Amikor először olvastam- futólag csupán- erről a pályázatról,akkor átugrottam magát a gondolatot is,hogy ÉN egy mezei és hétköznapi óvó néni megosszam a tapasztalataimat bármely témában,főleg a nagynyilvánosságnak,neagyisten szakértőknek...na azt már nem!Majd ismét szembejött és orvul támadott az intézményi levelezőfelületen,ahol az óvodavezető tette közzé. Ekkor már egy kis idő eltelt és bevallom,hogy az elsőre olvasott mondatfoszlányok,amik akkor tudat alatt,de befészkeltek az agyamba...egyre jobban foglalkoztattak!Motiváló erőként hatott,hogy az intézményvezető sem tart reménytelennek bennünket,ha helyesen kell írni,de itt inkább a helyes gondolkodás miatt vette belénk a bizalmát...azt hiszem...hacsak nem könyökölt rá véletlenül a billentyűzetre!Ezért most itt ülök és életemben először megosztom a gondolataimat olyan emberekkel,akik hasonlóan vagy jobban értik,de inkább érzik azt,amiért belevágtam!Ugyanakkor felelősségem teljes tudatában kijelentem,hogy nem vállalok felelősséget a soraimért,mert néhol elfogultnak,olykor tapogatózónak,de az is lehet,hogy akár hozzá nem értőnek is tűnhetnek, ezért az olvasó nyugalmának megzavarását eredményezhetik! 

Úgy érzem,hogy talán a legnehezebb témát választottam,hisz vajmi kevés betekintésünk van azon családok életébe,ahol az agresszió már valamilyen formában felütötte a fejét!Azt érezzük ugyan,hogy valami nem kerek,hogy a gyermek az óvodában nem úgy viselkedik ahogy kellene,vagy ahogy elvárható lenne!Aztán ebéd az oviban,de Ferike ismét meglökte,megharapta,megütötte,megcsípte az előttemögöttealattaülőtállótfekvőt és mi több éves rutinnal a hátunk mögött újra leülünk  mellé és a tökfőzelék majszolása közben  megpróbáljuk meggyőzni,hogy legközelebb válassza a helyes utat !Barátságos is a helyzet,hisz nem direktbe ülök le vele beszélgetni nem felette állok,hanem mellette ülök,épp szem magaságban és így nem vagyok fenyegető,fel is vázolom neki a dolgok „ mi lett volna,ha” kimenetelét (Gizike megsérülhetett volna sokkal komolyabban,vérezne,kórházba kerülne,az anyukája sírna,az ő anyukája is sírna,hátttt lehet ilyet tenni az anyukákkal és főleg Gizikével?)A gyerek vizuális tipus,így a vér és a kórház hallatán halálsápadtan, bűnbánó arcot vágva megígéri,hogy többet ilyet nem csinál!Jóízűen,egy gondolatbéli vállveregetéssel pedig továbbmajszoljuk az ebédet mondván,mi mindent megtettünk az ügy érdekében. Aztán jön a hideg zuhany,amikor Ferike a délutáni csendes pihenőhöz készülve ismét belebokszol valakibe ...a sokadik ilyen esetnél pedig már azon túl,hogy látjuk magunkat Don Quijoteként harcolni egy szélmalommal,megjelenik egy nagy kérdőjel is bennünk!Mit tehetnénk?

Sajnos az ilyen esetekben nem lehet biztos anamnézisre támaszkodva továbbgondolni. Nem lehet a megnevezett okokra hivatkozva specifikusan fejleszteni,hiszen a konkrét okokat nem ismerjük. Az egyetlen biztos vagy bizonytalan forrás a gyermek szava,amit akár ebéd közben mesélhet,vagy a játéka,amelyre észrevétlen rákapcsolódhatunk és irányítottan információhoz juthatunk. Amikor először pályakezdőként szembesültem ezzel,Brunszvik Teréz szavai jutottak eszembe:

„Nagy dolgokat tenni nem tudunk,csak kicsiket,nagy szeretettel.”

