Kell a dráma!

Adott 19 kamasz, akik viccesek, kreatívak és felnőtteket megszégyenítő módon tudnak együtt dolgozni. Nem kapnak hidegrázást még a szenvedő szerkezettől sem, sőt, úgy tűnik, már-már élvezik, hogy angolul karattyolnak egymással. Ha kell, képesek idegen nyelven színdarabot írni, énekelni, táncolni, és elképesztő módon még arra is ügyelnek, hogy minden apró kellék a helyén legyen. Úgy tudnak szórakoztatni, hogy közben maguk is remekül szórakoznak. És adott egy tanár, aki soha nem fér a bőrébe. Mi lesz ebből? Természetesen dráma.

2015 szeptemberében ott álltam kilencedikes angolos csoportom előtt, és arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok. Egy részét a társaságnak alsós kora óta taníthattam, jó képességű gyerekek voltak, és a közösen eltöltött időnek hála, még a fejük mozdulatát is dekódolni tudtam. Az újakkal sem volt gond, a bemeneti mérésük azt mutatta, hogy majdnem nyelvvizsga közelében járt már a tudásuk. Érdeklődő és nyitott társaság ült velem szemben. Tudtam, hogy talán tízévente egyszer kerül ekkora kincs egy olyan pedagógus kezébe, aki nem elitgimnáziumban oktatja a nyelvet, hát nem akartam csalódást okozni nekik.

Két lehetőséget ajánlottam fel a csoportnak ezen a szeptemberi beszédgyakorlat órán: vagy a tananyaghoz kapcsolódva nyelvvizsgás és érettségis szóbeli feladatokkal múlatjuk az időt, vagy írunk közösen egy darabot, amit aztán be is mutatunk egy idegen nyelvi drámafesztiválon. A csoport korábbi magjával rendszeresen játszottunk drámajátékokat az órákon, kisebb darabokat is megtanultunk még az általános iskolás évek alatt, tehát nem minden előzmény nélkül támadt ez az ötletem.  A diákok egyértelműen a „drámázásra” szavaztak, így a heti négy szaktárgyi órát kiegészítő beszédgyakorlat órákon innentől kezdve csak a darabbal foglalkoztunk, én pedig elkészítettem a világ legfurcsább beszédgyakorlat tanmenetét a tanévre.

Első lépésként kisebb csoportokra osztottam a társaságot, arra kérve őket, hogy írjanak egy olyan rövid történetet, ami a darab magja lehet. Abban előzőleg megegyeztünk, hogy valami vicces krimit szeretnének, de legyen benne romantikus szál is. A csoportok hollywoodi forgatókönyv írókat megszégyenítő igyekezettel, valamint a nyári délutánokon zajló útmunkálatokat idéző munkazajjal dolgoztak legalább három órán keresztül a sztorikon. Amikor felolvasták egymásnak a műveket, szinte minden történetben találtak valami hasznosíthatót. Vagy egy humoros karaktert, vagy egy színpadi ötletet, vagy egy kihagyhatatlan párbeszédet. A kiinduló sztori, egy órákat gyűjtő, szórakozott professzor és ex-neje pályaudvari konfliktusa hamar izgalmas fordulatot vett, és az ötletek csak úgy záporoztak. A fiúk gengszterek szerettek volna lenni, így be kellett iktatni egy bandát is a történetbe. Kocsmajelenetet kívánt a nép? Írni kellett egyet! Ketten szépen énekeltek a csoportban? Nosza, tegyünk bele egy betétdalt is, és a kocsmából rögtön füstös bár lett. (Reméljük, a neves svéd zenekar nem fog minket perelni a daluk felhasználásáért…) Kellett egy szívdöglesztő nyomozó is, aki a professzor szegény, félárva kislányát gyámolítja enyhén romantikusan. Hát persze, hogy megírták. És mit szólnátok egy szappanopera-rajongó hotelportáshoz? Jöhet!

Én mindeközben leginkább csak moderáltam a diákok közti, angolul elhangzó párbeszédeket, monitoroztam a munkát, valamint esténként az órákon elkészült nyersanyagot gépeltem be. November végére készen lett a darab, és bár leginkább vágott csalamádéhoz hasonlított a sokféle ötlet miatt, a gyerekek nagyon elégedettek voltak vele. (Az igazat megvallva, én is. A jó, öreg Shakespeare meg csak nyugodtan forgolódjon a sírjában, mint a vásári ringlispíl, ráér.)

Innentől a próbákkal telt az idő. A munka legelején azt kértem a gyerekektől, hogy mindenki szerepeljen a darabban, tehát 19 személyt kellett megmozgatniuk a félórás előadás során. Már írás közben az egyes karakterek valahogy észrevétlenül megtalálták alakító gazdájukat, így akik szívesen szerepeltek, azok nagyobb szerepeket kaptak, akik viszont inkább maradtak volna a háttérben, epizód szerepben tűntek fel. Mindezek mellett volt négy ügyelőnk is, akik ugyan játszottak a színdarabban, de arra is árgus szemekkel figyeltek, hogy minden kellék a megfelelő helyen legyen, a megfelelő időben.  2016 májusban végül nagy sikerrel mutattuk be a kész művet a Rakamazon megrendezett idegen nyelvű drámafesztiválon, ahonnan a csoport a legjobb történet díját, két diák pedig a legjobb mellékszereplő díját, valamint a legszebb kiejtés díját hozta el. 

A darabról készült felvétel:

Ha mérleget kéne vonnom, hogy milyen haszna volt ennek a projektnek, a következő dolgokat sorolnám fel:

• A történet megírása fejlesztette az íráskészséget és a kreativitást.
• A történetben használt új szavak, kifejezések észrevétlenül bővítették a szókincset.
• A színpadi jelenlét magabiztosságot adott, oldotta az esetleges nyelvi gátlásokat.
• A közös munka összekovácsolta a társaságot, nagyfokú önállóságra és együttműködésre adott nekik lehetőséget.
• Élményközpontúan jutottak új ismeretekhez a tanítványaim.
• (+1. A gyerekek szerint: A fesztivál napján igazoltan lóghattunk a suliból.)

Évek múlva, amikor már rég végeznek ezek a diákok, nem biztos, hogy arra fognak emlékezni, hogy hogyan tanítottam nekik a befejezett jelent és a műveltetést. Az sem biztos, hogy mindig szabatos, BBC angolsággal fogják kifejezni magukat, amikor majd bejelentkeznek egy külföldi szállodába. Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy annak a májusi napnak az emlékét örökre őrizni fogják a szívükben, amikor közösen hoztak létre valami olyasmit, ami ugyan egyszeri volt és megismételhetetlen, de mindenképp értéket hordozott. A közösség teremtő erejének értékét. 
 

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.