?
Előre is köszönöm a válaszát!
Egy aggódó édesanya
22 hónapos kisfiam az utóbbi időben csapkod, mar, néha harap, ha nem tetszik neki valami. Mindig is nagyon akaratos volt és ez néha komolyan elgondolkoztat. Vajon kinövi? Ez már a dackorszak kezdete?
Hozzá kell tennem, hogy örökbefogadott kisfiú, nagyon okos, mindent megért, nagyon érdeklődő, kíváncsi, mosolygós, barátkozó még az idegenekkel is, tele van energiával, nagyon eleven. Nagyon szeretjük, ő az életünk, már olyan régóta vágytunk rá, mégis az utóbbi időben sokszor nehéz vele, hiába beszélgetünk, mondókázunk és játszunk sokat. Apa sokat van távol, így sokat vagyunk kettesben, 1 éves kora után egyre anyásabb is lett, mindent csak velem akart csinálni, apa nem tudta megetetni, tisztába tenni, altatni, még mesenézéshez is nekem kellett leülni apa helyett, mert ha nem, sírva jött utánam.
Augusztus elején viszont a munkám miatt ki kellett mennem Londonba 1 hétre. Gyötört a lelkiismeret furdallás, nagyon nehéz volt, szerintem főleg nekem. Minden nap beszéltünk telefonon, mindig biztosítottam a szeretetemről és hogy hamarosan újra találkozunk. Apa és a mamák voltak addig az én kis Drágámmal. Éjszaka érkeztem haza, mire felébredt, újra vele voltam. Nagyon örült, egész nap jókedvű volt, kacagott, hozzám bújt. A viselkedésében egyedül annyi változott, hogy még akaratosabb lett, hisztizett, ha aludni vittem, vagy ha le kellett ülni az asztalhoz enni, mintha egy kicsit a szokásos napirendjéből kiesett volna és ami korábban gördülékenyen ment, az most többször hisztibe torkollott, így ismét elkezdett csapkodni, ami egy ideje már abbamaradt. Miért van ez? Mintha most nem találnánk azt a közös hangot, amit London előtt. Attól féltem, majd érzelmileg fog eltávolodni, de ez mit sem változott, inkább hisztisebb, akaratosabb lett.
Ami ezen kívül nagyon aggaszt, hogy egy ilyen csapkodás alkalmával már nem bírtam türelemmel és kétszer is rácsaptam a kezére, mivel korábban hiába szóltam, hogy nem szabad, ez nekem is fáj, pofon vág, mert nem akar fürödni, mar vagy húzza a hajam. A viselkedése miatt így is el vagyok keseredve, most meg még ráadásul rá is ütöttem a kezére, lehet nagyobbat is mint kellene, pedig soha nem voltam ennek a híve.
Most mit tegyek? Hogy kaphatom vissza a kisfiamat, aki ragaszkodott hozzám és szót fogadott nekem? Hogyan növi ki ezt a csapkodást? Ráadásul most megyünk a bölcsibe, nem lesz ez probléma?
Előre is köszönöm a válaszát!
Egy aggódó édesanya
Kedves Édesanya!
Érzem soraiból csüggedtségét, talán meg is van ijedve, mégis azt mondom, nem lett elrontva kisfia nevelése, korának megfelelően viselkedik! Igen, a dackorszak jeleit mutatja kisfia! Amit Ön tehet, az, hogy a nehezebb periódusokban, szituációkban is mellette áll, tehát ha dühkitörése van, akkor sem hagyja magára, hiszen nehéz egyedül lecsillapodni, ehhez segítség kell nekik! A határok kijelölése fontos a hétköznapjaik megkönnyítésére! Világos, határozott szabályok, keretek, persze rugalmassággal kezelve. A szabályok minden családra nézve egyediek, ezt Önöknek kell kijelölni. Nagy segítség, ha meg van hallgatva a gyerkőc kívánsága is és az észszerűség határain belül próbáljuk vegyíteni a mi kérésünket az ő kívánságával. Van,hogy egy az egyben kell teljesülnie a szülő kérésének, és ha törik-ha szakad, az lesz. Máskor pedig-és azért ez van túlsúlyban- keressük a kompromisszumos megoldásokat, és hagyjuk, hadd legyen a gyeeknek választási lehetősége is!
Az akaratosság, hisztisség nagyon idegőrlő tud lenni, főleg, ha Önök egészen más temperamentumúak. Ne legyen lelkiismeretfurdalása a kézreütés miatt! Ön is érzi, hogy az ütés nem az az út, ami megoldaná a problémákat, de az eset hasznos tapasztalas lehetett arról, hogy ha Önt felnőttként ennyire el tudta árasztani a düh és kétségbeesés érzése, akkor egy gyermeket mekkora erővel sodorhat magával és milyen nehéz ez! Egy-két ilyen alkalom által nem fog elszenvedni várhatóan maradandó sérülést a gyerkőc és nyilván Ön sem fog ebből rendszert csinálni! A hathtósabb megoldás az lehet, hogy 1.megnyugszik és elfogadja, hogy jelenleg ezt a fontos korszakot élik át gyermekével és elismeri, hogy nem nevelési hiba kôvetkezménye sem az akaratosság, sem a hisztisség;2. Jusson eszébe, hogy Ön is ember, nem kell tökéletesen csinálnia semmit.3. elfogadja gyermekét ezen temperamentumával együtt. 4. a sok testközelség, szeretet kinyilvánítása, birkózások, Apa jelenlete szintén hasznos!
A témában nagyon jó könyv a következő:Annette Kast-Zahn: A dackorszak és Vekerdy: Érzekmi biztonság.