Nemcsak az életem és én magam,hanem a munkámban eltöltött évek alatt az óvónősséghez való hozzáállásom is nagymértékben változott!A kezdeti évek,a pályakezdőként való lelkesedés és világmegváltás habitusa olyan természetessé tette a gyermekekkel való foglalkozást,mintha leginkább a kis tesóimra vigyáztam volna napközben. Az anyasággal és azzal,hogy saját gyermekem született,már komolyabb szakaszába lépett az „óvónő vagyok” gondolat,hisz ekkor tudatosult bennem igazán,hogy a szülők mit éreznek az első nappal,amikor ránk hagyják gyermeküket. Azt hiszem ekkor lettem hiteles óvó néni és ekkor fogtam fel igazán,hogy ez nem munka,hanem valóban hivatás. Az utolsó változás és ennek jelenlegi periódusa az,amely most is  tart. Hosszú idő után munkahelyet váltottam,amelyet egy hónapokig tartó táppénzes időszak előzött meg. Ezalatt volt időm gondolkodni,formálódni,új ismeretekkel gazdagodni és így új erővel nekivágni az Életnek. Azért írom így,mert azok a gyermekek,akik kikerülnek a szárnyaik alól ,valóban az életet jelentik és rajtunk is múlik,hogy a sajátjukkal hogyan alakítják majd a későbbiekben másokét! Elkezdhetnék most általánosságokat sorolni,de nem hinném,hogy egy sablonszövegben-amit már a főiskolán is ezerszer hallottunk- bárki is találhat új dolgot,vagy k szívmelengető hasonlóságot felfedezve azonban talán megerősítést kap,hogy sokan vagyunk azon az elven,hogy a szeretet csodákra képes!

Jelenlegi csoportomba 20 gyermek jár,amely a 24-25 fős eddigi csoport létszámokhoz képest barátságosnak mondható.Nagy szerencsém van,mert a párom,akivel a csoportot vezetjük egy szintén érzékeny,szeretetteljes személyiség,akit imádnak a gyerekek! A dajka nénink pedig egy tündér,csak varázspálcája nincs.A hármasunktól kerek egész a csoportunk.Az előbbi fotó egy üzenet részét képezte pár hete,amikor a kolléganőm elutazott Rómába.Indulásuk reggelén készítettük a szívecskés fotókat és egy hatalmas feliratot külön álló betűkből( minden gyermek tartott a kezében egyet),hogy „Jó utat kívánunk nektek!”A gyermekek boldogok voltak,hogy részesei lehettek egy gesztusnak,egy szeretetteljes megnyilvánulásnak.

Csoportunkban kialakult helye lett a  üzeneteknek,a napi cukiságoknak. Egy-egy gondolat a fárasztó napok után mindig jól esik a másiknak,ahogy egy jó szó,vagy ölelés is. Hiszem,hogy a  gyermekek  visszatükrözik ezt a viselkedésformát és ezt mi sem bizonyítja jobban,mint hogy tőlük is folyamatosan kapjuk a kis felragasztható „kedvesüzeneteket”.Ezek nemcsak a közösséghez tartozás érzését  erősítik,hanem azt is,hogy szeretettel adni és nem várni cserébe semmit,milyen jó dolog.

A gyermekek viselkedésében és egymáshoz való viszonyulásában mindig látjuk a pozitív változást. Ahogy egymáshoz szólnak,vagy egy-egy gesztusban kifejezésre jutnak az érzelmek,ezek mind azt jelentik számunkra,hogy a mintaadás felelősségét sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül. A gyermek tudhatja,hogy épp hogyan érezzük magunkat,de ne várjuk tőle,hogy meg is értse. A szeretetet akkor is kérni fogja és adni,amikor mi épp egyáltalán nem vagyunk szerethető állapotban. Ebben ez a legszebb...érdek nélküli kapcsolat! A napokban elkészült egy ilyen hangulat tábla is,amely a gyermekek közérzetét méri fel reggelente.Ők teszik a jelek mellé a sajátjukat,attól függően,hogy hogyan érkeznek az óvodába,milyen lábbal keltek fel,vidáman,szomorúan érzik magukat,vagy nem tudják eldönteni.A nap végére általában a szomorú gyermekek is vidámak lesznek,mert ötletbörze indul a felvidításukkal kapcsolatosan! A beszélgetőkör az, ami a nap fénypontja szokott lenni és, ami számomra is a legmeghatóbb. Ilyenkor egy ölelés indul körbe és minden gyermek a mellette ülőnek átadja a szeretetét egy öleléssel,ami visszatér az óvónőhöz. Ekkor érzésekről beszélgetünk, szomorúakról ugyanúgy, ahogy vidám, boldog érzelmekről. Gyertyagyújtással indul és végül éneklésben, vagy táncban ér véget.

Néhány pillanat az életünkből,amely remélem megmelengeti az olvasó szívét még akkor is,ha azzal az elvárással kezdte el olvasni,hogy biztos  tuti receptet kaparra ,hogy innentől kezdve,hogyan is lehet megfékezni az agressziót!Sajnálom,ha csalódást okoztam,de a szeretetnél nagyobb hatalom ennek a megfékezésére sem létezik!

Ölelek mindenkit szeretettel: Egy hétköznapi óvó néni (Ilcsi néni)

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.