Erőszakos gyerekek?

Óvodáskorban a gyermekek között előforduló agresszió hátterében még gyakorta életkori sajátosságok, illetve az érett érzelemszabályozás és indulatkezelési eszközök hiánya húzódik meg, így az erőszakos viselkedés kezelése terén a felnőtteknek igen nagy felelősségük van. A gyermekek agressziója mögött számos ok rejtőzhet, de érdemes komplex módon szemlélni a helyzetet és nem egyetlen tényezőt okolni az erőszakos viselkedésért. A dolgoknak, ahogy azt a mondás is tartja, „nem oka van, hanem története”, és a különféle nehézségekkel tarkított élettörténettel érkező gyermekek számára korrektív, gyógyító élményt jelenthet, ha az intézményben és az óvodai csoportjukban megtapasztalhatják azt a biztonságos közösséget, ahol a konfliktusokat konstruktívan és békésen lehet megoldani.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne foglalkoznánk az erőszakos viselkedés kialakulásának hátterével, de probléma esetén nem ezekre mutogatunk, hanem igyekszünk olyan csoportlégkört teremteni, ahol nem az agresszív viselkedéssel lehet kitűnni, vagy a többiek fölé kerülni, hanem a segítés, a vigasztalás és az együttműködés számít menő viselkedésnek. Különösen fontos ez a személetmód annak fényében, hogy a kortárs bántalmazás, vagyis a szándékosan és ismétlődően előforduló lelki vagy fizikai fájdalomokozás hátterében az a pszichés szükséglet jelenik meg, hogy a bántalmazó gyermek szeretné a többiek előtt a hatalmát demonstrálni, az erejét fitogtatni. Természetesen az agresszió megjelenése még nem egyenlő a kortárs bántalmazással, de helytelen kezelése esetén azzá alakulhat, melyet azáltal tudunk leginkább megelőzni, ha olyan elfogadó és befogadó gyermekközösségek létrejöttén dolgozunk, ahol a gyermekek képesek az érzelmeiket felismerni és kifejezni, a másik érzéseit elfogadni, probléma esetén a másik segítségére sietni, sőt azt is tudják, hogy mikor kell a felnőtt segítségét kérni. Mindemellett alapvető fontosságú, hogy megtanítsuk a gyermekeknek a mindennapok során óhatatlanul felmerülő konfliktusokat rendezni.
Kép: allenlee / Pixabay

Büntetéssel vagy anélkül?

Amikor a gyerekek bántják, megütik, felrúgják, megcsípik, kicsúfolják, kiközösítik, kizárják egymást, esetleg szánt szándékkal lerombolják, elrontják, elveszik vagy tönkreteszik egymás játékát, a felnőttek egy részének a büntetés jut először az eszébe, azt remélve, hogy ezáltal az agresszív gyermek megérti, hogy miként is kellene a jövőben viselkednie. Ez a forgatókönyv nem csupán az óvodai csoportokban jelenik meg, hanem a szülők is gyakran alkalmazzák a büntetés különféle módjait abbéli reményükben, hogy a testvérkonfliktusokat megoldják vele.

Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy ezzel a módszerrel nem fogunk célt érni. A felülről jövő szankciók hatására az elkövető csak passzívan vesz részt a folyamatban, és a büntetés miatt érzett negatív érzések hatására a saját áldozatszerepe köti le minden gondolatát, így nem tud a felelősségérzete és lelkiismerete felébredni, és nem fogja felismerni, hogy a másiknak fájdalmat és kárt okozott. Ezek az érzések az elkövetőt nem a helyreállítás, hanem lázadás és bosszúállás felé terelik, tovább súlyosbítva ezzel a már meglévő  konfliktust. Mivel a környezet is megbélyegzi az agresszív gyermeket, ennek következtében kirekesztve érzi magát, a visszaút pedig túlságosan rögösnek bizonyul. A resztoratív módszer megalkotói szerint éppen ezért a büntetés helyett érdemes az esettel kapcsolatos érzések feltárására fókuszálni, melyek abban segítenek, hogy az elkövető szembesüljön a tette következményével, megbánja, majd a közösség teljes jogú tagjaként megpróbálja helyrehozni a kapcsolatban keletkezett sérülést. Mivel nem a gyermek személyisége, csupán a tette van elítélve, így képes arra, hogy rendbe hozza, amit elrontott.

