Jó ideig nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért érdekli ennyire ez a téma az én 5-7 éves óvodásaimat, és általában a gyerekeket. Emlékeim szerint az iskolában meglehetősen érintőlegesen foglalkoztak a tankönyveink ezzel a rég letűnt korral. Az volt a benyomásom, mintha primitívnek, kezdetlegesnek neveznék, és címkéznék az ősidőket, és az ősember életmódját.

Bevallom, sokáig ez kísértett engem, ennek áldozataként álltam a kérdéshez, és valójában nem szenteltem kiemelt figyelmet ennek az időszaknak.
Az én „szenvedélyem” mindig is az ókor volt, egészen a pályaválasztásig egyiptológusnak készültem, csupán az térített el, hogy abban az évben nem indult régész szak az egyetemen. Milyen nagyszerű is az élet! A véletlenek, és a körülmények által oda vitt, ahol igazán dolgom van, és a legnagyobb boldogság várt reám. Sokszor elmerengek, mi lett volna, ha…?

Talán ma ott ülnék a sivatag, forró homokjában, kis ecsettel leleteket tisztogatnék, távol az otthonomtól, a családomtól, a három csodálatos gyermekemtől, akik lehet, hogy meg sem születtek volna, és távol a gyermekek angyali világától, tisztaságától. Vajon maradéktalanul boldog lehettem volna? Nos, így van ez jól, hogy erre vezetett az én utam, és hálát adok a sorsomnak, hogy óvó néni lettem, mert bár az ókor szenvedélyem megmaradt, akkor vagyok igazán boldog, ha kisgyermekek vesznek körül.
A legkevésbé sem szégyellem, sőt mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy mennyi mindent tanulok tőlük, nap, mint nap. Segítenek egészen másként nézni a dolgokat, valamennyi érzékkel jelen lenni, belülről átélni, mindenbe „belebújni”, felfalni, megérteni, megérezni, átlényegülni, eggyé válni a mindennapok csodáival.

Velük, és általuk, eddig nem megszokott módon kezdtem most is elmélyülni tiszteletreméltó őseink mindennapi tevékenységeibe, gondolataiba, érzelmeibe, és megoldandó feladataiba. Csodálattal tekintettünk együtt az emberiség első próbálkozásaira, hiszen akik elindultak a nagy útra, a legelső lépéseket tették meg.
Azt meglépni pedig mindig a legnagyobb bátorság, és aki megteszi, csakis tiszteletet érdemel. Óvó néni, a sok kis kíváncsi gyermekkel közösen arra a következtetésre jutott tehát, hogy bizony egy kicsit sem voltak primitívek, és kezdetlegesek az őskori népek, hiszen minden, amit ma használunk, nekik köszönhető. Az ő leleményességük hívta életre az összes, a mai kényelmünket szolgáló eszközt, tárgyat, anyagot. Felfedezték nekünk a Világot, és mára nincs is más dolgunk, csak használni nagyszerű találmányaikat, amelyek- valljuk be őszintén –nagyban megkönnyítik jelenlegi életünket. Ezért felemeltük kiváló őseinket a csodák magaslatára, és hagytuk, hogy elvarázsoljon bennünket a náluk, és velük tett időutazás.

Nagyszerű a gyermeki elme, ahogy képes az őskor emberének minden pillanatát, tevékenységét, késztetését végig gondolni, átélni, megjeleníteni, elemezni, értékelni, és méltatni. Hogyan teszi mindezt?
Egyszerűen: „OTT VAN”,egészen  jelen van az ősember bőrében, a fejében, és a lelkében.
Képes a szemével látni, a kezével tapintani, a fülével hallani. Bujkálni barlangok mélyén, játszani állatkölykökkel, vadászni elszántan, felfedezni izgatottan, megérteni tiszta, egyszerű ésszel, megriadni neszektől, elámulni a természet csodáitól. Véget érni nem akaró, lázas felfedező, kutató, újragondoló, és teremtőtevékenységet hívott elő a gyermekek kívánságára ez a réges-régi történet. Egyszerűen minden apró részlet érdekelte őket, attól kezdve, hogy hogyan tudták megenni a nyers húst, egészen addig, hogy varrótű nélkül mivel tudták összevarrni az állatbőröket. És persze az is, hogy milyen módon rögzítették, hogy azok mozgás közben ne csússzanak le a testükről.

