család

Kedves Éva!
Mániával kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni,legalább is Én annak érzem amit csinálok.
Az egész kb. akkor kezdődött amikor meghalt a Nagypapám illetve akkoriban maradtam itthon gyesen a Gyermekemmel.Előtte"átlagos" háziasszony voltam.
Szóval állandóan igazgatok mindent a lakásban,ha kell valamit 10x is elsimítok,hogy úgy álljon ahogy Én akarom.Szőnyeget..ágyat..függönyt..Van amikor egy nap 5x is előveszem a porszívót ha meglátok valamit.Viszont pl. port 1-2 hetente törlök,1héten 1x mosok fel,1x takarítom a wct/fürdőt..ezért nem takarítási mániának gondolnán.De kényszeresen mindennap ismétlek dolgokat.
Nem egész napos ez,de jelen van a mindennapjaimban.Mostanában egyébként javulást veszek észre Magamon,kevesebbet csinálom.Pl. ha ideges vagyok akkor igen,de nyugalmi állapotban már egyre kevesebb "időt fordítok" erre.
Ha elmegyünk bárhova pl. játszóházba a Gyerekkel,már induláskor azon jár az eszem,hogy milyen koszos lesz a zoknia és azzal bejön majd...vagy pl. akárhova elmegyünk rögtön arra gondolok,hogy amikor haza érünk pakolhatom el a ruhákat meg mindent..étterem előtt arra,hogy kajaszagúak leszünk,moshatom ki...a programok alatt amúgy jól érzem Magam,nem gondolok erre,csak induláskor.Szeretnék ettől megszabadulni.Szeretnék normálisan,átlagosan élni.Mit tehetek?Mi lehet a baj?A Nagypapa halálát úgy gondolom már "feldolgoztam" tehát nem hiszem,hogy attól lenne..
Köszönöm véleményét

Kedves Éva!

Azért írok Önnek, mert tudni szeretném, hogy az adott helyzetben helyesen gondolkodom vagy sem, és ha nem, akkor mit tehetnék.
Apám özvegyemberként egyedül él, tőlem 15 km-re. A húgaim a közelében laknak, egy utcában az apámmal, mindenki külön házban él a családjával. Apu 2015.01.01-jén agyvérzést kapott, és a bal oldala azóta sem jött rendbe teljesen. Három hónapig volt kórházban itt Budapesten, ahol én is élek. Hárman vagyunk testvérek, így beosztottuk egymás közt, hogy ki mikor megy látogatni a kórházba. Én heti két napot vállaltam, a hétvégét nem. Az utolsó hónapban már csak hetente egyszer mentem a kórházba. A testvéreim kérdezték, hogy miért nem megyek fel a hétvégén, mire felsoroltam a válaszaimat: hétvégén takarítok, főzök, mosok, mert hétköznap 17 óráig dolgozom. Mire mindezzel végzem, már délután 15 óra. Van három fiú gyerekem, 21, 20, 14 évesek. A nagyobbak is velünk élnek. A kisebbikkel még tanulni szoktam a hétvégén és én is nyelvvizsgára készülök, ami határidőre kell teljesítenem. Tőlünk a kórház tömegközlekedéssel 1,5 óra, hazafele ugyanennyi, az ottlét pedig 1,5-2 óra volt mindig. Ha szombaton látogatóba megyek, akkor este érek haza, mint hétköznap. Csak a vasárnapom maradt volna, hogy tanuljak, pihenjek és feltöltődjek kissé, mint akármelyik ember. Így két hétköznap mentem látogatóba, olyankor kicsit hamarabb eljöttem a munkahelyről, amit később le kellett dolgozni, és így is este fél tízre értem haza. Akkor indítottam mosást, mert öt fős családnál mindig megy a gép, és olyan is volt, hogy mire lejárt a gép, én elaludtam, és hajnalban teregettem, amikor felébredtem. Szerintem megterhelő időszak volt, a vizsgámra sem tudtam kellőképpen készülni.
Az egyik húgomnak négy gyereke van, közülük kettő még kicsi, egy három éves és egy fél éves. Így ez a testvérem 1 hónap után már nem is látogatta apámat. Ráadásul a férjét is baleset érte, begipszelték a lábát, így nem tudott vezetni. Autó nélkül pedig nem indult el.
A másik húgom is dolgozik, mint én, négy órakor végez. Mindig akkor tudta látogatni apánkat, ha a férje szabadnapos volt. Így ő eleinte három napot ment egy héten, majd kettőt, végül egyet. Azért igazodott a párja szabadnapjához, mert akkor tudtak gépkocsival menni, ugyanis Mogyoródon laknak. Én pedig hozzájuk igazodtam, hogy ne egyszerre legyünk ott apunál. Mivel ők kocsival jártak, így a szennyest is ők vitték haza, és a tisztaruhákat is ők vitték be. A húgaim háza egy utcában van apáméval, így a kutyájának is ők adtak naponta egyszer enni.
A bajok ott kezdődtek, hogy elvárták volna, hogy többször menjek apámhoz, mint heti két alkalom, és vállajak hétvégét is, annak ellenére, hogy az egyik testvérem egy hónap után be sem járt hozzá, a másik pedig ugyanúgy lecsökkentette a heti három látogatást kettőre, majd egyre. Az volt a problémájuk, hogy a mosást és a kutyát ők intézik. Meg is szakították velem a kapcsolatot, mert nemet mondtam a többszöri látogatásra.
Apu jó helyen volt, egy rehabilitációs intézetben, és én nem gondoltam úgy, hogy minden nap bent legyen nála valaki, mert mindannyian elfoglalt, dolgozó, családos emberek vagyunk. Ahogy javult az állapota, még inkább így gondoltam. Nagyon fárasztó volt ez a három hónap.
Végül április közepén apámat hazaengedték. Elmentem hozzá egyik vasárnap, de a ház rendben volt, főztem volna, de nem kérte, mert vitt neki enni az egyik testvérem. Így beszélgettünk pár órát, majd hazamentem. Következő hétvégén a 20 éves fiam ment el apuhoz, és elvitte a kórházba kocsival, meg még ahova szeretett volna eljutni. A harmadik hétvégén apu hívott, hogy menjek ki hozzá. Én pedig úgy érzem, hogy nekem sem időm, sem energiám nincs havonta többször kiutazni Mogyoródra hétvégén. Én ilyet nem is kérnék senkitől. A vasárnap az egyetlen nap, amikor a férjemmel egy teljes napot találkozom, az egyetlen pihenőnapom és az egyetlen olyan nap, amikor nem hullafáradtan ülök le tanulni. A férjem szakács, így a munkanapján éjjel jön haza, olyankor nem is találkozunk, vagy csak egy-két szóra. Mondtam apunak, hogy havonta egyszer tudok elmenni hozzá, de az az igazság, hogy ezt is megterhelőnek érzem (ezt nem mondtam neki).
Haragszanak rám a húgaim, az apu nem haragszik, de nem is érti meg, hogy mennyire ki van számolva minden percem. Ha a közelünkben lakna, akkor fél órát az ember nem sajnálna a napjából, de így eljutni hozzá, majd haza, az az ottléttel együtt egy fél nap.
A gyerekeim, férjem látják, hogy miről beszélek, és velem értenek egyet. Mégis zavar, hogy a testvéreim rossznak látnak, az apám pedig úgy érzem, követelőzik.
Önnek mi a véleménye? Nekem kellene többet tennem?

Üdvözlettel: Zita