emberi kapcsolatok

Kedves Éva!

Problémámmal azért fordulok Önhöz, mert szeretném hallani egy független (pártatlan) ember véleményét, aki szakértőként tud lelki dolgokban véleményt mondani, ami biztos nehéz így a részletek hiányában, de megpróbálom a lényeget összefoglalni.
30 éves elmúltam, kisiskolás voltam, amikor a szüleim elváltak, engem és testvéremet végül a nagymama és a nagynéni nevelt fel. Részletekbe bocsátkozni felesleges volna, a lényeg, hogy felmenő családomnak kizárólag a nagymamámat és nagynénémet tudom tekinteni. 5 éve boldog házasságban élek, és van egy 1 éves kislányunk. A problémám pedig a következő: nagynénémmel az utóbbi években nagyon megromlott a viszony köztünk, pedig ő tényleg sokat tett értem és a testvéremért. Neki nincsen férje, gyereke, csak mi, és ő nevelt fel minket, de konkrétan csak velem élt egy háztartásban (a testvéremmel nem), és már akkor is nagyon ütközött a természetünk és a véleményünk, amiből kifolyólag rengeteg veszekedés volt köztünk. Ő még most is irányítani szeretné az életemet, azt gondolom nem is veszi tudomásul, hogy ezt teszi, de én meg nehezen tűrtem, és most már nem is hagyom, hogy rámerőszakoljon dolgokat, amit én másképp gondolok, és sajnos rengeteg ilyen van a hétköznapi dolgoktól kezdve a komolyabb döntésekig. Emiatt sajnos állandósult a sértődés részéről, és a rossz hangulat köztünk, már beszélni se bírunk egymással anélkül, hogy ne azt éreznénk ki belőle, hogy a másik direkt bántásból teszi vagy mondja azt, amit. Ez a probléma nincsen meg a nagynéni és testvérem között, mert csak az én életembe szól bele folyamatosan, és velem akar min. heti szinten találkozni, a testvéremmel nem (igaz, hogy ő kicsit messzebb is lakik, de én úgy gondolom ez alapján nem kéne köztünk különbséget tenni). Sajnos nagynénivel nem lehet leülni és beszélni (többször megpróbáltam, de) teljesen elutasítja az ilyet, és mindent, amiből az derül ki, hogy neki (is) valamit másképpen kellene csinálni. Teljesen tanácstalan vagyok, mert úgy érzem arra, hogy ne legyünk rossz viszonyban, az az egy megoldás volna, ha én mindig mindent úgy csinálnék ahogy ő elképzeli, de ezt meg képtelen vagyok megtenni, egyrészt van egy saját életem, és mostanra már családom is, amiben a minket érintő döntéseket mi hozzuk a férjemmel, másrészt a természetemből adódóan is eléggé nehezen bírom azt, ha valaki rámerőlteti az akaratát. A nagynénivel mindketten nagyon nehezen éljük meg ezt az egyre erősödő eltávolodást, és ő sajnos azt hiszi, hogy én direkt bántom őt, és hálátlan vagyok, és az eszébe se jut, hogy esetleg én is nagy csalódásként élem meg, hogy ide jutottunk, hisz nekem rajta kívül csak a 85 éves nagymamám van, nincs más rokon/család. Úgy érzem a kislányom érkezése csak rontott ezen az elmérgesedő viszonyon köztünk, mert a nagynéni úgy gondolja neki "joga van" a gyerekhez, így is, hogy közben mi szinte már utáljuk egymást (ami persze nem igaz, egyikőnk részéről se, csak a megnyilvánulásaink ilyenek). Mivel az utóbbi találkozások rossz hangulata eléggé megviselt engem lelkileg, lecsökkentettem a találkozások számát, gondolván, ha ritkábban találkozunk, majd jobban tiszteletben tudjuk tartani a másikat, de részéről sajnos pont a fordítottja valósult meg.
Néhány éve jártam egy kineziológusnál, azt mondta az a bajom az emberi kapcsolataimban, hogy azt hiszem én nem kellek nekik (mert édesanyám nem akart, amikor még a pocakjában voltam). És itt is kicsit ez az érzésem, hogy kellek a nagynénémnek, de csak az ő feltételei szerint, amennyiben az ő alkalmazkodása volna szükséges a jó kapcsolathoz, akkor már nem.
Megtisztelő véleményét előre is köszönöm!
Emese