Kedves Andi!

Nagyon őszinte leszek Önhöz: az Ön által említett válaszom két évvel ezelőtt íródott, akkor még inkább nem a leghelyesebben információkkal teli lexikális tudásból merítettem és kezdő anya voltam, azóta azonban megismertem más szemléletet, amivel viszont maradéktalanul és kiteljesedett szívvel tudtam azonosulni. Sokat tanulmányoztam a válaszkész nevelést, a kötődést és sokat merítettem saját tapasztalatból is, kisfiam rengeteg mindenre megtanított és ezekből együttesen alakult ki az a szemléletmód és hitvallás, amik alapján dolgozom és élem saját mindennapjaimat is.
Már nem tudom javasolni a bünti-utat és meg is mondom, hogy miért:

az a dolog rendben van és szükséges, hogy korlátokra, határokra szükség van és fel is kell állítani azokat, ez nem vitás! Ezek a határok lehetőleg tágak legyenek és biztosítsák a gyermeknek a mozgásteret, hogy minél nagyobb részt tudjanak megismerni és bekebelezni a nagyvilágból, tapasztalatokat gyűjtve. Korukból adódik, hogy bekerülnek a dackorszakba, szinte követelik az önállóságot, egyre erősebben bontakozik ki saját személyiségük és veleszületett temperamentumuktól függően lesz ez a korszak intenzív vagy kevésbé intenzív.
Mikor jönnek a nagy kiborulások, hisztik- még ha olyan dolgot is csinálnak, ami hajmeresztő- a legelveszettebb állapotban vannak és a legnagyobb segítségre szorulnak. Ha ilyenkor bünti van és figyelemmegvonás, talán még nehezebb kikerülni ebből az állapotból, amire ráadásul nem is képesek még egyedül.
Természetesen előfordul olyan, ami kiborítja Anyát és ilyenkor ezt jó vállalni a gyerkőc előtt! Ha dühös lett a gyerekre, mondja meg neki, hogy most ezt érzi és meg fogják beszélni a dolgot, ha Ön is olyan állapotba kerül, hogy ezt meg tudja tenni.
Tehát szerintem az a fontos, hogy a szülő maga hogyan kezeli a nehéz helyzeteket, konfliktusokat, kiborulásokat saját magában és esetleg még hasonló pontok, megnyilvánulások is előfordulhatnak. Ilyenkor feljönnek olyan emlékek is, amik saját gyerekkorból származnak, az Anya kitöréseit, negatív érzelmeit hogyan kezelték az ő szülei.

Tehát azt nem mondom, hogy engedni kell azt is, ami adott családba nem fér bele, de nem hiszem, hogy a mintaadáson és a rengeteg beszéden, türelmen kívül lenne tenni való igazán. A büntetésnek lehet hátránya, hogy a gyerek nem kialakult meggyőződésből nem fog megtenni valamit, hanem félelemből, vagy nem veszi komolyan és hatástalan marad nála.
Ennek ellenére el tudok képzelni olyan szituációt, amiben "nincs más hátra" alapon megtörténik némi büntetés, de ha ez nagyon ritka és nagyon megalapozott indokú, nem szeretetmegvonással jár és nem címkézi meg a gyereket, akár még hatásos is lehet.

Összegzésképp: a fegyelmezés mikéntje függ a család temperamentumától, a szülők egyéni temperamentumától, kialakult családi szokásoktól, a saját hozott mintáktól.
Amire a gyereknek szüksége van az a figyelem, megértés, feltétel nélküli elfogadás és szinte határtalan türelem, ami viszont véges a szülőnek és ez is természetes. Sokat könnyít a helyzeten, mikor a szülő vállalja saját érzéseit, mert ez megkönnyíti a gyereknek is vállania saját negatív érzéseit és érzelmeit. Ezzel tanulja meg azt, hogy az élet velejárója a düh és egyéb más dolgok, amiknek helye van a családban, ahogy helye van az összecsattanásoknak, rászólásoknak, sírásoknak is, hisz helye van az összebújásoknak, ölelkezéseknek, puszilkodásoknak is. A feltáétel nélküli elfogads lényege, hogy "elfogadlak akkor is, ha csúnyán beszélsz, csapkodsz, stb. téged szeretlek, de a tetteddel nem értek egyet". A bünti pedig talán okozhat olyan érzést, magában hordja azt a veszélyt, hogy maga a személy van elutasítva, nem csak a "tett". Ezért kell óvatosan csinálni, ha mégis büntetünk.

Kislánya egészen biztosan szereti Önt, és ezzel a viselkedésmódokkal talán valamire fel akarja hívni az Ön figyelmét, valamit közvetít ezzel.
Mint írja, érzékeny a kislánya, tehát nála még óvatosabban állnék hozzá a büntetés-dologgal és buzdítom arra Önt, hogy szavakkal és érzelmekkel kommunikáljon felé. Most, hogy ilyen pici kistesója is van (akihez gratulálok!), nehéz lehet feldolgozni a "trónfosztottságot". Több figyelmet akar kicsikarni és ilyenkor bármit megtennének általában ezért, még a büntit is vállalják, hisz- ha negatív formában is- de addig is vele foglalkozik Anya. 4 hónap nem sok idő, adjon időt még maguknak arra, hogy összeszokjanak és kialakulhasson az "új család" és az új szokások!
Szóval nincs azzal baj, ha Ön időnként felemeli a hangját, stb. de szerintem nyugodtan kikerülhető a székre ültetős eljárás, hisz az Öntől is rengeteg energiát vesz el és tapasztalata alapján nem igazán válik be. Viszont, ha esetleg segít kislányának megfogalmazni az ő érzéseit, pl. "látom, dühös lettél, mert előbb pelusoztam a tesódat és nem veled mentem játszani" és hasonló mondatok könnyebbséget hozhatnak kislánya lelkében, és ha Ön is el tudja azt fogadni, hogy ezek az érzések, megnyilvánulások normálisak, sőt természetesek- mindkettőjük részéről- Ön is kiegyensúlyozottabb lehet és kevésbé fogja bűntudat terhelni.
A dackorszak és a testvérféltékenység együttesen bőven elég indok arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. :-) A megértés és elfogadás talán nagyobb sikerre vihet, mint a bünti.
És legyen saját magával is engedékenyebb!:-)

Ha szívesen olvas és fordít rá időt, ajánlom figyelmébe a "Testvérek féltékenység nélkül" és a "Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje" c. könyveket. Rengeteg hasznos tipp van benne és még az önsimeretnek is jót tesz!:-)

Remélem, tudtam segíteni!

Szeretettel:

Dobiné Olasz-Papp Nóra
2012-04-16 11:19:13