2006-ban szociálpedagógusként végeztem a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Karán. 2008. óta kis településünk család - és gyermekjóléti szolgálatánál dolgozom családsegítőként. Munkakörömből kifolyólag feladataim széleskörűek, sokszínűek, változatosak; egyaránt végzek szervezési, szolgáltatási és gondozási feladatokat. 

Munkahelyemen többféle csoportos foglalkozást szervezünk: szabadidős, kreatív foglalkozásokat gyerekeknek, szülők klubját felnőtteknek. Családsegítőként több, iskolás gyermeket (is) nevelő családot gondozok. Ismerjük a kamaszok életkori sajátosságait: legtöbben közülük nehezebben nyílnak meg a felnőtteknek, gyakran kelletlenül válaszolnak érdeklődő kérdésükre és alig várják, hogy “saját világukba” visszavonulhassanak. A gondozásuk során dilemmát jelentett számomra, hogyan tudnék velük olyan kapcsolatot kialakítani, hogy a találkozásunk ne kényszerből történjen, a kamaszkorba lévő fiatal profitáljon belőle és a beszélgetéseinknek valódi haszna legyen.

Amikor az egyik kamasz szüleivel beszélgettem tanév vége felé, az anyuka elmondta, hogy a gyermeke 2 tantárgyból is megbukott és augusztusban javítóvizsgára kényszerül. Magántanárt fogadni anyagi okok miatt nincs lehetőségük, a gyermeknek egyedül felkészülnie a javítóvizsgára pedig szinte lehetetlen vállalkozás. Az anyuka azt mondta, ő nem tud segíteni, hiszen annak idején ő épp’ úgy hadilábon állt a tanulással, mint ma a gyermeke. Hirtelen született ötlettel álltam elő: ha szeretnék, segítek felkészülni a vizsgára. Arra gondoltam, ha néhány alkalommal bejön hozzám a gyermek a nyári szünetben, akkor nem csupán magához a tananyag elsajátításához nyújthatok segítséget, hanem ahhoz is, hogy számára is kiderüljön: milyen körülmények szükségesek a hatékony otthoni tanuláshoz: csend vagy halk zene, egy helyben való üldögélés vagy éppen sétálás;  hogyan emeljük ki a lényeget a rengeteg információ közül, szükséges-e motiváció – s ha igen, milyen -  a tanuláshoz, stb. Úgy gondoltam, ha mindezeken felül a gyermek személyiségét, szokásait, gondolatait sikerül még jobban megismerni, akkor a gondozása is könnyebbé válik. Nagy örömömre nem csupán a szülők fogadták szívesen az ajánlatomat, hanem a gyermek is – és mint később kiderült, a rendszeres együtt-tanulást komolyan is gondolták!

Ezen felbuzdulva felmértem, a gondozott gyermekek közül kik azok, akiknek szintén szükségük van a nyári felkészítésre. Így kialakult egy kis tanuló-csoportom, ami főleg kiskamaszokból állt.

Igazából számomra csak ezután derült ki, mit is vállaltam! Miután számba vettem, hány “gyermekem” van, ki az, aki többedmagával is jöhet tanulni és ki az, akivel kettesben jobban boldogulunk, segítséget kértem az általános iskolánk igazgatójától és a javítóvizsgás tárgyakat oktató pedagógusoktól az elsajátítandó tananyag feldolgozásához. Szívesen segítettek, kaptam kölcsön tankönyveket és segédanyagokat is. Itthon aztán nekiültem és áttanulmányoztam a szükséges tantárgyakat, ezek követelményeit, majd vázlatot készítettem, anyagot állítottam össze, órákra lebontva. De a munka dandárja, igazából menet közben következett; ekkor jöttem rá, milyen nagy szüksége van az embernek a kreativitására, ha nehezebben tanuló gyerekeket akar tanulásban segíteni.

Mire is gondolok? Míg az ember szaktanárrá válik, nyilván, több oktatási módszert elsajátít, számtalan tanulást segítő eszközt megismer. Én abszolút kezdőként és valljuk be, ezen a téren laikusként álltam a feladat előtt. Bár van két saját gyermekem, de ők a felső tagozattól kezdve nem igényelték a tanuláshoz a rendszeres segítséget. Itt szeretném megjegyezni, hogy kislányom 6. osztályos. Jó eszű, segítőkész gyerek, volt rá példa, hogy tőle kértem segítséget a “tanítás” során: amikor egy gyermeknek már többféleképpen is próbáltam elmagyarázni valamit és mégsem jártam sikerrel, otthon megkérdeztem a lányomat: ha veled kellene ezt megértetnem, hogyan tudnám legegyszerűbben elmondani, hogy megértsd? Kis gondolkodás után szuper ötleteket adott, melyeket aztán beépítettem a kamaszokkal való napi munkámba.

