Így jártam Szófiával: Szófia vásárol

Bucsányi Krisztián | 2018-05-24 14:20

Szófia - a kétéves - annyi idő alatt került mintegy 20 méteres előnybe a bevásárlóközpontban, amíg én Hello Kitty-s sebtapaszért álltam sorba a patikánál, az anyukája a bankautomatába rakott fel pénzt, a húgom pedig talán egy másodpercig megnézett egy cipőt. Egyszerre hárman szaladtunk utána, és még épp elkaptuk Szofit, aki - miközben észrevette, hogy a Vakond nélkül könnyebben szalad, ezért félúton eldobta - éppen egy kávézó székére mászott fel, és nagyon úgy tűnt, hogy rendelni készült, mindenesetre a pincér jó érzékkel már ott állt vele szemben.

Így vásárolunk mi: a haditerv

Ha vásárolni akarunk Szófiával, akkor előre ki kell találnunk az ideális útvonalat. Az biztos, hogy nem mehetünk a fő soron, mert ott van az a nyomorult, kopott, zöld ló, amelyik egy százassal megy körbe-körbe, miközben nyihog, és amelyikkel a múltkor Szófia - nagyjából 10 kör alatt - örök barátságot kötött. Ez akkor dupla csapda volt, mert az anyukája - kihasználva a helyzetet - felajánlotta, hogy addig bevásárol a hipermarketben, de amikor fél óra múlva visszatért, csalódottan közölte, be sem jutott. Vett viszont magának véletlen kettő cipőt és egy nyári ruhát.

A melléksoron - a Vakond érdekében - el kell kerülni a partikellékest, mert Szófia legutóbb annyira rápörgött, hogy majdnem elcserélte a Vakondot egy héliumos lufira. Egyébként eddig jól állunk, talán csak a kávét, a sebtapaszt, és a bankot nem terveztük be, viszont már látótávolságban van a cipőbolt, amiért jöttünk, és Szófia itt van mellettünk: éppen le és fel mászik a székre, miközben vélhetőleg bekakilt.

A cipő(bolt)

Lelkesen (és a kávétól kissé felpörögve) lépünk be a cipőboltba, tulajdonképpen azért, mert a helyi valamilyen mamik Facebook csoportban Szofinak vett (egyébként hetedik) cipőcske nem volt jó rá, ezért kell egy új, és ha már ott vagyunk, akkor mindenki szétnéz: az én feladatom az, hogy figyeljek Szofira.

Egy ideig úgy tűnik, hogy ez nem nehéz, valami Miki egeres rajzfilm megy, amire Szofi azonnal rácuppan - igaz, párszor odamegy a képernyőhöz, és szakavatott mozdulattal integet, nyomkodja a kijelzőt, hátha át lehet kapcsolni Tomi mesére, vagy Peppa malacra, úgy, mint a tableten otthon. Mivel ez sehogy nem sikerül, ezért azonnal (de lassan) leveti magát a földre, és hiszti üzemmódba vált.

A fél cipőbolt minket néz, és csak bízom benne, hogy az összes anyuka szerint helyesen reagálom le a helyzetet (különben kibeszélnek ám a mamicsoportokban), amikor megpróbálom óvatosan megnyugtatni, de nem sikerül. Az anyukája úgy tesz, mintha nem hallaná, épp egy cipőt próbál, a húgomat megint elvesztettük, Szofi viszont kezd megnyugodni, én izzadok - megérkezik az anyu, kezében drágábbnál drágább cipőkkel (a szeméből kiolvasható a feddés: de egyetlen lányunk van, és neki a legjobb jár). Én elsomfordálok: van 15-20 másodpercem átnézni a férfi cipőket (ennyi idő alatt kellene próbálnom is), hogy aztán kifelé rám szegeződjön négy (ál vádló) szempár és jöjjön a megsemmisítő kérdés: "Te nem találtál magadnak semmit?"

De. Egy rózsaszín, 23-as bőr szandált, egy piros, bebújós - 37-es női - cipőt, és könnyű, lábujjközepes aranyszínű szandált. Ezeket éppen most fizetem ki (a végre viszonylag helyes, kerek popsijú, engem mosollyal biztató, másik vásárló anyukáról nem beszélek).

