Így jártam Szófiával: Szófia megváltozott

Bucsányi Krisztián | 2017-01-26 17:44 | 1 db komment

Ha Szófia - a tíz hónapos - az anyukája lenne, egyszerre rohannék párterápiára, pszichológushoz, fizetnék elő az összes ezoterikus lapra, kérnék segítséget a tévén keresztül távgyógyító sámánoktól és keresném önmagamban a megoldást. Szófia hirtelen megváltozott. Pontosan egy jéghideg kedd reggelen kezdődött minden. És napról napra érezhetőbb.

Különös szilveszter

Különös szilveszter volt: visszagondolva az évre, a betegségre, a megpróbáltatásokra, mindenre vágytunk, csak bulira, szórakozásra nem. Azt még hősiesen megvártuk, hogy Áder elmormogja a bajsza alatt az újévi köszöntőt - Szófia ekkor már órák óta aludt – és éppen azon gondolkodtunk, hogy a kutyánkat leszedáljuk, láncra verjük, és leukoplaszttal leragasztjuk a padlóra, nehogy elszökjön a tűzijáték alatt, mikor kiderült, felesleges az aggodalmunk. Idén nem volt tűzijáték, ott ahol élünk, vagy legalábbis egyetlen rakéta sem látszott, ami annak volt kifejezetten dühítő, aki tízezreket fizetett ezért az 5 percnyi lövöldözésért: ugyanis egyetlen óra alatt akkora köd lett, hogy a kutyánkat kézi erővel kellett megfordítani, mert a kertbe befelé ugatott, nem kifelé.

Szófia Léna édesen aludt. Akkor legalábbis még úgy hittük, de mint kiderült, csupán erőt gyűjtött az újévre.

A mindenevő

Nem azzal van a baj, hogy Szófia mindent megkóstol, hanem a mindent-tel. Most, hogy négykézláb szalad, pillanatok alatt megkaparint és megkóstol bármit, ami a földön, vagy ülőmagasságig van. Láttuk, ahogy a falat nyalogatta, akkurátusan, minden szobában, de elégedetlenül nyammogott, bár a hálószobánk narancssárgájára kétszer is ráment. A papucs talpa biztosan finom, arra nagyon rákattant, ezért nálunk a papucsok új helye valamelyik asztal. Radírt a dolgozószobámban kóstolt, azt hagytuk, egyrészt mert úgysem tudja leharapni, másrészt radírt (főleg az illatosat) mi is ettünk kiskorunkban, ahogy fogkrémet is, de azt csak később kap, és tényleg a régi Gabit. A papírt azóta nem szereti, hogy az egyik kóstolásakor felragadt a szájpadlására egy darab, és köhögött tőle.

Aki járt már színházban, biztos látott olyat, hogy az egyik szereplő a közönség felé fordulva kiszól, ezzel üzenve a nézőknek, mi is élünk most ezzel: mielőtt valamelyik - felelősségteljes, önmagát igen, de mást el nem fogadó - bezzeganyuka, vagy ősanya feljelentene a gyámügynél, a cégeknél, akiknek dolgozom, az orvosánál, a saját barátnőinél, és tömegesen megindulnának felénk, a babakocsikkal, gyereknevelésről szóló könyveket dobálva a kertünkbe, gyorsan tisztázzuk, hogy Szófiánk nem kap 4 papírból álló menüt. Csak megkóstolja. Mint minden gyerek. A bezzaganyáé is. És ez így van jól.

Szofi nem lesz vegetáriánus: ezt onnan tudjuk, hogy szereti a húst, a fentieken kívül kóstolta már a hangyát, és kutyát is. A hangyaevés azért lepett meg, mert arra tényleg nem számítottam, hogy talál bent a házban. Valószínűleg a kutyánk sem készült fel arra lelkileg, hogy Szofi – egy álmos délutánon – elérkezettnek látja az időt arra, hogy mindkét alsó fogát belemélyessze, és megkóstolja Őt. Honey – az eset óta – inkább a kertben, a hóban tölti az ideje nagy részét, néha fájdalmas pillantásokat vet a kandalló előtti fotelre, de mindig meggondolja magát, amikor látja, hogy Szofi is arra van.

Szófia veszélyes, de a legrosszabb, hogy kereső-üzemmódba kapcsolt. Önmagát keresi.

Szófia szakmát szerez

Szófia naponta vágtat végig a lehetséges életkarrierjein, átlépve az első 20-22 évet, ha egyetemet is számolunk. Először úgy tűnt, hogy táncosnő lesz, mert ahogy zenét hallott, azonnal emelgetni kezdte a pelusos posiját, de – bármennyire is elvakult szerelmes apuka vagyok - be kell látnom, hogy minden kisbaba ezt teszi. Akkor is, ha fiú. És nem minden fiú lesz táncoslány.