Ahogyan már említettem, taneszközeim csupán a tankönyvekre, munkafüzetekre, vázlatokra, vonalzóra, körzőre írószerekre korlátozódtak. Kezdetben. Aztán az első napok tanulságait levonva tudomásul vettem, ez nagyon kevés. Megtapasztaltam, hogy amit a főiskolán az előadás jellegű frontális oktatásról tanultunk, igaz: bár szükségszerű, mégis több veszélyt rejt magában, amennyiben csupán ezzel az oktatási szervezési móddal dolgozunk. Ez a módszer nem tudja  figyelembe venni a gyerekek eltérő képességeit, s ha ráadásul még túl gyors is a tempó a nehezebben tanulók számára, lemaradhatnak és egy idő után elveszítik érdeklődésüket.  Ahhoz, hogy felkeltsük – és nem mellékesen: egy időre fenntartsuk – a kiskamaszok tananyag iránti érdeklődését, a hozott anyagnak színesnek, érdekesnek, megfoghatónak, hallhatónak, “3D-ben láthatónak” – a “tanítónak” pedig mindehhez találékonynak kell lennie!

Hogyan próbáltam ezeket megvalósítani a gyakorlatban, egy-egy tantárggyal kapcsolatosan? Próbáltam változatosan összeállítani egy-egy tananyagot; ne csak elmondanom kelljen, hanem tudjam megmutatni. Ne csak én mondjam el, nézzük meg, más hogyan magyarázza (videók). Ne csupán szöveget lásson a gyermek, hanem képeket, filmet, a tananyag “főszereplőjét” (pl. gyékény) a maga valóságában is. Természetismeret tanítása esetén próbáltam elősegíteni a tanulnivalók természetes környezetében történő megismerését; például, a nád és gyékény tanulása során nem kellett “messzire mennünk”: szerencsénkre, a tanulási helyszín melletti csatornát bőségesen határolja nád- és gyékénymező, így szó szerint “kézben tartva” volt lehetőség megismerni és elsajátítani a tananyagot. A növényekkel nem is volt gond, de az egysejtűek, illetve állatok tanulásához már más módszer szükségeltetett: képek, rövid filmek nézését iktattunk be minden egyes tudnivalóhoz. Ez megtörte a szóbeli magyarázat és a feladatlapok kitöltésének monotóniáját, így nem vált unalmassá a tanulás.

Matematikából a mértékváltáskor döbbentem rá, hogy néhány gyermeknek nem csak az átváltással van problémája, hanem magával az egységekkel is; például, hogy mekkora az 1 méter, vagy hogyan fér ebbe pontosan 10 deciméter.  Mivel nem volt más ötletem és rendelkezésre álló dolgom, vízmértéket vetettem be a hosszúság és mértékegységei szemléltetésére. A deciliter és centiliter közötti összefüggéseket sem csak elméletben tisztáztuk le, hanem vizet csűröltünk kisebb-nagyobb mérőpoharakba, hogy magunk előtt látva a mennyiségi egységeket, maradandóbbá váljon az ismeret. Az egyenletek megoldásához és a két oldal “rendezéséhez” elengedhetetlen annak ismerete, hogy milyen két oldalról beszélünk. (Az egyenlőség-jel két oldala); ehhez eleinte szó szerint (ollóval) szétdaraboltam az egyenletet, hogy így szemléltethessem, ha az egyik oldalon végzünk egy műveletet, akkor ugyanezt kell tenni a másik oldalon is. Szorzótábla gyakorlásához játékos on-line feladatokat is kipróbáltunk, amit sokkal érdekesebbnek találtak, mint a papíron végzettet.

Fizika tanuláshoz rengeteg kísérletet bemutató, hosszabb-rövidebb videó áll rendelkezésre az Interneten, amelyek közül előre igyekeztem kiválasztani a leglátványosabbat, ami az adott tananyaghoz kapcsolódik. Történelemből is néztünk kisfilmet a piramisoktól a Kínai Nagy Falon át, a cseréphadseregig.

Nyelvtan, szófajok: sokszor az irodalmi szövegek mellett, bevallom, mai, a gyerekek által ismert magyar dalszövegekben kerestünk igéket, főneveket. Bár nagy részük, természetesen, nem bír irodalmi színvonallal, a cselekvést, történést azokban is az ige fejezi ki. (Természetesen ehhez gyermekfülnek alkalmas dalokat kerestem.) Közben kiderült az is, kinek melyik együttes, zene, dal “jön be”, és a kedvenceket meg is hallgattuk. (Sőt, az egyik fiúnak e-mailben kértünk autogramot a kedvenc együttestől, ami csodák-csodájára, hamarosan, postai küldeményben, több fényképes példányban meg is érkezett!)
A hasznosítható, meglévő segédanyagok mellé gyakran saját segédeszközt is előállítottam; ilyen volt, például, történelemből az őskorhoz, természetismeretből a vízpartok élővilágához alkotott színes, képes dominó.