A konfliktusok feldolgozásakor a fenti szemléletmód megjelenik a kérdezés technikájában is. Ahelyett, hogy a „ki tette”, „miért”, illetve „mit érdemel” kérdések kerülnének fókuszba, melyek az egymásra mutogatást erősítenék, a történtek megbeszélésére („Mi történt?”), az esettel kapcsolatos érzelmek kifejezésére („Kit és hogyan érintettek a történtek?” „Mi volt számára a legnehezebb?”), valamint a jóvátétel lehetőségének átbeszélésére (Minek kellene történnie, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?) figyelünk. S bár első hallásra sokan kétségbe vonják, hogy a módszer működhet-e óvodásoknál, a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a fajta konfliktusrendezés nagyon jól beépíthető a csoportok életébe, és a gyerekek megtanulják használni a mindennapi problémák kezelésekor. Óvodáinkban a személetmód alkalmazását megkönnyítette egy komplex bántalmazás-ellenes program csoportfoglalkozásainak bevezetése, mely rávezette a gyermekeket a fenti gondolkozásmód alkalmazására.  
Kép: vait_mcright / Pixabay

Közösség, érzelmek, szabályok és szupererő

Elsődleges fontosságú az elfogadó és befogadó közösség építése, melyben számos játék lehet a segítségünkre. Néhány ötlet ezek közül:

1. Labdák egyensúlyozása lepedőn: Egy nagy lepedőn színes labdákat egyensúlyozunk, majd megpróbáljuk együtt a plafonig feldobni és elkapni őket.
2. Elasztikus szalag: Egyik kedvenc eszközöm egy elasztikus szalag. Ezzel a gumiszalaggal még a nagyon nehezen irányítható, esetenként agresszív csoportokban is meg lehet teremteni az együttműködés légkörét. Körben ülve, haladóbbaknál állva, esetleg a szalagon belül állva kifeszítjük a szalagot, ami segít megtapasztalni a csoport együttes erejét és egyensúlyát. Ügyes, összeszokott csoportoknál a gyerekek már tejesen hátra tudnak dőlni a feszítés közben, megtartva egymást egy nagy körben. Számolásra fokozatosan engedjük vissza a szalagot, ezáltal erősítve az önkontrollt.
3. Babzsák: Ez a játék még a különösen impulzív gyerekeknél is jól működik. Segíti az önkontroll megélését, illetve erősíti a segítségnyújtást a csoportban. A gyerekek a fejükre helyezett babzsákokkal sétálgatnak a szobában, de ha valakinek leesik a fejéről, akkor meg kell állnia, és segítséget kell kérnie valakitől. Akitől segítséget kért, visszahelyezi a fejére a babzsákot, anélkül, hogy a sajátja leesne.
4. Szívcsere: Eggyel kevesebb kivágott szívet rejtünk el a szobában, mint ahányan vagyunk. Miután a gyerekek megkeresték a szíveket, akinek nem jutott, odamegy valakihez és azt mondja neki: „Add a szíved, kérlek!” A válasz: „Mit adsz érte?” Erre valamilyen verbális szóbeli megerősítést, biztatást, vagy nonverbális érintést (pl. ölelést, simogatást) lehet adni. A játék addig megy körbe, míg mindenki odaadta a szívét. Végül az a gyermek, akinél utolsónak nincs szív, szintén kap egyet.
5. Firkarajz: A gyerekek egy nagyobb papír köré gyűlve leülnek, majd mindenki választ magának egy színes ceruzát, mely különbözik a többiekétől. Körben haladva, egymás után firkálunk, egymás firkáját kiegészítve, attól függően, hogy szerintünk mi lenne belőle (a papír forgatható). Akár több körben folytatható, majd a mű elkészülése után a közös rajzunkról közös mesét is mondhatunk, hasonló technikával, körben haladva.

További lényeges elem az érzelmekkel való foglalkozás. Nagy segítséget jelenthetnek a különböző érzelemkártyák, melyeket a beszélgető körökben is használhatunk, mikor a gyerekek megosztják egymással, hogy hogyan érzik magukat. A kártyák segítségével érzelem pantomimet is játszhatunk, mégpedig úgy, hogy egy gyermek húz egy kártyát, eljátssza a kártyán szereplő érzést, a többiek pedig kitalálják. Az érzelmekről való beszélgetéskor külön időt hagyhatunk a haraggal való foglalkozásra, melyről fontos tudatosítani, hogy szabad haragudni vagy dühösnek lenni, sőt mindenki szokott, de nem mindegy, hogy miként fejezzük ki, illetve egyszerű indulatkezelési gyakorlatokat, légzéstechnikákat is tanulhatunk.