Kutyasuttogóra azért gondoltunk (tudod, mint Cezar Millan), mert az elmúlt 10 hónapban Szófia különösen jó viszonyt ápolt a kutyával: gyakran láttuk, ahogy rajta fekszik, a fülébe gagyog, de amióta megharapta a labradorunkat, az inkább kiköltözött a kertbe.

Volt néhány mellékvágány.

Azt értem, hogy azért, mert Szófia minden mobiltelefont azonnal megkóstol, és három másodpercen belül eldob, az nem egyenes út ahhoz, hogy az Apple sales-ese legyen. Főleg azért nem, mert a távirányítókkal ugyanezt teszi: az egyik már tönkrement, ezért most a tévére úgy adunk hangot, mint 1980-ban: felállunk, odamegyünk, felhangosítjuk, vagy lehalkítjuk. Igény szerint. Csatornát viszont hetek óta nem váltottunk: azt a gombot még nem találtuk meg a tévén.

Ebben a pillanatban Szofi 2 életpályát helyezett fókuszba. Lehet, hogy képkereskedő lesz, aukciós házat vezet majd: ezt onnan gondoljuk, hogy naponta többször, közelről meg kell néznünk az összes képet a falunkon: ilyenkor szakszerűen megvizsgálja, megtapogatja, rácsodálkozik, majd azonnal eldönti, hogy értéktelen, mert a másik kezdi érdekelni, ezt heves karcsapkodással jelzi, egyben mutatva az irányt.

Egyébként mostanában gyakran ülünk vaksötétben, ami összefügg Szofi lehetséges - energetikai szakértői – munkájával. A pici 10 hónapos valahogyan rájött arra, hogy mire való a villanykapcsoló. Ezért időnként odamászik, felkéredzkedik rám, és lekapcsolja a választott villanyt, majd mutatja, melyikre nincs még szükség. Ezt addig kell csinálni, amíg vaksötét nem lesz, igaz múltkor – amikor a hűtőben akarta lekapcsolni a lámpát – Szófia is érezte, hogy túlment minden határon.

Szófia átírja a fogadalmainkat

Amikor Szofi megszületett, megfogadtunk néhány dolgot, és ehhez makacsul tartjuk magunkat. Nem nagy dolgok ezek, inkább belülről fakadó elhatározások. Én például úgy döntöttem, hogy a lehető legtöbb időt töltöm velük, és hogy a fürdés szent dolog. A feleségem elhatározta, hogy nem akar majd beletartozni a babakocsi-bandába, és nem fog félismeretlen anyukákkal csapatba verődve, körbe-körbe sétálgatni, mert nem biztos, hogy kielégíti a szopizás, a melyik bébiétel a jobb, vagy melyik kaki büdösebb témakörök, sem az, hogy miért lehetetlen lefogyni a szülés után évekkel sem.

Ezeket a fogadalmakat azért tudjuk könnyen betartani, mert szuper barátaink vannak: olyanok, akik rendszeresen eljönnek hozzánk, vagy - mivel sok anyukával ellentétben a feleségemnek van „énideje" – a feleségem megy el a barátnőkkel kávézni, vagy bárhova. Így a csajok nem csak „képben és munkában tartják” őt, hanem – mivel imádják Szofit -, remekül érezzük magunkat velük.

Szofival kapcsolatban azt határoztuk el, hogy nincsenek felé elvárásaink. Teljesen mindegy, mikor kellene felülnie, majd felül, ha akar, és az sem érdekel, hogy mikor kell (könyvek szerint) felállnia, mert fel fog.

Egyik kedden aztán bekövetkezett. Szofi a kanapé szélébe kapaszkodva - előzetes figyelmeztetés nélkül – egyetlen határozott mozdulattal felállt, éppen csak annyi időre, hogy mire az anyukája odaért, már le is üljön, és a következő pár napban kísérletet sem tett rá.

Aztán felállt megint. És megint. És megint. És mindenhol felállt. Ez alapjaiban változtatta meg az életünket - az elmúlt másfél hétben Szofi személyi testőrt kapott: mindig van mellette valaki, egyrészt azért, hogy nehogy elessen, másrészt meg kell tudnunk, hogy most, hogy felállt, és hirtelen 40 centi helyett 80 centi magas lett, mi az, amit el kell pakolnunk, és hova? A tévét már elraktuk. A széket már tudjuk, hogy magára tudja rántani. És kellett vennünk egy szőnyeget is.