Így jártam Szófiával: szertefoszlott álom

Bucsányi Krisztián | 2016-12-16 08:57

Csak a semmi van. Jön egy telefonhívás, a doktortól, és bár odakint ugyanúgy fúj a szél, süt a nap, járnak a vonatok, dolgoznak az emberek, mint percekkel ezelőtt, de nálad, benned minden megváltozik: te csak állsz a nyolchónapossal kezedben, ömlik a férfikönnyed, és nem érted. Szófia Léna anyukája beteg. Nagyon beteg.

Egyetlen édesanya sem lehet beteg!

Kedd volt, délután, körülbelül kettő óra. A karácsonyt terveztük, azt, hogy mikor megyünk a Deák téri forgatagba forralt borozni, azt találgattuk, vajon kint lesz-e Rachel flódnija, de talán az volt a legizgalmasabb, mit veszünk Szófiának? Mit hoz neki a Jézuska? Mit lehet egyáltalán venni a mosolygós, egyetlen fogú, most már ön-, és közveszélyes pici lánynak, aki mászik - lassan feláll -, és bár az új kedvence a Tanulókutya, a Vakonddal kötött örök barátsága megmaradt, ezért egyszerre próbál játszani kettejükkel. A tűz ropogott a kandallóban. Minden idilli volt. És ebben a pillanatban az egész világunkat szanaszét szakította a hír, az orvostól.

Szófia-Léna anyukája nagyon beteg lett. Hiába tett meg ellene mindent, olyan betegség támadta meg, amit senki nem érdemel meg. Az új szavak, amiket tanulunk, próbálunk megérteni, és felfogni – kezünkben a nyolchónapossal - a karácsony, a Jézuska, az ajándék, a nyugalom, a mosoly, a béke, a meghittség helyett: a kórház. Vizsgálatok. Irányított véradás. Műtét. Hosszú felépülés. A betegség, amit senki, egyetlen édesanya, egyetlen nő sem érdemel meg, lecsapott, és szanaszét törte az életünket. De - elhatároztuk - le fogjuk győzni.

Amikor az édesapa édesanya is

Képzeld el, hogy tegnap még a Karácsonyt tervezted (azért, ha majd egyszer Isten színe előtt állok – ha létezik egyáltalán -, lesz mit megbeszélnünk, és nem leszek kíméletes vele, akkor sem, ha nő), ma pedig azt, hogy hogyan, és ki fog 10-14 napig, karácsony előtt vigyázni a nyolchónaposra, aki semmit nem ért, aki semmit nem tud: és éppen ezért, talán – kicsit – neki a legjobb.

Képzeld el ezt úgy, hogy minden nap férfikönnyek hullanak: ott, ahol senki nem látja. Képzeld el, hogy tartod a lelket a naponta többször összeomló feleségedben, aki élete legkegyetlenebb időszakát éli át. Képzeld el, hogy úgy írsz blogot, hogy nem látod a billentyűt a könnyeidtől. Tegyél hozzá egy családot, aki nem biztos, hogy tud segíteni, és akik (valamiért) nem is teljesen fogják fel a jelentőségét a dolgoknak. Képzeld el, hogy tanulsz édesanya lenni: pelenkázni, etetni, időt beosztani, fél szemmel aludni, visszaaltatni: mindent tudnod kell, mert egy ideig egyszerre leszel édesanya, édesapa, kemény férfi, és szerető férj.

A segítség, ami nem vált be

Miután a létező összes bébiszitter lemondta azt, hogy 2 hétig napi 24 órában – bármennyi, általa elkért pénzért – figyeljen Szófia Lénára (aki visszatért a Vakondhoz, és épp a szeparációs szorongásos, plusz négykézláb futkosós, plusz fognövős időszakát éli: tényleg csak azért, hogy az egész a végletekig nehezített pálya legyen), összeszeded a team-et: a férfit (én, aki nem ért senkihez), a nagyit (Szófia nagymamáját, aki túlvan már pár gyereken), és a keresztanyát (akinek ugyan nincs gyereke, nem fitt, de szupercsajszi, és remekül ellesznek), és várod a csodát, de rájössz, hogy minden pillanat rémálom. Minden. Még egyszer leírom: minden. Mert anya csak egy van.

