Az elmúlt húsz évben (de írhattam volna ötvenet is) számtalan kiváló ötlet, módszer született a tanítás – tanulás eredményességének növelésére, ezeken belül pedig a kreatív gondolkodás fejlesztésére. Hogy ezek miért nem terjedtek el, azt számtalan tényező befolyásolta, de szerintem a fő ok, hogy nem illeszkedtek a hazai pedagógiai kultúrához. Ma már egyértelmű, hogy a megváltozott világ az iskoláktól is változást, szemléletváltozást követel meg, illetve kényszerít ki. Azonban ez egy hosszú folyamat, és amíg ez a szemléletváltás bekövetkezik, csak olyan módszereket tudunk eredményesen alkalmazni, amiket egyaránt elfogad pedagógus, diák és szülő, illetve az iskolafenntartó is (szerintem ez az oka annak, hogy az iskoláink nagy részében még most is elsősorban frontális jellegű módszerekkel oktatunk). Az általam alább vázolt módszer minden egyes eleme ismerős és érthető az oktatás minden egyes szereplője számára, alkalmazható a meglévő keretek között is. Az adott osztály jellegétől függően lehet eseti jelleggel, de akár rendszeresen is alkalmazni.
A módszer lényege már a nevében is benne van: a tanórán a pedagógus tudatosan kialakított körülmények között, adott ideig átadja a szerepét egy vagy két tanulónak. Ezzel egyrészt az a célja, hogy a kiválasztott tanulót új szerepbe helyezve fejlessze, másrészt az új szituáció növeli a többi tanuló koncentrációs szintjét, így az oktatás hatékonyságát is. A tanárnak, a konkrét pedagógiai céloknak megfelelően, a kiválasztott tanuló egyéni tulajdonságait figyelembe véve kell kialakítania a körülményeket. A pedagógusnak meg kell értetnie a „diáktanárral” és az osztállyal, hogy mit vár el tőlük, és a lehető legtöbb segítséget megadni a szerep „eljátszásához”. Fontos, hogy amikor a kiválasztott tanuló a pedagógus szerepében tevékenykedik, a tanár találja meg az egyensúlyt, hogy mikor legyen aktív és mikor passzív. Tapasztalataim szerint a módszer alkalmazásának ideális időkerete kb. 10 perc, ami jól illeszthető egy 45 perces tanórába.
Két (a gyakorlatban már kipróbált) példa a módszer alkalmazására:
1. Történelem órán az ókori Hellász témakörének összefoglalásakor a topográfiai adatok átismétlésére egy olyan tanulót kértem fel diáktanárnak, aki beilleszkedési nehézségekkel küzdött. Előzetesen, négyszemközt megbeszéltük és átismételtük a konkrét (a tanuló képességeihez mérten nem túl nehéz) tananyagot és hogy szerintem hogyan kellene ezt megtanítani a többieknek, de hangsúlyoztam, hogy akkor és ott ő lesz a „főnök”, kitalálhat saját módszert is. Az összefoglaló óra ezen része nagyon jól sikerült, a tanulók intenzíven figyeltek a társukra, aki a megbeszélteken túl kitalált egy olyan feladatot, amit később a témazáró dolgozatba is beillesztettem.
2. Osztályfőnöki órán az egyik aktuális feladatunk az volt, hogy megbeszéljük, hogy hogyan ünnepeljük a karácsonyt. Megkértem az egyik, - szociometriai fogalmat használva – központi helyzetben lévő tanulót, hogy engem helyettesítve, tanárként vezényelje le a megbeszélést. Demokratikus úton (szavazással) eldöntötték, hogy nem ajándékozással, hanem egy „bulival” ünnepeljük meg a karácsonyt, amihez mindenki hoz majd valamit. Azt is sikerült megbeszélni, hogy ki mit hoz és mindezt 10 perc alatt, az osztály tanulóinak maximális részvétele mellett. Érdekes volt látni, hogy az egyébként véleményvezérként szereplő tanuló, aki a diáktanár volt, szembe találja magát az övével ellentétes véleménnyel, majd a demokratikus döntést elfogadva újra szervezőként lépett fel. Nekem csak kétszer kellett beleszólnom és akkor is csak technikai jellegű javaslatot tettem.
Hogyan fejlesztheti a kreativitást?
A módszer alkalmazása során a tanulónak olyan szerepbe kell helyezkednie, amihez már rendelkezik több mintával (hiszen az iskolában sokféle szerepfelfogású pedagógust ismer meg), de megformálásában szabad kezet kap. Ezzel együtt a módszert alkalmazó pedagógusnak figyelembe kell vennie a tanuló egyéni sajátosságait, csak olyan feladat elé állíthatja, ami illeszkedik az előzetes ismereteihez és képességeihez. Ha ez teljesül a diáktanár biztos alapokon állva, aktívan vehet részt a pedagógiai folyamatban és ezáltal lehetőség nyílik a kreativitásának kibontakozására. A pedagógusnak is fontos visszajelzés, hogy a tanulók hogyan értelmezik a tanár szerepét.
Agresszió és empátia
A módszer kiszakítja a tanulót addigi helyzetéből, a megváltozott szerep segíthet megérteni a pedagógus és az iskola szempontjait, illetve más szemszögből látja diáktársait is, ami növeli a környezete felé irányuló empátiáját és ezáltal csökkentheti agresszióját. Bővül a tanuló viselkedés – repertoárja, ezáltal a konfliktushelyzeteket is jobban tudja kezelni.
Differenciálás
Mivel a módszert a tanuló képességeihez és előzetes ismereteihez kell igazítani, segíti a differenciálást. Jól illeszthető abba a rendszerbe, amit adaptív iskolának neveznek.
A „diáktanár – módszer” nem csodaszer, de színesítheti a pedagógusok módszertani repertoárját, előnye, hogy alkalmazásához nem kellenek új ismeretek, készségek sem a tanár, sem a tanuló részéről, könnyen alkalmazható a jelenlegi viszonyok között is. Didaktikai szempontból, mint módszer a tanulói kiselőadáshoz hasonló, de annál összetettebb. Középiskolában (szakgimnáziumban) próbáltam ki, de véleményem szerint az 5 – 8. évfolyamokon is sikerrel alkalmazható.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)