Gyógypedagógiai tanulmányaim megkezdésekor szembesültem vele igazán, hogy milyen komoly, hosszantartó és sokrétű munka áll amögött, hogy egy siket vagy nagyothalló kisgyermek megtanulja a hangzó nyelvet. Megdöbbentett, ugyanakkor lenyűgözött az az erő és kitartás, amin egy hallássérült kisgyermek keresztül megy, mire a hallók számára érthető módon megtanul beszélni. Ekkor kezdtem el fokozottabban érdeklődni a jelnyelv és a hallássérült emberek élete iránt.
Kevés lehetőség nyílt a jelnyelv megtanulására. Miután megtaláltam a számomra megfelelő tanfolyamot, nagy lelkesedéssel kezdtem el tanulni ezt az érzelmekben és mimikákban gazdag nyelvet, mely közelebb visz ezekhez az emberekhez, a kultúrájukhoz, a társadalomba való beilleszkedési problémáikhoz, illetve a másként megélt- másként hallott világukhoz. Az évek során szoros barátságok alakultak ki és ezáltal még jobban beleláthattam azokba a problémákba, melyekkel ezek a kisgyermekek és felnőttek fogyatékosságukból fakadóan nap mint nap szembesülnek. A személyesen átélt élmények és tapasztalatok erősítették meg bennem azt a gondolatot, hogy a siketek és a nagyothallók integrációjának kérdését bevigyem a mindennapi munkámba, hogy a bölcsődémbe járó kisgyermekekkel és szüleikkel megismertessem a hallássérültek világát. Ezen a korosztályon keresztül szeretném elérni azt, hogy minél szélesebb körben megismerjék és megtanulják, hogyan kell viselkedni egy hallássérült emberrel szemben. Szeretném, hogy ezek a kisgyermekek már úgy nőjenek fel, hogy nem valami csodabogárnak tekintik a jelnyelvet használó embereket, hanem teljesen természetes módon, akár néhány alapvető jelet elsajátítva kezelik ezt a fogyatékosságot.
Nem az az elsődleges cél, hogy halló kisgyermekeknek ebben a korosztályban megtanítsuk a jelnyelvet, hiszen nagyon rövid ideig járnak a bölcsődei ellátásba ahhoz, hogy ez hosszútávon bennük maradjon, a szociális érzékenység magvát viszont már nagyon fontos minél korábban elültetnünk a kisgyermekek lelkében, mert ilyenkor a legfogékonyabbak és a legelfogadóbbak.
Bölcsődés korosztályú kisgyermekekkel foglalkozom. Éppen az egyik jelnyelvi vizsgámra készültem lelkesen, és gyakorlás képpen azt találtam ki, hogy amikor kérdeznek tőlem valamit a gyerekek, a hangzó beszéd mellett jelnyelven is megpróbálok nekik válaszolni. Volt egy kisfiú, aki mindig előszeretettel figyelte, ha jelnyelven válaszolgattam- nagyon tetszett neki. Egy alkalommal kérdeztem tőle valamit (élőszóval) és a legnagyobb meglepetésemre jelnyelven válaszolta, hogy „Igen”! Akkor döntöttem el, hogy a jelnyelv megismertetésével komolyabban is érdemes foglalkozni, hiszen nagyon is eredményes lehet a kiskorban elkezdett érzékenyítés, az empátiás készség kialakítása.
Azóta is folyamatosan tanítom kisgyermekeknek a jelnyelvet, rendszeresen mesélem Bartos Erika Őrangyal című könyvéből a Holnap című mesét, ami egy nagyothalló kisfiúról szól. Ebben a történetben minden benne van, amit ezek a pici gyerekek megértenek ezen fogyatékosságból, és megtanulhatják, hogy vannak olyan társaik, akik egyáltalán nem, vagy csak „hallóka” segítségével hallanak.
„Mi az a jelnyelv?- kérdezték a fiúk.
-Akik nem jól hallanak, jelnyelven a kezük segítségével beszélnek egymással. Ez egy önálló nyelv, bárki megtanulhatja, mint az angolt vagy a németet. Szótár is van hozzá, amiben képek mutatják a kézmozdulatokat.
-Ti is megtanulhatjátok!- javasolta Misi, feltartotta a jobb kezét és jelnyelven szólt barátaihoz:
-Holnap!
A fiúk mind utánozták a mozdulatot, azután elindultak kifelé.
- Akkor holnap találkozunk,- integettek vidáman.