Abban egészen biztos vagyok, hogy gyermeke most is ugyanúgy ragaszkodik Önhöz, mint eddig, a kötődés nem szűnt meg! Ez most egy új szakasz az életükben, a határok kijelölésével pedig könnyíthet a helyzeten idővel! Azt hiszem ez kulcsfontosságú: az idő! Sokszor nem azonnal hat valami, amibe belefogunk, legalábbis látszólag. A gyerkőcöknek időre van szükségük ahhoz, hogy beépüljön az életükbe egy új szabály, új helyzetek. A minta, a példamutatás, a következetes és hiteles, elfogadó szülői magatartás a legjobb eszköz! Természetesen ne engedje kisfiának az ütést, marást, harapást, ilyenkor fogja meg a kezét és csak annyit mondjon határozottan: "Ezt nem!" ha ez sokszor ismétlődik, beválik!
A bölcsi pedig új terep ahhoz, hogy beépülhessenek az újdonságok, alkalmazkodnia kell majd másokhoz is. Lehetnek majd nehezebb pillanataik otthon, próbáljon majd türelemmel lenni, amennyire lehetséges. És ne feledje, semmit nem veszít szülői tekintélyéből, ha meri vállalni kisfia előtt a saját érzelmeit és elmondja, hogy most nagyon dühös, sírhat is, stb. Ezek mind minták arra kisfiának, ő hogyan kezelje majd dühét, természetes és normális érzéseit a későbbiekben!
Remélem, tudtam segíteni!
Szeretettel:
Érzem soraiból csüggedtségét, talán meg is van ijedve, mégis azt mondom, nem lett elrontva kisfia nevelése, korának megfelelően viselkedik! Igen, a dackorszak jeleit mutatja kisfia! Amit Ön tehet, az, hogy a nehezebb periódusokban, szituációkban is mellette áll, tehát ha dühkitörése van, akkor sem hagyja magára, hiszen nehéz egyedül lecsillapodni, ehhez segítség kell nekik! A határok kijelölése fontos a hétköznapjaik megkönnyítésére! Világos, határozott szabályok, keretek, persze rugalmassággal kezelve. A szabályok minden családra nézve egyediek, ezt Önöknek kell kijelölni. Nagy segítség, ha meg van hallgatva a gyerkőc kívánsága is és az észszerűség határain belül próbáljuk vegyíteni a mi kérésünket az ő kívánságával. Van,hogy egy az egyben kell teljesülnie a szülő kérésének, és ha törik-ha szakad, az lesz. Máskor pedig-és azért ez van túlsúlyban- keressük a kompromisszumos megoldásokat, és hagyjuk, hadd legyen a gyeeknek választási lehetősége is!
Az akaratosság, hisztisség nagyon idegőrlő tud lenni, főleg, ha Önök egészen más temperamentumúak. Ne legyen lelkiismeretfurdalása a kézreütés miatt! Ön is érzi, hogy az ütés nem az az út, ami megoldaná a problémákat, de az eset hasznos tapasztalas lehetett arról, hogy ha Önt felnőttként ennyire el tudta árasztani a düh és kétségbeesés érzése, akkor egy gyermeket mekkora erővel sodorhat magával és milyen nehéz ez! Egy-két ilyen alkalom által nem fog elszenvedni várhatóan maradandó sérülést a gyerkőc és nyilván Ön sem fog ebből rendszert csinálni! A hathtósabb megoldás az lehet, hogy 1.megnyugszik és elfogadja, hogy jelenleg ezt a fontos korszakot élik át gyermekével és elismeri, hogy nem nevelési hiba kôvetkezménye sem az akaratosság, sem a hisztisség;2. Jusson eszébe, hogy Ön is ember, nem kell tökéletesen csinálnia semmit.3. elfogadja gyermekét ezen temperamentumával együtt. 4. a sok testközelség, szeretet kinyilvánítása, birkózások, Apa jelenlete szintén hasznos!
A témában nagyon jó könyv a következő:Annette Kast-Zahn: A dackorszak és Vekerdy: Érzekmi biztonság.
Abban egészen biztos vagyok, hogy gyermeke most is ugyanúgy ragaszkodik Önhöz, mint eddig, a kötődés nem szűnt meg! Ez most egy új szakasz az életükben, a határok kijelölésével pedig könnyíthet a helyzeten idővel! Azt hiszem ez kulcsfontosságú: az idő! Sokszor nem azonnal hat valami, amibe belefogunk, legalábbis látszólag. A gyerkőcöknek időre van szükségük ahhoz, hogy beépüljön az életükbe egy új szabály, új helyzetek. A minta, a példamutatás, a következetes és hiteles, elfogadó szülői magatartás a legjobb eszköz! Természetesen ne engedje kisfiának az ütést, marást, harapást, ilyenkor fogja meg a kezét és csak annyit mondjon határozottan: "Ezt nem!" ha ez sokszor ismétlődik, beválik!
A bölcsi pedig új terep ahhoz, hogy beépülhessenek az újdonságok, alkalmazkodnia kell majd másokhoz is. Lehetnek majd nehezebb pillanataik otthon, próbáljon majd türelemmel lenni, amennyire lehetséges. És ne feledje, semmit nem veszít szülői tekintélyéből, ha meri vállalni kisfia előtt a saját érzelmeit és elmondja, hogy most nagyon dühös, sírhat is, stb. Ezek mind minták arra kisfiának, ő hogyan kezelje majd dühét, természetes és normális érzéseit a későbbiekben!
Remélem, tudtam segíteni!
Szeretettel:
Dobiné Olasz-Papp Nóra
2012. 08. 23. 10:08
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
.jpg){kind=small}
