Így jártam Szófiával - Szofi és az Olimpia

Bucsányi Krisztián | 2016-08-22 12:42

Valószínűleg az első szilárd étel volt az oka, de amikor a magyar vízilabdázó srácok Montenegro ellen küzdöttek, Szofi rámnézett, csendben bekakilt, aztán azonnal elaludt, pedig a piros fehér zöld szurkolói fejpántjával biztos, hogy az egyik legédesebb szurkolólány lehetett volna. De Szofi egyszerűen nem szereti az Olimpiát.

Sportos család

Pedig mindenki azt gondolta, hogy Szófia Lénát érdekelni fogja az Olimpia, mert sportos családból származik. A nagypapája kiváló focista volt, szép karriert jósoltak neki. Aztán jött a Garaba. Garaba, aki annyira nem szeretett edzeni, hogy minden hétfőn halálra vált arccal sérültet jelentett, hogy aztán szerdára a gyógyulás csodás útjára lépve, a hétvégére mindig felépüljön. Így a nagypapának maradt az edzés, és az, hogy Garaba, egyszer mégsem vállalja. De Garaba mindig tudta vállalni. Belőle aztán később majdnem 100-szoros válogatott focista lett, és biztosan nem emlékszik nagypapára, aki éveken keresztül (mint más Godot-ra) a lehetőségre várt.

Sokan abban bíztak, hogy örököltem az apám tehetségét, ezért hatalmas érdeklődés mellett (ez olyan 100 ember, de van manapság olyan első osztályú csapat, ahol 300-an vannak meccsen, szóval, nem lenézni a 100 szurkolót) lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy pályára lépek, a nyitómeccsemen. Jól játszhattam, mert azonnal szerződtettek: 10 darab labdáért.

Addigra azonban már csak a területi vagy megyei osztályban játszottunk (Garaba tablóképe is megsárgult) és bár odatettük magunkat, valahogy ott ragadtunk a mennyei megyeiben, ahol az játszott, aki ráért, és néha azt sem tudtuk, ki az ellenfél. Aztán egy szombati napon ennek is vége lett, amikor valaki oldalról úgy térden rúgott, hogy elszakadtak a térdszalagjaim. A műtét után, 3-4 csavarral a lábamban, többé már nem mentem a pályára.

Mondjuk ettől még Szofi szerethetné a sportot, de egyelőre sajátságos a viszonyuk.

Szofi és az olimpiai sportok

Úgy véltük, remek alkalom az Olimpia arra, hogy minden sportot megmutassunk Szofinak, figyeljük, mi tetszik neki: és teljesen egyértelmű, hogy abban lesz majd (először) magyar, majd Európa-, világ-, és olimpiai bajnok, ami most megtetszik neki.

Az úszással kezdtük, de azonnal elaludt. A férfias, egyéni sportágak (gerelyhajítás, diszkoszvetés) tetszésindexe kimerült egy kis lábrázásban, és néhány - babanyelven - elmondott kommentben, de perceken belül elvesztette az érdeklődését, és visszatért a plüssvakondhoz.

A kajak, a kenu, az evezés egyértelműen nem az ő sportja lesz: unottan odapillantott, majd rekordsebességgel vakondozni kezdett. Amikor a futást közvetítették, egy pillanatra azt gondoltuk, megvan, mert Szofi izgatottan rágni kezdte a kezét (oké, nincs foga, nem rágta, csak a szájába vette), fintorgott, hatalmasat büfizett, majd lehányta a.... szerencsétlen vakondot. Akkor mégsem a futás lesz az.

A kard és a vívás viszont nagyon bejött neki: ámulva nézte, ahogy a Darth Vader mezbe öltözött sportolók megpróbálták egymást agyonszúrni. A feleségem rögvest extázisba esett, titkon már Muhammed Aidavál, és Szász Emesével teázott a 2032-es budapesti olimpián, Szofi aranyérme után, százezer kivezérelt szurkoló előtt. Ekkor azonban döbbenetes, kijózanító dolog történt: Szofi – aki eddig a hátán feküdt, ezért inkább csak szülői túlkapás azt gondolni, hogy a tévére koncentrált - egyetlen mozdulattal a hasára fordult, pontosan a vakond felé, és máris a vakond volt az egyetlen, ami érdekelte.