Kínálta magát a környezetkímélő életmód megfigyelése, felismerése, és össze-hasonlítása a jelennel. Rácsodálkoztunk arra, hogy nem volt szükség „kukára”, hiszen nem volt mit beletenni, mert képesek voltak mindent hasznosítani; A pazarlást pedig kicsit sem tartották ésszerűnek, és nem is engedték meg maguknak. Hiszen számukra a „bevásárlás” nem egyszerűen a boltba való leszaladást jelentette, hanem egy életveszélyes kalandot, szembenézést a vadállatokkal, saját bőrük kockáztatásával.

Aztán előbújt a fejecskékből még számtalan fontos kérdés:
- Vajon milyenek lehettek a játékaik, és hogyan, miből építettek, ha nem volt LEGO?
- Különösen sokat töprengtek azon, hogy mit csinálhattak egész nap, jártak-e óvodába az ősgyerekek, és ki vigyázott rájuk?
- Voltak- e barátaik?
- Hogyan gyógyultak meg, ha nem volt gyógyszerük?
- Milyen módon közlekedtek?
- Miként élték túl a hideg telet?
- Mit ettek, és hogyan tudtak cipő nélkül járni?
- Milyen finomságot kaphattak jutalmul a csoki helyett?
- Mivel tölthették az idejüket a TV nézés, és a számítógépes játék nélkül?
- Vajon féltek- e éjszaka, ha sötét volt a barlangban?
- Hová dugták el a játékaikat az állatok elől?
- Hová rejtőztek el, ha veszély fenyegette őket?
- Elalvás előtt az anyukájuk mondott-e nekik mesét? Ezek a mesék miről szóltak?
- Kitől tanulták, lesték el, hogy melyik bogyó jó, és melyik mérgező?
- Mit kaptak a szülinapjukra, és hová mentek nyaralni?
- Hogyan tudtak inni, ha nem volt poharuk, és mivel vágták le a hajukat, meg a körmüket, amikor nem volt még olló?
- De legfőképpen az érdekelte őket, hogy veszekedtek- e az ősember gyerekek, és egyáltalán mi módon  beszélgettek?

A válaszokat a „kipróbálásban”, a könyvekben, a saját rajzaikban, gondolataikban, megérzéseikben, képzeletükben keresték leginkább, és annak örültek a legjobban, ha maguk akadtak rá. Különös érzés volt számomra, hogy amint feltettek nekem egy kérdést, azonnal megpróbáltak rá válaszolni is, számba véve az összes lehetséges megoldást.

Ami a leginkább szembetűnő volt, hogy egyáltalán nem volt szükség arra, hogy felkeltsem az érdeklődésüket, tökéletesen, és folyamatosan motiváltak voltak, újabb, és még újabb kérdésekkel tartották fent a saját, és egymás érdeklődését, és persze az enyémet is.
Mintha nem is én vezettem volna őket a megismerés útján, inkább engem vittek eddig általam el sem képzelt talányok gondolatösvényeire, a tudás forrásához, a titkok barlangjaiba.

Kedvenc napi játékukká vált, hogy a mai életünk minden eszközét, tevékenységét összehasonlították az ősidőkben fellelhetőkkel, illetve megfordítva, hogy mit használunk ma az egyes kezdeti megoldások helyett. Egyszerűen csak kiteregettük az összegyűjtött kincseinket - a bogyókat, terméseket, botokat, tollat, csontot, állatbőröket, agyagot, kavicsokat, leveleket, mohát, harasztot,- amit előzőleg, séták, kirándulások alkalmával együtt, vagy otthon, esetleg a családi kirándulásokon találták, és kezdetét vette az őskori alkotás.

