Út a nehezen kezelhető gyermekekhez

35. esztendeje vagyok „óvó néni”, szívvel-lélekkel, elkötelezettséggel. Hiszem, és érzem, hogy különleges energiával áldott meg az élet.

Mostanában csak panaszkodnak a kollégák, és mindenki más: ”nehéz a gyerekekkel, nagyon nehéz”.

Rengeteg a tanulási, magatartási, beilleszkedési problémával küzdő gyermek. Az integráció pedig nem megszokott feladatok elé állítja a pedagógusokat. Sok elkeseredett, belefáradt, kiégett kollégával, és reményvesztett szülővel találkozom, akik úgy érzik, nincs segítség, magukra maradtak, csupán egy út van, túlélni a napokat.
 

A „nehéz csoportok” engem valahogy mindig „megtalálnak”, ezért évek óta keresem a megoldást, hogyan tehetem a mindennapokat mégis sikeressé, örömtelivé, és különlegessé. A valaha tanult hagyományos módszerek többnyire nem működtek, teremtettem tehát magamnak új megoldásokat, és harmonikussá, élhetőbbé váltak az addig küzdelmes hétköznapok. Enyhültek, és ritkultak a dührohamok, az érzelmi kitörések, az agresszív megnyilvánulások.
 

„Mellékhatásként pedig egymásra figyelő, egymást szerető, megértő, és elfogadó közösség jött létre. Éreztem, és megértettem, hogy ezek a gyerekek nem akarnak  rosszak  lenni, még csak nem is bosszantani akarják a nevelőiket. Viselkedésük, deviáns magatartásuk egy álarc, amivel leplezni szeretnének valamiféle hiányosságot önmagukból. Mert mégis csak jobb, ha azt gondolják róluk, hogy „rosszak”, mintha észrevennék, hogy „bármit is nem tudnak”.

A többnyire idegrendszeri éretlenség állapotában lévő, a megismerési funkciók zavaraival élő gyermekek reakcióival állhatunk szemben a dührohamok, és agresszivitás képében.
Megfigyelhetünk alulérzékeny, és túlérzékeny megnyilvánulási formákat aszerint, hogy az idegrendszer úgynevezett szűrőfunkciója mennyire képes ellátni a feladatát.
 

Hogyan is akarhatnám megismertetni vele a világot, amíg önmagával nincs tisztában? Amíg nincs összhangban önmagával, nem tudja feldolgozni az érzékleteket, nem képes azonosítani az érzéseit, és nem tudja kezelni a gondolatait? Ameddig nem „tudja” érzékelni a testét, az érzéseit, a gondolatait, addig nincs mihez viszonyítania a külső világ dolgait. /Ha emlékszel az AVATAR című film azon jelenetére, ahol a főhős megkapja az avatarját, és először magára ölti, képszerűen megértheted, amire gondolok./
 

A teljes idegrendszeri összehangolás hiányában egy bukdácsoló, tévelygő lény, de amikor test, lélek, és gondolat szintjén is létrejön a kívánt kapcsolat, már képes tökéletesen megélni önmagát, és a környezetét.
Valahogy így van ez velünk, emberekkel is. Ha kicsit is hiányos az „összehangolásunk”, máris hibásan, pontosabban másként értelmezzük a külvilág jelzéseit, és ebből adódóan a válaszreakcióink is „mások” lesznek, mint amit elvárnak tőlünk.

„TEDD, AMIT TUDSZ, AZZAL, AMID VAN, OTT, AHOL VAGY.” /Theodore Roosevelt/
 

Elkezdem tehát bemutatni őket önmaguknak, feltárni a saját lényük nagyszerűségét, csodáit, egyediségét, nélkülözhetetlenségét a világ számára, azaz összehangolni őket saját magukkal. Engedtem, és segítettem újra felfedezni a testüket, az érzéseiket, a gondolataikat, és ezek kapcsolatát, mint ahogyan a csecsemő teszi.
Néhány hét múlva ők maguk kérték a segítségemet, elmondták, hogy nagyon rosszul érzik magukat, amikor „rosszak”. A testi tüneteiket is pontosan megfogalmazták /hastáji fájdalomérzet, melegség, fejfájás, erős szívdobogás/. Az érzéseiket is leírták: ”nem jó annak lenni, aki akkor vagyok, jó lenne inkább jól érezni magam”.
 

Ettől kezdve:

• Minden elsajátítandó ismeretanyagot az önmegismerés, az önbizalom újra felépítésének, az önszeretet kialakításának rendeltem alá.
• Megismertük a gondolkodásunk mechanizmusát, az érzéseink, és a gondolataink kapcsolatát, azok testi megnyilvánulását.
• Mindvégig következetesen, és határozottan megfogalmaztam az elvárásaimat a viselkedésüket illetően:
• Kiszámítható voltam minden reakciómmal, és kiszámíthatóvá tettem az együtt töltött idő minden percét, ezzel tökéletes biztonságot teremtve.
• Kizárólag a pozitív tulajdonságokra fókuszáltam, és építettem:
• Az egyes cselekedetet soha nem azonosítottam a cselekvő személlyel /nem te vagy a rossz, csak a gondolat, amit választottál, de ezt bármikor jóra cserélheted/:
• A teljes személyiséget holisztikus módon igyekeztem megismerni, szemlélni, és kezelni./ test, lélek, szellem, környezeti hatások/.
• Alapvető  fontosságú volt , hogy a szülőket is „ráhangoljam a saját gyermekeikre”, meg kellett értetni velük, hogy azzal segíthetnek a legtöbbet, ha elfogadják, és  olyannak szeretik őket, amilyenek.
• Ne vádolják önmagukat, hogy esetleg nem voltak jó szülők, hanem építsenek gyermekeik pozitív tulajdonságaira, erősítsék önbizalmát, és önszeretetét. Az állandó szidalmazás, korholás, büntetés épp ellenkező hatást ér el, hiszen a gyermeket megerősíti abban, hogy ő nem jó…, nem képes…, nem ügyes…!
   

A szülők együttműködése hatékony segítségnek bizonyult, és a változásokat felgyorsította.

• Segítségül hívtam a művészeteket, mintákat adtam a gyerekeknek – és ők is egymásnak – az életükben felmerülő helyzetek kezelésére napi szinten.
• Olyan stressz kezelő, önaktivitást szabályozó technikákat sajátítottunk el, amelyeket együtt alkottunk meg, kipróbáltunk, és tökéletesítettünk, és amelyeket majd egész életükben eredményesen alkalmazhatnak:
• Megtapasztaltuk a szeretet, az odafigyelés, az érintés, az ölelés hatását, és erejét – természetesen egymás érzékenységének tiszteletben tartásával.
   

Örömmel állíthatom tehát, hogy van remény! Harmonikus, élmény teli napokat élhetünk meg a gyerekekkel együtt. Csak változtatnunk kell a szemléletmódunkon, ennyi a titok.
 

A gyermekek megadják önmagukhoz a kulcsot.
 

Módszerem kifejlesztését a kerületünk szakszolgálatának pszichológusa kísérte figyelemmel.

A változások néhány hónap alatt szemmel láthatóvá váltak, és nagymértékben javították a gyermekek közérzetét is.
 

A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.

Indexkép: altanaka / shutterstock