Felnőttként sem hunyt ki belőlem a tűz,sokat barangolok a természetben,fotózom, s utam során,találkoztam egy hatalmas,magányosan álló  vadgesztenyefával. 
Gyökerei között,s törzsében kis manókat véltem felfedezni s égbe karoló hatalmas ágaival  valóban olyan volt mint egy óriás. A fához közeli kis faluban találkoztam egy nénikével,aki megkérdezte merre jártam. Boldogan újságoltam el neki, találtam  a határban egy hatalmas vadgesztenyefát.
-Igen,az az óriás fája- mondta bölcsen.

A szemem tágra nyílhatott és talán még a szám is,amikor látva kétkedésem lelkesen folytatta a történetet:

-Igen kedvesem,élt itt valamikor ebben a faluban egy óriás,mindenki csak így hívta,mert óriási ember volt. Úgy ette a diót, mint más ember a szotyolát...-nevetett. -Juhászként dolgozott, elég magányos volt...Ott ült mindig a vadgesztenye fa alatt. Furulyázni is tudott. Ott őrizte a birkákat...

Ahogy mesélt,már megelevenedett előttem a kép. Ettől kezdve ,akárhányszor ellátogattam a fához,mindig éreztem hogy ott van az óriás lelke is velem. A waldorf óvodába kerülve egy csodás októberi napon ,arra gondoltam elviszem a gyerekeket és szüleiket is a fához,hiszen óvodánkban együtt nevelünk a családokkal.

Előtte nap azonban írtam egy mesét az óriásról és kis barátairól a manókról és nem általlottam a fa  odvaiba kis üveg gyöngyöket,kristályokat rejteni. Eljött a nap! Az óriás fája már messziről pompázott rőt, arany lombkoronájában. A gyerekek amikor kiszálltak szüleik autójából nagy szeretettel és örömmel üdvözölték egymást,mintha nem is lettek volna egész nap együtt az óvodában. Halkan, suttogva szóltam hozzájuk, hogy lehet a kökény és galagonyabokrokban állatok csemegéznek és biztosan nagyon megrémülnének  a kiabálástól...Talán még meg is várnak bennünket, ha csendben leszünk. Aztán ki tudja, lehet annál az óriási nagy fánál megpillanthatunk egy-két kis manót is a fa körül...

Ettől kezdve csendben követtek,óvatosan emelték a lábukat,úgy érkeztünk a fához. Csendben álltak...csodálkozó tekintetük először a göcsös, tekeredő gyökerekre esett,aztán a vastag törzsére és csak akkor néztek fel,amikor látták hogy felemelem a fejem és felfelé nézek. Akkor aztán volt ámulás...

-De magas,de nagy…!

Megölelték a fa törzsét...körbejárták. Aztán leültem a fa tövébe,ők is követtek és  látva izgatottságukat,az óriás meséjét elmeséltem nekik:

Egyszer volt hol nem volt egyszer egy hatalmas ország, úgy hívták az Óriások országa. Volt annak az országnak egy óriás királya és királynője, akik nagyon szerettek volna egy gyermeket. Az égiek meg is adták nekik, de egy igen aprócska gyermekük született. Sírt is szegény óriás mama, hogyan fogja tudni ez az aprócska gyermek az Óriás országot irányítani. Növögetett Óriás Péterke, de csak nem akart óriásnak látszani. Egyszer azt mondja az óriás király:

- Küldjük el Óriás Pétert az emberek közé, úgyis olyan kicsike, mint azok és hátha tanul tőlük valami mesterséget.

A kis óriás mivel kicsi volt, folyton a kis manókkal játszott, de sokat  segített is nekik. Hazavitte a fájukat télire, hazaszállította odújukba a bogyókat, gyümölcsöket. Örült, hogy segíthet nekik, és hogy a manók erősnek és nagynak látják. A kis manóknak nagyon hiányzott volna Óriás Péter, ezért hát sokan vele tartottak. Édesanyja megölelte megcsókolta és azt mondta, visszavárja őt, bármilyen kicsi is, neki akkor is ő marad az egyetlen óriás fia. Induláskor Óriás Péter a királyi kert gesztenye fájáról zsebébe rejtett egy ragyogó barna gesztenyét. Amikor szomorú volt útközben, csak elővette és nézegette, s közben szüleire gondolt. Mentek, mentek, hegyeken, völgyeken át, erdőket, mezőket bejártak. A kis manókat, amikor elfáradtak, Óriás Péter a vállára vette, vagy a hátán cipelte őket.