Megbűvölten figyeltem, hogyan válik egy kisgyermek, egy mindenre elszánt, mindenáron a látszólag „semmiből” valamit létrehozni akaró, teremtő emberré. Csodálatos ötletek, megoldások, egyszerű használati eszközök születtek, és az őskori táborhely egyre komfortosabbá vált, közben pedig rájöttünk, hogy valóban mindent fel lehet használni valamire, semmi nem megy veszendőbe. Tevékenykedés közben még az is megfogalmazódott, hogy miféle igények, szükségletek hívtak életre egy-egy új eszközt, vagy megoldást. Az alkotáshoz természetesen mindnyájunkra szükség volt, hiszen mindenkinek más, és más remek ötlet jutott eszébe, ki ehhez, ki pedig máshoz értett igazán. Egymás ötleteiről pedig még újabbak jutnak eszünkbe. – Valahogy így lehetett az ősidőkben is!

Hogy még közelebb hozzam hozzájuk az évmilliókat, ellátogattunk a Természettudományi  Múzeumba. Ezáltal részesei lehettünk egy remek foglalkozáson a vadászó- halászó őseink hétköznapjainak, és a kor állataival való kapcsolatukra is fény derült. A gyerekek számára érthetővé vált a vadászat szertartása, az „áldozat” tiszteletben tartása.
Megértették, hogy minden okkal történt, nem volt önmagáért való pusztítás, és kirajzolódott a táplálék lánc, immár az ember jelenlétével. Megfigyelhettük, hogy a természettel való tökéletes összhang nem jelentett leigázást, kihasználást, uralkodást,- inkább megbecsülést, tiszteletet, és hálát az élőhellyel szemben. Értelmet nyert a gyerekek számára az emberi összetartozás, összefogás, együttműködés jelentősége.

A múzeumban a kezünkbe foghattuk a rég kihalt óriásszarvas, és barlangi medve valódi,ősi csontjait, felfedezhettük a kapcsolatot az egyes állatok testfelépítése, és az életmódjuk között. Képet kaptunk az élőhelyükről, táplálkozási szokásaikról, az ősember életében betöltött szerepükről. Kipróbálhattuk azokat az anyagokat, amelyekkel ősünk nyomot hagyott a barlang falán, és megalkotta a vadászat tervrajzául szolgáló varázslatos barlangrajzokat. A múzeum tárlóiban szinte életre keltek a mamutok, a kardfogú tigrisek, a gyapjas orrszarvúk, és az apró állatok, otthonaik, a barlang, és a vadászatok helyszínei.
Hipp-hopp, egyszerre csak az őskorban termettünk, és egyik-másik ősalakot bizony sokáig szemmel tartottuk- vajon megmozdul-e, hiszen épp olyan volt, mintha élne. A mesés ásványok is ámulatba ejtették a gyerekeket, és amikor végre tüzet lehetett csiholni a kovakövekkel, bizony nagyon nem akaródzott abbahagyni.

A kérdések kifogyhatatlanul záporoztak, és nagyon nehezünkre esett hazaindulni is. Minden gyerek elhatározta már ott helyben, hogy a szüleivel is hamarosan szeretne visszatérni, hogy újra részese lehessen ennek az ősrégi mesének.