Ez volt az a pillanat, amikor én egyszerre világosodtam meg, és szörnyedtem el: dzsúdó. Vagy birkózás. Hiszen Szofi az egész olimpia alatt pörgött, forgott, az ellenfélről (a vakondról) egy pillanatig nem feledkezett meg, ráadásul egy hete kitartóan támad. Ha máshogy nem ment, lehányta. Pillanatokkal a felismerés után kikapcsoltam a tévét, és legközelebb csak akkor kapcsolom be, ha balett, toronyugrás, szinkronúszás, vagy bármilyen olyan sport lesz, ahol a sportolóknak nem kell feladniuk a sikerért a nőiességüket. Most a vízilabda megy. A srácok meccse. Épp kiestünk, de Szofit ez sem érdekli: folyamatosan a plüssvakonddal veszekszik. Lehet, elkéstem....

Szofi és az első szilárd kaja: coming out.

Hozzátartozik a nagy sportágválasztó héthez, az első szilárd étel, a hozzátáplálás. Mielőtt azonban elmondom, hogy történt, egy coming out. És most az egyszer tegyük félre a viccet: beszéljünk a szoptatásról.

Szófia Léna tápszeres baba. Egyszerűen azért, mert az anyukájának nehézséget okozott a szoptatás. Azért, mert fájt neki, mert sokkal többet kivett belőle, mint amennyit ez az egész ért. Szofi azért is lett tápszeres baba, mert amikor sokadszor láttam, ahogy a feleségemnek nem sikerül, láttam, hogy elkeseredésében majdnem sír, hülye fórumokat olvasva kutatja, miért nem megy, láttam, ahogy kétségbeesetten próbál megfelelni a társadalmi elvárásoknak: egyszerűen arra kértem, ne tegye.

Minden nőnek üzenem: attól, hogy nem megy a szoptatás, nem rosszabb anya annál, mint akinek igen. Engedje el a témát. Ne büntesse magát, és nem kell bűntudat sem. Nincs az az emberi, vagy isteni hatalom, aki beleszólhat abba, hogy szoptatsz, vagy tápszert adsz a babának. Aki beleszól nem a barátod, és nem segíteni akart. Te döntöd el, mert a te gyereket, és a te életed.

Szóval, Szofi a tápszer mellé a napokban először kapott szilárd(abb) ételt: erre mondják, hozzátáplálás. Azt hiszem egy kis gyümölcslével (100%, bio, meg mit tudom én milyen volt, de 2 deci 590 Ft, úgyhogy ezt kellene beosztani 12 éves koráig) kezdtünk, majd egy hirtelen asszóval (hoppá, kard....) átléptünk a reszelt almára. Fent látszik, mennyire tetszett neki: elmondom, mit tett.

Először úgy tűnt, minden rendben: lenyelte a reszelt almát, de ez csak egyetlen röpke másodperc volt, mert a következő pillanatban fancsali fejet vágott, majd kitolta a nyelvével a száján. Ez ment 10 percig: mire feladtuk. Jó apaként, úgy éreztem, meg kell ennem a lereszelt 3 deka almát. Nekem kettő falat lett volna, de az első falat után ugyanazt tettem, mint Szofi: kétségbeesetten próbáltam megszabadulni a cucctól: az alma, a magyar alma, az amire büszkék vagyunk, olyan savanyú volt, mint a rothadó nyugaton a citrom...

Elhatároztuk, másnap újra megpróbáljuk: őszibarackkal. Csak előtte megkóstolom. A barack bejött: Szofi szinte falta, fújtatva, imádni valóan ette, mintha mindig is tudta volna, hogy kell enni, nyelni. Nem lesz ezzel gond, csak nem citrommal kell kezdeni :) Igaz, a másnapi kaki egészen elképesztőre sikerült.

Most pedig továbbra is hozzátáplálunk. Nem tudom mi lesz belőle, de most nem azon izgulok, hanem azon, hogy néhány nap, és indulunk „nyaralni”: pár napot Németországban, Svájcban, Franciaországban töltünk. Szofi először repül, először lesz külföldön (mindjárt 3 országban), szóval lesz itt izgalom.