Jó, ha vannak olyan eszközök a csoportokban, melyek segítenek a gyerekeknek a negatív érzéseiket levezetni, melyek közül a kedvencem az a pattogtatós nejlon, amibe a küldeményeket szokták csomagolni. Elmondhatjuk a gyerekeknek, hogy amikor dühösek vagyunk, segíthet, ha leülünk tíz buborékot kidurrantani, és mire készen vagyunk, az összes dühünktől megszabadulunk, kiszáll a mutató és a hüvelykujjunk között. Természetesen ez csak egy ötlet, másképp is levezethetjük a dühünket, pl. firkálással vagy célba dobással.

Legyünk bármilyen kreatívak is, határok és szabályok nélkül nem működhet egyetlen közösség sem. Betartásukban sokat segíthet, ha ezeket előre megbeszéljük, közösen találjuk ki a gyerekekkel, esetleg egyszerű piktogramként ábrázoljuk, melyet a gyerekek alá is tudnak írni, és a kéz vagy ujjlenyomatukkal hitelesíteni, hogy ezentúl felelősséget vállalnak a betartásukért.

Óvodáskorban a mese és varázslat erejével tarthatjuk fent a gyerekek érdeklődését, így szerencsés, ha van valamilyen kerettörténet, ami egybefogja a fenti ötleteket. Jó, ha ebben a mesében a gyerekek egy olyan szereplővel azonosulhatnak, akin keresztül megtapasztalhatják, hogy bennük is megvannak a szuperképességek, hogy empátiával forduljanak a másik felé, és segítsék, ha bajba jut.

Űrlények és tündérek segítségével

Óvodáinkban többek között a NyugiOvi Program csoportfoglalkozásainak bevezetésével igyekeztünk a fenti elveket megvalósítani. A csoportokban zajló tematikus foglalkozások fő célja a biztonságos társas légkör megalapozása és a bántalmazás elkerüléséhez szükséges társas-érzelmi készségek (érzelmi tudatosság, érzelemszabályozás, együttműködés, közös problémamegoldás, segítségnyújtás, segítségkérés, konstruktív konfliktusrendezés és asszertivitás) fejlesztése volt. A csoportszabályok meséken és játékokon keresztül lettek átbeszélve, illetve elfogadtatva a gyerekcsoporttal, lényeges elem volt a szabályokról való nyílt kommunikáció. A szabályok a kéz ujjaihoz kapcsolódtak:

1. szabály: „Mindenkit befogadunk a csoportba.”
2. szabály: „Elmondjuk, amit érzünk.”
3. szabály: „Nem bántjuk egymást!”
4. szabály: „Megvédjük, ha valakit bántanak!”
5. szabály: „Szólunk, ha valakit bántanak!”

A foglalkozások történetének főszereplője Szepi egy kuci űrlény, aki egyedül érkezett a Földre és meg van szeppenve, így csak akkor merészkedik elő az űrhajójából, ha biztonságban érzi magát a csoportban, amiben Zille a tündérlány és Timo a tündérlovag segítik őt. Ők segítő tündérek, Zille kívül hordja a szívét, és megérzi, ha valaki szomorú vagy fél, Timo pedig a varázspajzsa segítségével segít a bajbajutottakon. A foglalkozások során a gyermekek befogadják Szepit, és támogatják a beilleszkedését, miközben ők is felfedezik magukban a két segítő tündér szuperképességeit. A csoportfoglalkozások tanulságai hosszútávon beépülnek a csoportok életébe, és ennek segítségével kezelik a kialakult konfliktusokat: az óvó nénik az érintett gyerekekkel vagy az egész csoporttal átbeszélik a történteket, felelevenítik a csoportszabályokat, majd lehetőséget adnak a gyerekeknek a jóvátételre, a vigasztalásra, vagyis a kapcsolat helyreállítására.

Indexkép: geralt / Pixabay
Szakirodalom:
-Kaduson, H.G.; Schaefer, C.E. (2009): 101 játékterápiás technika. Animula Kiadó
-Nagy É., Kalmár M. (2012): Resztoratív technikák egy iskola életében. Új Pedagógiai Szemle, 62, (7-8), 143-157.
-Negrea, V. (2010): „Konfliktuskezelés és közösségépítés resztoratív gyakorlatokkal.” In Kölcsönhatások. Az iskolai agresszió megelőzésének és kezelésének többszempontú megközelítése (szerk.) Fótiné Németh M., 69–82. Budapest: Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet. http://hu.iirp.edu/articles.html?articleId=681,
-Nelsen, J.(2013): Pozitív fegyelmezés, Reneszánsz Könyvkiadó
-NyugiOvi Program: TÁMOP-5.2.10-15/1-2015-0001 „Kora-gyermekkori program a megfélemlítés megelőzésére” Letölthető innen: https://www.tkki.hu/page.php?mid=332

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.