A rémálom (Anya, csak egy van)

Képzeld el, hogy hazajössz a kórházból (Szófia Léna anyukája túl van a hat órás, nagyon komoly műtéten, te pedig majdnem elfogytál a végére), és a Keresztanya és a Nagymama ülnek a valamiért 28 fokra fűtött házban a sötétben. Szófia kettő pulóverben, izzad, az ablak nincs nyitva, nincs levegő, és a Keresztanyád (akit ötvenszer kértél, hogy ne mosogasson, majd megoldja a mosogatógép) elmosogatta az összes meleg vizet. Képzeld el, hogy nincs erőd szólni.

Képzeld el azt, hogy a Keresztanya, tényleg úgy horkol, hogy a házban nem lehet tőle megmaradni, ezért egyetlen percet sem alszol, vagy azt, hogy elküld lisztért és borsért a boltba - azonnal kell, mondja -, majd 5 nappal később még egyik sincs kibontva. Különben is volt, csak nem olyan, amit ő szeret.

Képzeld el, hogy Szófia Léna megfázik, mert a Nagyinak akkor jut eszébe utyuruputyuzni 5 percet, amikor le van vetkőztetve, fürdés előtt, és után, mert milyen szép husi a meztelen lába. Vagy képzeld el azt, hogy 5 órától állsz a lányod ágya felett, mert fent van: és mindkét segítőd alszik.

Csak te nem aludtál öt napja. Csak te sírsz mindenhol. Mindig. És hánysz esténként a fáradságtól, és a stressztől.

Szófia felfedez

Szerencsére Szófia Léna semmit nem vesz észre az egészből: az egyértelmű, hogy hiányzik neki az anyukája, hiszen amikor telefonálunk, és meghallja a hangját, elmosolyodik, nyúl a telefonért, babanyelven mondana is valamit – de szerencsére teljes állásban leköti a felfedezés: most, hogy négykézláb mászik, rájött arra, milyen szuper dolog rámászni a kutyára (még jó, hogy nem rotweilerünk van), bemászni a ruhaszárító alá, vagy elbújni a függöny mögé, és kukucsosat játszani, vagy milyen mókás beletapicskolni a kutya vizébe.

Most – miután biztonságosan szalad négykézláb – eldöntötte, hogy ideje szintet lépni, ezért mindenbe belekapaszkodik, mindenhol megpróbál felállni: és kacag. Teli szájjal, felhőtlenül kacagva, imádni valóan nevet, hol a mosogatógépnél, hol a kutya vizes táljánál, hol a virág leveleit huncutul tépve, máskor pedig a ruháit kipakolva a szekrényből.

Csak Én sírok: mindig, minden pillanatban. Bárhol, bármikor. És mindent megengedek neki, hiszen van, ami nem fontos az életben. Hidd el, ha otthon sírsz, ha egy betegség atomjaira tépi a szívedet, és szertefoszlani látszik az életed, még fontosabbá válik, hogy Ő jól érezze magát. Soha nem fogok rászólni azért a lányomra, mert kipakolja a szekrényt. Azért, mert négyest kapott, sem azért, mert késett 15 percet, és azért sem, ha nem azt a ruhát akarja felvenni amit gondolok, vagy ha nem eszik meg valamilyen ételt. Mert ezek nem fontosak.

Az a fontos, hogy megszületett, és szerethetem. Amíg élek.

Édesanya jobban van

A műtét sikerült, legalábbis ha az orvos azt mondja, hogy sikeresnek tekinthető, az ember kicsit elkezd reménykedni. Persze csalfa vak remény ez, mert ettől még nem lesz karácsony. Ettől még nem lesz semmi ugyanolyan, mint előtte. Ami nem is baj, talán. Néha változtatni kell.