Egyszer csak odaértek az emberek országába. Gyönyörű ország volt az! A hatalmas erdők tisztásain  szarvasok legeltek ,a mezőkön őzek,nyulak kergetőztek,a tavakban fickándoztak  a halak…A földeken dalolva dolgoztak az emberek,aranylón  hajladozott a búza. A kis manóknak a hegyek tetszettek a legjobban, amik mélyében kincset reméltek. Óriás Péter a manókkal beért egy kis faluba. Nagyon szép kis falu volt, piros tetős házaival már messziről integetett, s a templomban szólt a harang. Erről a faluról egy jószívű herceg gondoskodott, be is kopogtatott hozzá Óriás Péter, hogy kérjen valami munkát, kitanuljon valami mesterséget. A herceg örömmel fogadta, mert épp juhászbojtárt kerestek a birkák mellé. Óriás Péter nem gondolkodott sokáig, elvállalta a birkák megőrzését. Egy tópart mellett terült el a rét ahol a birkák legeltek, ott kapott egy kis kalyibát is. Másnap reggel kihajtotta a birkákat legelni. Igen ám, de azok összevissza szaladtak, a kis manók is hiába kergették és álltak a birkák elé, azok átugrották őket és vidáman elfutottak.

Most mitévő legyen? Nagyon szomorú lett Óriás Péter. Lement a tópartra és ott búslakodott. Egyszer csak azt érezte, valaki megsimogatja a kócos haját… Felpillantott és egy gyönyörű kék hajú vízi tündér állt előtte, derékig látszott csak ki a vízből.

- Mért búsulsz kis óriás? - kérdezte tőle.
- Honnan tudod, hogy óriásnak születtem, és te ki vagy?
- Én vagyok ennek a tónak a tündére, és tudod, a tündérek felismerik az óriásokat akkor is, ha nem is olyan nagyok…-
Azért vagyok bánatos, mert elszegődtem juhászbojtárnak, de nem tudom megőrizni a birkákat, folyton elszaladnak…
- Egyet se búsulj, faragok én neked egy olya csodafurulyát fűzfából,ha belefújsz,és meghallják a bárányok,gyökeret ver a lábuk !

Ezzel a kék hajú tündér lebukott a víz alá és nem sokára visszatért a csodafurulyával. Megköszönte Óriás Péter és másnap boldogan fújta bele a buját a furulyába. Amikor a bárányok meghallották, nagyon tetszett nekik, nem is mentek el messze, csak épen ahol a közelben üde füvet találtak legelni. A nap egyre melegebben sütött a legelő fölött, rátűzött Óriás Péter kobakjára is. Ekkor eszébe jutott az otthonról hozott gesztenye. Gondolta: Elültetem! Lesz belőle magonc, majd szép csemete, terebélyes fa, ami árnyékot ad majd nekem! Úgy is tett, elültette a gesztenyét. Jól meglocsolta, még a kis manók is hordtak rá vizet a sapkájukban. Ki is kelt hamar a kis gesztenye, éjjelente a kék hajú vízi tündér dalolt neki, ettől aztán még gyorsabban növekedett.

Ahogy cseperedett a fa, a kis Óriás Péter is egyre nagyobb lett. Csak a kis manók maradtak ugyan olyan csöppök. Óriás Péter már le tudott ülni a gesztenyefa alá és ott furulyázott, a bárányok is elfértek a lombja alatt hűsölni. Olyankor szép dalokat játszott, hallgatták a madarak is, de legfőképp a kis vízi tündér szerette hallgatni Óriás Pétert. Mégis nagyon egyedül érezte magát Péter, hiányoztak neki a szülei. Az emberek már kezdtek egy kicsit félni tőle, mert egyre nagyobb és nagyobb lett, pedig Óriás Péter senkit nem bántott, mindenkin segített, akin csak tudott. Kiemelte a szekeret, ha beleragadt a sárba, vállára vette a sánta lovacskát, elvitte a búzás zsákokat hátán a malomba, kipucolta a kéményeket, leszedte a magas fák koronájáról a körtéket, almákat. Az emberek ezért nagyon szerették s mivel a dió volt a kedvenc eledele, minden nap vittek neki egy nagy kosárral. Ő pedig úgy ropogtatta el, mint ember gyerekek a szotyolát. 