A fiúk másnap ismét eljöttek focizni. Új barátjuk, Misi is beállt közéjük. Napról- napra, több szót tanultak együtt, és hamarosan gond nélkül tudtak beszélgetni, nemcsak hangos beszéddel, hanem jelnyelven.
A szülőknek is igyekszem sok információt átadni. Ők általában szívesen fogadják, hiszen máshonnan nemigen hallanak a siket és nagyothalló emberek által megélt rossz tapasztalatokról: arról, hogy a kiabálás helyett hogyan is kellene beszélnünk hozzájuk, illetve, hogy mire figyeljünk oda a velük való találkozás, kommunikáció során.
Érdemes lenne nagyobb nyilvánosságot adni, több helyen megismertetni a halló emberekkel ezeket a problémákat. A társadalom egyre nyitottabb és befogadóbb, de még mindig nagyon kevesen és keveset tudnak ezekről a kérdésekről.
Mindezek a megfontolások késztettek arra, hogy 4-5 éve elkezdtem halló szülőknek is jelnyelvet tanítani, valamint minden egyebet, amit én megtanultam a hallássérültek világáról. Ők szabadidejükben, mindenféle kötelezettség nélkül lettek ebben partnereim. Ezidáig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam.
Eddigi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy közösen összefogva komoly sikereket érhetnénk el, hogy minél kisebb legyen a szakadék hallók és nem hallók között.
Ez a kedves történet megerősített abban, hogy milyen fontos a kisgyermekek ebben a korban lévő érzékenyítése :
Roland fél éves korától járt hozzám bölcsődébe. Édesanyjával közösen tanulták a jelnyelvet, mert a szülő is nagyon jó dolognak tartotta. Pár év elteltével felhívott az anyuka, hogy elmesélje mi történt velük, hogy mennyire büszke arra, hogy megtanulták nálam a jelnyelvet.
Roland dzsúdó edzésre érkezett, amikor észrevette, hogy edzőtársa furcsán beszél az édesapjával. Mint később kiderült, az édesapa siket, de a kisfia nem beszéli a jelnyelvet. Roland értetlenül kérdezte meg a kisfiútól: miért nem beszélsz apukáddal jelnyelven? A válsz erre csak annyi volt: mert nem akarok!
Ezt követően Roland minden edzésen beszélgetett az apukával, akinek nagyon jól esett, hogy egy idegen kisfiú a legnagyobb természetességgel kezeli ezt a helyzetet. Egy alkalommal a kisfiú odament Rolandhoz, és megkérte, hogy tanítsa meg neki a jelnyelvet, mert Ő is szeretne ilyen jókat beszélgetni az apukájával ahogy ezt Rolandtól látta.
A Mesebirodalom Bölcsőde 2008 május 23-óta, Budakeszin működik. Napközbeni ellátást biztosítunk az 1-4 éves korú kisgyermekek részére. A mindennapokba azon dolgozunk, hogy a kisgyermekek, egy szeretetteljes légkörben, magabiztosan sajátítsák el az önkiszolgálás életkorilag lehetséges lépéseit, bíztatjuk az ilyen irányú próbálkozásaikat, szem előtt tartva. Alapfeladatként az elsődleges szocializáción, gondozási teendőkön túl, egyfajta nagyobb fokú önállóság kialakítását vállaljuk. Az érzelmi biztonságot, az érzelmi bázist, az egymás segítését, az egymás elfogadását próbáljuk a szemléletünkkel erősíteni. Sajátos nevelési igényű gyermekek integrálását is fel tudjuk vállalni.
Az érzékenyítés a mindennapokban jelen van. Minden nap gyakoroljuk a jelnyelvet, az érzékenyítés ezen formáját amit igen nagy szeretettel és lelkesedéssel élnek meg a kisgyermekek. Alapvető apró dolgokat sajátítanak el jelnyelvből, pl. nevünket betűvel lejelelni, hogy tapsolnak a siket gyerekek, a hét napjait is eljeleljük. Ünnepekre, Anyák napjára, Karácsonyra, jelnyelven is megtanulunk 1-1 mondókát vagy versikét, amit a szülők mindig örömtől és büszkeségtől teli könnyes szemmel néznek végig. Minden nap megbeszéljük, hogy kell beszélni egy siket kisgyermekkel, miért van hallóka (hallókészülék) a nagyothalló kisgyermek füle mögött. Mire a kisgyermekek kikerülnek a bölcsődei ellátásból és belépnek az óvodás világ rejtelmeibe, addigra már nagyon szépen beléjük és családjukba is belerögzülnek ezen irányú fogyatékossággal élő kisgyermekek vagy akár felnőttekkel való empatikus készségük, elfogadásuk és már tudják, hogy nem süketek, hanem siketeknek hívják őket.