Otthon, az oviban pedig új élményekkel erősítve ismét „elszabadult, és tombolt az őskor”!
Még a LEGO elemekből is ősi vadak épültek, és sorra készültek az egyéni, és csoportos barlangrajzok, vadászati tervek. Elkészítettük, és megkóstoltuk az ősember gyümölcsös, magvas finomságait is. Az „ősovisok” itt is, ott is tábort vertek, menedéket, tűzrakó helyet építettek, és profi, összehangolt
vadászatokra indultak a helyi mamut- és gyapjas orrszarvú populáció rovására. A kavicsokat mesterien kötözték, és rögzítették a botokra, és az óvó néniknek igencsak éberen kellett őrködniük, nehogy valódi szikrák pattanjanak ki a kitartóan összecsiszolt kövek közül. Az udvaron, a bokrok alján sorra épültek a botokból, falevelekből, termésekből, indákból készülő sátrak, búvóhelyek, még szerencse, hogy az őszi levélhullás a segítségünkre sietett. Igazi kis odúk, fészkek keletkeztek udvar szerte, és a falevéllel gondosan betakart félelmetes csapdákat tanácsos volt messzire elkerülni.

A szülők eleinte úgy vélték, hogy kissé korai gyermekeik számára ez a téma, ám látva szenvedélyes, és kitartó érdeklődésüket, maguk is fellelkesülve keresték az újabb „kincseket”, leleteket, és elismeréssel figyelték gyermekeik korhű ábrázolásait, és alkotásait. Végül ők is egészen belefeledkeztek a régi idők titkaiba, sorra hozták a könyveket, amelyekből újabb csodákat fedezhettünk fel, így a családokban odahaza is folytatódott az őskori kaland. Ám még továbbra is ott motoszkáltak a kis fejekben a kérdések: Vajon mit csinálhattak naphosszat az ősi népek, és különösen az ősgyerekek? A sok okos kérdés életre hívta az ősember „napirendjét”, amiből hamar kiderítettük, hogy mikor, mire kellett időt, és figyelmet fordítaniuk nagyszerű őseinknek. Milyen történések tették fontossá újabb, és újabb furfangosságok kitalálását.

Az is nélkülözhetetlenné vált, hogy megválaszoljuk a legfontosabb kérdést: Vajon csúfolkodtak-e az ősemberek? Különösen figyelemre méltó megoldás született ez ügyben. A gyerekek körültekintően mérlegelték az adott lehetőségeket, viszonyokat, kapcsolatokat, és maguktól többen is arra jutottak, hogy az ősembereknek semmiképpen nem tett volna jót, ha veszekedtek, és csúfolkodtak volna. Hogy miért is? Hát azért, mert egyedül nem tudták elejteni a gyapjas mamutot, és a többi félelmetes nagytestű vadállatot. Ha egymást bántották volna, akkor az éhenhalás veszélye fenyegette volna őket, ezért feltétlenül szükségük volt az együttműködésre. Különben is, ki a csuda őrködött volna akkor a barlang előtt éjszaka, ha haragudtak volna egymásra?

ÉS MIT TESZ ILYENKOR AZ ÓVÓ NÉNI?
Tágra nyílt szemekkel csodálkozik az apró, bölcs emberkék nagyszerű gondolatain, hihetetlen logikáján, és azon töpreng, vajon honnan kerül ilyen irányú tapasztalat az ilyen fiatal fejecskékbe? Aztán az óvó néni elkezdi összerakni a sok miértet, és rádöbben, olyan ez, mintha a „kisember” újraélné az emberi faj történetét a saját egyedi fejlődése során.
Lehet, hogy azért olyan közeli számukra az ősi történet, mert önmagukat látják benne fejlődni, okosodni? Talán még az ősi agy emlékképei, és ösztönös cselekedetek is felvillannak a gondolatokban, a mozdulatokban, önmaguk, és környezetük felfedezése során? Lehet, hogy minden egyes ember ugyanazt az utat járná be, ha ő maga állna ott a régi kor hajnalán?Valóban, olyan magától érthetődő válaszokat adnak a saját kérdéseikre, mintha már maguk is átélték volna a közös fejlődés minden mozzanatát. Hihetetlen, mennyire képesek azonosulni, befogadni, beleélni magukat, elfogadni a „másságot”, és csodálni való az, ahogyan átvált a gondolkodásuk a jelenből az ősember teremtő, és túlélő logikájára. Talán innen ez a kivételes érdeklődés ebben a korai életszakaszban? Ahogy megpróbálnak egyszerű, és természetes megoldásokat találni az önmaguk talányaira, ahogy szinte ösztönös módon búvóhelyet építenek, eszközt készítenek, és használnak.