Nőtt, nőtt a gesztenyefa, és Óriás Péter is egyre nagyobb lett, de vele együtt nőtt Óriás Péter bánata is. De nem csak ő szomorkodott, hanem a szülei is. Bánták már nagyon, hogy egyetlen gyermeküket útra bocsájtották. Egyszer egy gerle odaszállt az óriás édesanya ablakába és elmesélte neki, ő olyan gesztenyefán rakott fészket a párjával, mint amilyen fák csak itt nőnek az óriások kertjében. Egyből megdobbant az anya szíve s érezte, hogy azt a fát csak az ő óriás fiacskája ültethette. Befogatta a táltos paripáit a hintóba, akik repülni is tudtak. Repültek is a táltos paripák, a szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben! Üveghegyek, gyémánt tavak felett, amíg odaértek az emberek országába. A hatalmas gesztenyefa lombja már messziről integetett felé. Lefékezte táltos lovait, s leszállt hintajával az óriás édesanya. Óriás Péterkéje ott ült a fa alatt és gyönyörűen furulyázott. Boldogság öntötte el az édesanya szívét, hogy megtalálta fiát, s odalépett Óriás Péter elé. Volt ám nagy öröm, csodálkozás! Egyből megölelték egymást.

- Édes Péterem, hazajössz-e velem óriás országba?
- Haza bizony, édesanyám. Csak a kis manóimat nem hagyhatom magára…

Akkor eszébe jutott a kis vízi tündér is, aki mindig megvigasztalta, ő is olyan magányos volt, mint ő…
- Mi lesz vele? Ki védi meg a nádi farkasoktól, ki töri fel a jeget a taván?
Látta édesanyja fia bánatát.
- Mond el fiam, hogyan segíthetnék?
- Szeretném magammal vinni óriás országba a kis vízi tündért…
- Ha csak ez a kívánságod, legyen úgy. Van nekünk egy ezüst tavunk, ami soha nem fagy be, ott bizonyára boldog lenne.

Óriás Péter előhívta a kékhajú vízi tündért, aki boldogan simult el Óriás Péter karjában. Vizi liliom levélbe jól becsavarták, ki ne száradjon a hosszú úton. Elköszönt Óriás Péter az emberektől, a hercegtől, a furulyáját pedig odaadta egy csillagszemű kisfiúnak, aki szerette hallgatni őt. A kis manók nagyon megszerették a gesztenyefát, és túl sok kincset rejtettek már a fa üregeibe hogy csak úgy otthagyják, így azt mondták, ők inkább itt maradnak vigyázni rá és a gyerekekre, akik ide látogatnak majd. Ők mesélték el nekem is, amikor kislány voltam, az óriás gesztenyefájának a történetét.

A mese végeztével megkérdeztem, ki lenne az a bátor, aki bele mer nyúlni egy odúba... Először egy kislány jelentkezett,aki felderült arccal vett ki egy kristályt a mélyéből. Erre felbuzdulva minden kicsi elkezdett kutatni,keresgéltek a kisebb nagyobb  üregekben. Ki itt lógott ki egy lyukból,ki ott... Boldogan vitték a kis manó megtalált kincsét a szüleikhez. Egészen belepirultak. Hagytuk őket,had keresgéljenek, kutassanak. Aztán előkerült a finom uzsonna amit együtt elfogyasztottunk. Az egyik kislány felállt és letörve pogácsája felét,megindult egy üreg felé,s letette annak bejárata elé, megköszönve a kis manónak a talált kincset. Követték többen is a példáját. Átélték a csodát!

Az óriás lelke úgy éreztem velünk van. A mese létezik. Ott ül egy kis tarka lepke képében minden  gyermek fejében ,csak elő kell csalogatnunk s biztatnunk  a repülésre hogy megláthassuk, összezárt szárnyaik ha kinyílnak, milyen színesek,csodálatosak!

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.