Az empátiáról és a hasonló érzelmi folyamatokról szólva többször használjuk az azonosulás szót. Ez arra a fejlődéslélektani folyamatra vonatkozó kifejezés, hogy a gyermek összetett magatartásformákat és szociális élményeket, motivációs állapotokat képes megragadni és mintegy saját magába olvasztani, önmagát azzal azonosítani. Ahogy a gyermek növekszik, egyre inkább az empátiának megfelelő folyamatok lépnek működésbe, az azonosulás képessége kisebb és részlegesebb, a kialakult én határok már védekeznek a teljes összeolvadással szemben. Így az azonosulás nem azonos az empátiával, de sok hasonló mozzanatot magában foglaló folyamat. Sok szakember szerint a későbbi empátiás készség mértékét jórészt ez a korszak határozza meg. . Valószínűnek tekinthető, hogy e korszak tanulási eredményei bevésődnek, és a későbbi empátiás készségeket alapozzák meg. Az is igen valószínű, hogy az empátiás képesség kibontakozásának mozgatója az anya és a gyermekkori környezet érzelmi viszonyulásának követési,”monitorizálási” szükséglete. Ez az érzelmi viszonyulás a kisgyermek biztonsága szempontjából rendkívül fontos. /Buda Béla: Empátia/
A módszer nem csupán a gyerekekkel való egyéni bánásmódban, szellemiségben, atmoszférában jelenik meg, hanem a csoportszoba elrendezésében is, nyitott polcokon tesszük elérhetővé a játékokat, az előkészített környezet elvét követve. Már a bölcsődébe kerüléskor lényeges, hogy a kisgyermekek rendezett, előkészített környezetbe kerüljenek, hiszen ekkor kezdenek el megismerkedni a szabályokkal. Ezért nagyon fontos a gondosan megtervezett, de szükség esetén rugalmasan kezelendő napirend. Nem oktatunk, nem tanítunk, hanem a gyermek szabadságára bízzuk azt, hogy a játékokat, eszközöket, amit különböző fejlesztési területekre lehet osztani, a gyermek szabadon használja. A legkisebbeknél a mindennapi életre való felkészítés lenne a cél. Vannak olyan játékaink, amin lehet gyakorolni az öntögetést, (kancsóból pohárba), a kanalazást (különféle magok kanalazása, ami az önálló étkezésben is segítséget nyújt), hogy terítjük meg az asztalt (akár egy vizuális tevékenység megkezdése előtt, akár az étkezés alkalmával), hogy lehet összehajtogatni valamit, hogyan lehet felcsavarozni a kupakokat stb. A mindennapi élet gyakorlataihoz hozzá tartozik az öltözködés is. Mivel ebben a korban kezdik el megtanulni a helyes öltözködés technikáit, így a különböző keretekkel való játék, azok rendeltetésszerű használata nagy segítséget nyújt az öltözködés terén a különböző lábbelik és ruhadarabok le- és felvételében,(babák és egymás öltöztetése).
Ezek egyszerre, felkészítik a kisgyermekeket arra, hogy a mindennapi életben önállóan tudják ezt hasznosítani. A nap központi közös tevékenysége a „kör” melyben a bennünket körülvevő világra fókuszálunk, versekkel, dalokkal, mozgással és sok-sok ringatással. Az érzékszervek fejlesztése, mind az öt érzékszerv, látás, hallás, ízlelés, szaglás, mindegyikre vannak különböző játékok, amiket a játékidőben a gyerekek önállóan használnak. A folyamatosan ismétlődő gyakorlások során magabiztosabbá válik, és önmaga útján, saját tempójában jut el a megoldásig. A korai szakaszban mindent magába szív a gyermek, tudattalanul épül fel a kis személyisége, illetve az ismerete, ekkor nagyon fontos, hogy megtámogassuk, megerősítsük és hagyjuk megtapasztalni az őt körülvevő világot.
A pedagógus vezetője, társa a gyermeknek, segítője, mindig elvezeti őt akkor, és amikor erre éppen szüksége van. A bölcsődében mindent sokszor ismételünk, bizonyos időközönként visszatérünk ugyanarra a tevékenységre, mélyítve a már megszerzett ismereteket. Ebben a korban nagyon fontos a gyermekek mindenoldalú megismerése. Ehhez mérten adjuk a feladatokat, és ennek értelmében foglalkozunk velük, illetve segítjük őket az önfelfedezés útján.
A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)