Majdnem minden elveszik

Direkt tolatva álltam be, de nem segített: Szófia így is észreveszi a Játszóházat és futva közelíti meg. A Vakond lassan kezdi megszokni, hogy időnként elhagyják őt félúton, Szófia anyukája együtt fut a lányával (ha ez valami Vivicitta lenne, vagy városi futóverseny, akkor tuti a címlap, cukik így ketten), én lesápadok, mert szinte látom, ahogy egy játszóházban vigyázok rá, óránként 4000-ért, és körbevesznek nagydarab, izzadt, elfolyt sminkű, kedves anyukák, akik egymással arról beszélgetnek, hogy melyik gyereknek milyen a kakija; persze emellett burkoltan punciméregetnek, mert valamiért mindenképp el kell mondaniuk, hogy Józsika kétévesen már szobatiszta volt, Ádámka egy pár hete folyékonyan olvas, ír és számol, természetesen több nyelven, és velem mi van?

De engem nem tudnak megfogni, én már előre ki is találtam a kétévesem csodatulajdonságait, arra gondoltam, hogy azt mondom: bár még nem minden programot ismer, de mos, kicsit kevés fűszerrel, de egészségesen főz, és takarít. Nemrég felvették az oxfordi egyetemre, de mivel még csak középfokú angolja van, ezért egy évet halaszt, addig még mondjuk gyerek, baszd meg: bekakil, bepisil, hisztizik, és néha folyik az orra is, és elesik, és azért van rajta ebben a pillanatban is négy sebtapasz, mert abban a nyomorult Tomi mesében megsérül állandóan a Tomi és mindig kap egyet, ő meg utánzással tanul, szóval semmi baja, de mivel pici, ezért megengedjük neki. És rohadék szülőként hagyjuk neki azt is, hogy csokit eszegetve nézze a saját tabletjén az ilyen rajzfilmeket, mert egy gyerek, és nem egy punciméregető anyuka igás- vagy versenylova.

De mire ide jutok a gondolatmenetemben (és érzem, hogy megint megsértődik rám legalább kettő, humortalan, frusztrált, szexmentes éltet élő anyuka), Szófia hirtelen megáll és befordul a P-vel kezdődő, extrém olcsó boltba: pont oda, ahova indultunk, ahol anyukája gondolkodás nélkül megvehet vagy tizenötféle ruhát: pónisat, meg nem pónisat, pár ezer forintért: nem azért ilyen olcsón, mert nincs miből, hanem mert tök mindegy, hogy a kétéves az Adidas pólóra keni rá a (kimoshatatlan) fagyit, vagy a 600 forintos, szupercsini lovacskásra. De persze nem ez történik.

Szófia vásárol

Szófia egy nagy kosárban ül a csigával a kezében: kettő perccel ezelőtt még ott állt az egyébként ocsmány, ronda műcsiga előtt, és előre-hátra billegve énekelte (kicsit még bikicsunájozva), hogy: "Csiga biga deje ki, ég a házad idejekki, kapsz tejet vajat, húnapla is majad". Az anyukája ellágyulva állt, mellette ketten mondták, hogy cuki (ők lesznek aztán azok az anyukák, akik a Játszóházban trollkodnak), és most bent ül a kosárban, fogja a csigáját, dúdolgat, és épp az előbb mondta az anyukájának egy rövidnadrágra, hogy azt nem kéri, mert az csúnya. Igaz, azt az anyukája akarta megvenni magának "a kertbe jó lesz" felkiáltással, nyilván nem ebben akart bemenni a következő MFR-mítingre, de ezt még Szófia nem érti.

A következő pillanatban viszont "éhes vagyok" felkiáltással kimászik a kosárból, és az ajtó felé fut egy csomag lufival a kezében, amiről senki nem tudja, hogy honnan szerzett, de gyorsan kifizetjük. Szófia észrevehetően úgy döntött, hogy befejezte a vásárlást: most én sétálok vele, a bútorbolt hintáit vesszük célba, mindet "kipóbáljuk", hogy aztán húsz perc üldögélés után senki ne találjon ránk, mert a telefont azt persze a kocsiban hagytam, még akkor, amikor próbáltam hátrafelé tolatva beállni, nehogy észrevegye a Játszóházat.

Hamarosan megérkezik anyuci és a keresztanya is, nagy pakkokkal, hiába na, ma is mindent ingyen adtak mindenhol. Szófia éppen egy hintaágyon fekszik félálomban rajtam, a pici karjaival átfonja a nyakamat, és amikor meglátja anyucit, csak egyetlen kérdése van: "Most már hazamegyünk?" Az autóban, hazafelé elalszik, ezért azt már nem is látja, hogy mennyi mindent kapott, pedig érdemes lett volna fent maradnia, hogy megtekintse a kettő szexi tangát, a teljes pizsamaszettet, a kettő rúzst, egy valamilyen szempillaspirált, és a négy szívószálas, divatos limonádés poharat. Szófia imádni fogja, de most éppen a Vakonddal alszik: kifáradt.