Természetismeret tudás ellenőrzéséhez keresztrejtvényt készítettem. Nyelvtanban, szintén a szófajok tanulásához, színeket is használtam, így a gyerekek könnyebben eligazodtak a szó- és fogalomrengetegben. Mivel olyan tábláim, amelyek az osztályterem falait díszítik nem voltak, készítettem magunknak; így tanulás közben mindig szem előtt volt egy halom példa igére, főnévre, stb.

Boldog voltam, amikor a gyerekeknek sikerültek a javítóvizsgáik. A közös tanulás során megismerhettem a gyerekek gondolatait, elképzeléseit, véleményét. Gyakran meséltek, néha tanácsot kértek. Sokat beszélgettünk. Remélem, hogy a tanulás mellett ezek a beszélgetések pozitívan hatottak személyiségfejlődésükre. Bepillanthattam mindennapjaikba, abba, mi a fontos számukra, milyen a család értékrendje. Sokszor “siklott ki” a tanulás, mert szerettek volna még valami velük történt dolgot feltétlenül elmesélni nekem. Rengeteget tanultam tőlük; észrevettem, hogy amikor megdicsértem őket (és ezek után még gyakrabban tettem ezt), először elcsodálkoztak rajta, aztán meg mintha nőttek volna egy centit a büszkeségtől. A siker, még ha apró is, minden gyermeket motivál! Megtanultam, hogy 1-1 példát hiába magyarázok el háromszor is, ha ugyanúgy próbálkozom. Itt nyert értelmet az alábbi idézet számomra: "Ha egy gyerek nem tud úgy tanulni, ahogyan tanítjuk, akkor úgy kell tanítanunk, ahogyan ő tanulni tud." (Ignacio Estrada) Sokszor bevált a rajzolás: ha elméletben nem érthető, gyakorlatban pedig nem megmutatható, akkor lerajzoltam.   Rajzoltam a kerület megértéséhez, a fizikai összefüggésekhez, a történelem csatáihoz is. Persze, ne precíz, kidolgozott rajzokra gondoljon senki; a célnak megfelelő, a megértést elősegítő szimbolikus rajzocskák voltak ezek.  Megtanultam, hogy nem sokra megyek a definíció szajkózásával, amíg van a mondatban egyetlen olyan szó is, amelynek a jelentésével nincs tisztában a gyermek. Néha olyan szavakon csúszik el a megértés, amire nem is gondolnánk; csak akkor derül ki, amikor visszakérdezünk a jelentésére.

Tudom, kivételezett helyzetben voltunk, hiszen személyre szabott tempóban, két, maximum három személyes helyzetben kellett haladnunk a tanulnivalóval. Ilyen szituációban sokkal könnyebb a figyelem felkeltése és fenntartása, a reakciókra való adekvát reagálás. Minden elismerésem a pedagógusoké, akiknek huszon-egynéhány fős osztályokban kell minden nap új ismeretek átadása, a korábban elsajátítottak számonkérése mellett differenciálni, felzárkóztatni és tehetséget gondozni úgy, hogy az idő behatároltsága miatt mindennel haladni, sietni kell. Ma is járnak hozzám gyerekek tanulni, ami feltöltődést jelent számomra, illetve inspirál újabb és újabb tanulást segítő eszközök kitalálására.

Talán az általam leírt módszerek, segédeszközök másoknak nem jelentenek újdonságot vagy különösebb nagyszerűséget s a palettán léteznek ezeknél sokkal korszerűbb, modernebb eszközök.  Nekem nem álltak rendelkezésemre ilyenek, sokat a saját fejem szerint, másnapra, az adott gyermekre szabottan kerestem vagy éppen alkottam meg; minden bizonnyal nem versenyezhetnek a speciális taneszközökkel, de ebben a helyzetben a célnak megfeleltek. Segítő szakmám van, szociális segítő munkát végzek, segítő voltam és maradtam és ezek után sem váltam pedagógussá, hiszen nem ez a hivatásom. Nem gondolom, hogy a “legjobb” vagyok a gyerekekkel foglalkozók között. A gyerekeket mindig is szerettem, az együtt tanulás során még inkább közelebb kerültek hozzám. A tanulás mellett sokat nevettünk. Azt hiszem, a nyári szünet ellenére is szívesen jöttek a gyerekek; ezt abból gondolom, hogy amikor a pótvizsgához közeledve már majd’ minden nap jöttek, egy alkalommal kértem, hogy másnap ne találkozzunk, adjanak nekem egy “szabadnapot”. Ennek ellenére reggel az ajtómon kopogtatott a két hatodikos fiú: “Kriszti néni, jöhetnénk ma is tanulni?” Lehetett volna egy ilyen kérésnek ellenállni?

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.