Felemelő, és csodálatos érzés ezt figyelemmel kísérni, és folyamatában végig gondolni. A kisgyermek, aki alig, hogy megérkezett a Világra, újraéli, és gondolja az emberiség fejlődését. Hogy valóban így van- e, hogy jól látom-e, nem tudom, de az bizonyos, hogy számomra is különleges élmény volt átélni az emberiség hajnalát úgy, ahogyan a gyerekek feldolgozták, és megmutatták. Olyan volt, mintha ők sokkal „közelebbről ismernék” a történetet, mint mi felnőttek. Számomra pedig nem úgy tűnt, mintha olvastam, netán filmen láttam volna, sokkal inkább úgy, mintha mindannyian ott lettünk volna testestül, lelkestül, gondolatostul, egészen.
 

Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy érdemes teljes valónkkal jelen lenni a velük való tevékenységekben, mert legalább annyi tanulhatunk tőlük magunkról, mint ők mitőlünk,- vagy lehet, hogy sokkal többet. Megfigyeltem, hogy amint az élményeik által megértenek valamit, azonnal elkezdik újragondolni a nagy egészet, beleilleszteni a frissen szerzett tudást, és kiterjesztik azt egyéni szemléletmódjukra is. A felnőtt nehezen, olykor egyáltalán nem képes erre, hiszen ott vannak az előítéletei, amiket képtelen levetkőzni, csak görget maga előtt, míg végül teljesen eltakarja a saját látóteréből a tiszta kilátást.

A gyermek csodálatos dolgokra képes, ha teret adunk a képzeletének- és talán az ősi emlékezetének! Mindig meghozza a gyümölcsét, ha már a témák tervezése során hallgatunk, és építünk az érdeklődésükre, természetes kíváncsiságukra. Hiszen úgy lesz igazán jó a játék, ha mi magunk találjuk ki, akkor, ott, és olyan formán játsszuk együtt, ahogy nekünk a legjobban tetszik.
 

Távol álljon tőlem, hogy tudományos megállapításokat tegyek, csupán az együtt megélt élmények megtapasztalásai hívták életre bennem ezeket az érzéseket, és gondolatokat. Bevallom, olykor nekem is nagyon nehezemre esett az ősidőkből visszatérni a jelenbe, nem is sikerült egészen, azóta is minden nap „vissza - visszajárunk” titkokat lesni, és ez nagyon, de nagyon jó nekünk. Azzal a különleges játékkal pedig ma is gyakran mulattatjuk magunkat, hogy új, saját neveket próbálunk adni a tárgyaknak, dolgoknak, érzéseknek, mindannak, ami körülvesz minket.

Ha próbáltad már, kedves Olvasó! – akkor bizonyára tudod, hogy ez milyen mókás, ám cseppet sem könnyű feladat. Az anyanyelvünk kifejezései olyan mélyen lakoznak a tudatunkban, hogy folyton felidéződnek, és előtolakodnak, amikor egyedi, és új hangsorok megalkotásával próbálkozunk.
Rájöttünk, hogy egy nyelvet létrehozni rendkívüli feladat, hát még közösen elfogadni azt az egy szót a sokból, amit ezután mindenki használ majd ugyanannak a dolognak a megnevezésére.

Őskort játszani tényleg remek mulatság, és az a legjobb benne, hogy mindig lehet másként, mert mindig tartogat valami újat. Azt hiszem, többé magam sem fogom abbahagyni!

Köszönöm a pompás ötletet Gyerekek!

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.