Aztán ő is ovis korú lett. A mellettem levő csoportba került, és egyáltalán nem beszélt semmit a tanévben az óvó néniknek. Amikor az öltözőben szinte naponta találkoztunk, kérdeztem testvéréről: szeret-e a suliban, vannak-e ötösei? Nagy örömömre halkan, suttogva válaszolt. Édesanyja boldog volt, hogy végre „idegennek „ is megszólal. Mindig egy picit többet, és többet.
Amikor átkerültem a felső épületbe, az anyuka megkeresett azzal, hogy szeretné hozzám átkérni kislányát, mert úgy érzi, nálam jobban beszélne, fejlődne, és sokat emleget otthon. Kettős érzés volt ez nekem: egyfelől boldog voltam, hogy rám bízza kislányát, másfelől kellemetlen helyzetbe kerültem kollegiálisan. Aztán minden elrendeződött. Én lettem az óvó nénije.
Igyekeztem, hogy ne csak hozzám kötődjön, hanem társaival is komunikáljon. A gyerekek szerették nagyon, és vitték játékaikba, de Hella csak minimálisat beszélt, és nem mosolygott. Mozgásán is látszott szorongása, bizonytalansága. Figyeltem a napját: gyönyörűen rajzolt, alkotott, egyedül szívesen játszott, de aggasztott, miért nem nyit a többiek felé? Autista, vagy szorongó, gátlásos? Mi lehet a baj?
Aztán egyik nap a vezetőm megkeresett, hogy egy SNI-s beszédfogyatékos kisfiú jön hozzám. S valóban. Egy igen gátlásos, nehezen beszélő, gyönyörű szemű fiúcska jött a csoportba. Dani mindig mosolygott, és egyedül játszott. Bújós, szeretgetős fiú volt. Társai előtt dadogva, rendkívül nehezen beszélt, a közösség előtt pedig nem is mert megszólalni. Egyik délelőtt báboztunk a gyerekekkel. Hella és Dani nem vállaltak szerepet, ők nézték az „előadást”.
Hella a fülembe súgta: - Szép a cica, nekünk is van!
Délután elfogytak a gyerekek, s már csak 4-en maradtak. Köztük Hella és Dani. Hella egyszer csak elbújt a bábparaván mögé, és nyávogni kezdett, majd ezt mondta:
- Szervusztok gyerekek! Én vagyok a cica!
- Dani! Szerintem örülne a cica, ha lenne barátja! Van kedved odamenni?- kérdeztem.
Azt hiszem itt kezdődött minden. Dani ment, és báboztak. Először nehezen jöttek a szavak, később már egyre ügyesebben. Örültem mikor láttam, hogy egymás társaságát keresik, s minden erőmmel azon voltam, hogy barátságot kössenek. Láttam, hogy nagyon jól húzzák egymást felfelé. Sokat társasoztak, kártyáztak, báboztak, nevettek együtt. A gyerekek előtt csak a paraván mögé bújva, de ha már csak néhányan voltunk, a paraván előtt. Szinte minden játékban egymást választották.
A szülők is észrevették, hogy megváltoztak a gyerekek. Élményeket meséltek az oviról, családjaikról, és meghívták magukhoz egymást. Nagyon örültem, hogy ilyen szép barátság szövődött. A két kisgyermek egyre jobban kinyílt. Örömmel szerepeltek dramatizálásban, s sokat változtak társaikkal szemben is. Eleinte nem találták helyüket, ha nem volt ott a barát, később már ez sem jelentett gondot. Óriási boldogság volt, mikor Daniról év végén „lekerült”az SNI .
Ma már iskolások mindketten. A tanító nénik azt mondják, ügyesek, jól teljesítenek. Sokat gondolok rájuk. Nagyon jó érzés tudni, hogy megállják a helyüket. Hella még mindig csendes, de van barátnője, és jól érzi magát. Dani sportol is, és állandóan beszél, ezt mondja róla a családja.
Úgy érzem jó döntés volt egymás felé terelni a két kis „napsugaramat”. A báb pedig ismét bebizonyította varázslatosságát, hiszen a cica, és a maci nyitotta meg a kaput e zárkózott lelkek előtt.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)