Tizenegy éves. Kéthavonta akar hosszú, illetve rövid hajat. Úgy tűnik, vége a fiús korszakának is, pedig az hosszú évek óta tart, és bővülő szárú farmereket vetet haspólókkal. Buta tinimagazinokat rejteget a szobájában, és szerinte nem elég trendi a három hónapja kapott mobiltelefonja, mert nem polifónikus a hangja.
Tegnap azt vágta a fejemhez, hogy attól, hogy minden héten kiolvasom a Fitt Infót, és a Shape magazint, higgyem el, hogy egy dekát se fogok fogyni. Persze már akkor nyitogatta a pofonosládám tetejét, mára meg aztán teljesen betelt a pohár. Van valami fiú ugyanis. Valami Péter, aki - határozottan emlékszem erre is - tavaly még dedós volt és verekedős. Most itt téblábol délutánonként a ház előtt. Azóta a gyerek persze lelkiismeretesen viszi sétálni a kutyát. Amikor viszont Imádott Péternek kosár edzése van, akkor a kutya véletlenül bezáródik a hálószobámba, és miszlikre rágja az összes üvegszálas harisnyámat, amit reggel az ágyra borítottam.
Én ezt nem bírom tovább! Nincs itt valami tévedés? Nem kéne ennek a gyereknek egy kicsit később kamaszodni? Hova a fenébe rohan?
De nem is ez a legrosszabb. Ma reggel, amikor huszonnyolcadszorra vesztünk össze a kutya - tornazsák - öltözködés - ellenőrző - mikorjösszhaza - tárgykörében, rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak ő megy az én agyamra, ez fordítva is igaz. Pontosan ugyanazokat a kifejezéseket használtam, mint annak idején a szüleim. Kezdve a " Majd meglátod, hogy..."-tól az "Én vagyok az anyád, azt teszed, amit én mondok" szlogenmondatig. Aztán elvigyorogtam magam. Ő is. Mert okos a büdös disznó, szerintem még azt is pontosan tudja, mi járt a fejemben.
Hagytam a fenébe az egész kutya - tornazsák - öltözködés - ellenőrző - mikorjösszhaza témát, és kifújtam magam. Ok, ha kamaszodik, hát kamaszodik. Megoldjuk. Túlleszünk rajta. Én pedig majd higgadtan, inkább barátian kezelem a dolgot. Na, indulhat a nap!
Azért persze az ajtóból visszavigyorgott:
- Tuti, hogy ebből is írsz egy cikket!
Utánavágtam a cipőmet.
.jpg){kind=small}
