Én nem vagyok egy állandóan telefonon lógó anyuka. Nem ragasztom a kagylómra a kagylót, amikor kint vagyunk a játszótéren, és egyik gyerekem eteti a másikat homokkal. A kezemet talán a szememre, de a fülemet szabadon hagyom, a figyelmem nem lankad, szóval én ott vagyok. De tényleg. Mégis ha nagy ritkán valaki felhív, akkor az addig normálisan, és gyerekekhez képest csendesen elrajzolgató gyerekeim rögvest üvölteni kezdenek, mint a sakál, hogy én egy szót se értsek.
Volt már olyan munkám is, amikor nem lett volna előnyös, ha kiderül, itthon ülök, és a nagyfontos dolgok intézése közben kicserélek egy-két pelenkát is. Ilyenkor vagy nem vettem fel a telefont, vagy ha muszáj volt felvennem, kihajoltam az ablakon, és azt mondtam, kintről jön a visítás. Közben eljátszottam a gondolattal, hogy a visításforrást egy hirtelen mozdulattal tényleg kintre helyezem, de az első emeletről állítólag nem illik ilyen hirteleneket mozdulni. Mikor azt gondoltam, hogy utódaim elértek arra az értelmi szintre, hogy elmagyarázhatom nekik, amíg anyu telefonál, addig nem visítunk, azt hittem, célba értünk.
De tévedtem. A telefon csörög, én a mutatóujjamat a szám elé szorítva jelzem a gyerekeknek az elvárást, és felveszem. Rám néznek, bólogatnak, majd nagy hirtelen mindegyiknek ugyanaz a filctoll kell, egyik megpróbálja a másik szemébe állítani azt, a másik meg közben tépi az egyik haját. Én meg menekülök, sorban csukom be magam mögött az ajtókat, és csak remélem, hogy mindkettő sikerrel jár a másik megkárosításában. De nem, hanem jönnek utánam, mintha bogáncs ragadt volna a gatyámra, és én már kimegyek a lépcsőházba, mire ezek még jobban üvöltenek, én meg olyan ideges leszek, hogy nem is tudok arra figyelni ki és mit beszél a telefonban, csak arra, hogyan fogom ezeket szétverni, ha végre leraktam. Már úgy sírnak, mintha egy vonat kettévágta volna őket, úgyhogy lerakom, és bemegyek, és én is üvölteni kezdek, hogy miért, mi a baj, miért visítoztok. Mire az egyik azt mondja: ő azért, mert nem találja az egyik papucsát. A másik meg nem is válaszol.
Este megint csörög a telefon. A mami az. Hát felveszem, aztán átadom a gyerekeknek, hadd mondják el, ki, mit szeretne kapni a Mikulástól, ami így nyáron roppant fontos. És közben alig, de alig bírom megállni, hogy neki ne álljak üvölteni, és az orromon buborékokat fújva sírni, hogy nincs meg az egyik papucsom. De megállom.
Kormos Anett további cikkei ide kattintva olvashatóak.
Kormos Anett - Halló, halló! |
MEGOSZTOM A FACEBOOKON! |
Kínai horoszkóp: Patkány
Fontos tudnivalók a hordozható médialejátszókról
vikimami
#8
2011. május 30. 14:36:16 | hétfő |
Szerintem vagy megunta, vagy másfele fújta a szél
|
|
|
|
vidoph
#7
2011. május 29. 01:09:56 | vasárnap |
na mi a helyzet, ennyi volt, nem ír már többet?? ((
|
|
|
|
totya69
#6
2010. augusztus 16. 15:10:04 | hétfő |
De jó is volt régen a fülkés megoldás. Mondjuk ma már hülyén nézne ki a fülke a zsebedben, nyakadban megértem!
|
|
|
|
kisokos
#5
2010. augusztus 13. 14:10:31 | péntek |
És isten feltalálta az andaxint és a sanaxot...
Tudom nem megoldás, de na....
|
|
|
|
Armina
#4
2010. augusztus 13. 11:25:47 | péntek |
Úgy látom, ez gyerekbetegség. Nálunk társul a háziállattal is, a macskával, aki a körmeit belém mélyesztve mászik olyankor fel rám, ha telefonálok, vagy az ölembe kucorodik, ha ülök és kegyetlenül gyúr, hogy kedvem lenne visítani. Előfordul, csak leül elém, a gyerekek visítanak, ő pedig fennhangon hangon nyávog. Tuti, a gyerekeket akarja túlharsogni. Míg ismerős, addig el is megy, de mikor ismeretlen a telefonáló, vagy hivatalos ügyben telefonálok abban a tudatban, nincs körülöttem senki, és egyszer csak megjelenik mindenki... kicsit gáz.
|
|
|
|
Kormos_Anett
#3
2010. augusztus 13. 11:18:01 | péntek |
Mi lenne, ha elterjesztenénk, létezik egy új járvány, mely főleg a gyerekeket sújtja, és fő tünete: vörös telefonkagylónyom a homlokon...némely esetekben más testrészen is. Hm??? És így büntetlenül...
|
|
|
|
brusselex
#2
2010. augusztus 13. 11:12:57 | péntek |
Nálunk is ugyanez a helyzet, azzal a kiegészítéssel, hogy az enyém odaáll mellém, és üvölti: kiazkiazkiaz? énisénis haddénis! És én hiába rakom a szám elé az ujjam, és artikulálom neki hang nélkül, hogy NEM ISMERED!, ő csak felmászik a combomon és tépi ki a kezemből a telefont! Mindezek alatt persze nemhogy már elmondta volna a telefonáló, hogy ki az és mit akar, hanem nagyokat hallgat, és nevetgél, hogy hű de aranyosak a gyerekek! Amitől én még idegesebb leszek, mert ugye ezt nem gondolja komolyan!! ))
|
|
|
|
Diane
#1
2010. augusztus 12. 20:39:08 | csütörtök |
Húúúú!!! Ezt nagy örömmel olvastam !!! Nem vagyok egyedül !!! Nálunk is ugyan ez a helyzet... Én Édesanyámmal beszélek egyedül minden nap telefonon, de most már pont az általad leírt dolgok miatt, általában akkor ha alszanak ! Persze ezt, ha más keres nem tudom megoldani.
Képtelenség tőlük telefonálni, ők is visítanak, fel-le futkosnak, sírnak-nevetnek, mindent csak a telefon helyett rájuk figyeljek... Ők fiú-lány párosítás, 5,5-2,5 évesek, nem tudom mikor fog ez változni... De legalább nem csak ők őrülnek meg a telefoncsörgés hallatán, akkor talán mégse klinikai az eset !!!
|
|
|
|
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)