Végignézem, ahogy felszállnak a vonatra. Egy gyors integetés azért belefér az ablakon át, de ennyi: ezt kell beosztanom, mert ennél több búcsú már nem lesz - nem fog visszaszaladni hozzám egy utolsó ölelésre, inkább azt szeretné, ha elindulnék már. Zavarom, rám sem pillant, ignorál. Hisz ő már nagy. Ahogy a haverjai is. Őket sem kísérgetik a szüleik - én is csak azért vagyok itt, hogy ne kelljen 35 fokban utazniuk az állomásra a sok csomaggal.
Összeszorul a torkom, de tudom, hogy ezt most le kell nyelni. És egyre több ilyen lesz.
Büszke vagyok rá, hogy ilyen önálló lett, ugyanakkor aggódom is, hogy vajon tényleg készen áll-e erre az útra.
Mintha tegnap lett volna, hogy játszótérre jártunk, markolókat figyeltünk, együtt homokoztunk. A mai napig felkapom a fejem a vonatos gyerekprogramok reklámjaira, mert annyira imádta a vonatokat, aztán folyton orrbavág a felismerés: te bolond, hát már nem gyerek. Évek óta nem voltatok ilyen rendezvényen, és nem is lesztek már többet. Ez a korszak már rég lezárult.
Gyakran eszembe jut, ahogy régen egész hazaúton fogta a kezemet, amikor érte mentem az oviba vagy az iskolába - végig szökdécsellt, vidáman mesélt, de sosem engedett el. Innen nézve most egy pillanatnak tűnik az elmúlt 16 év... én pedig állok a vonat mellett, és noszogatom magam, hogy induljak már. Hagynom kell, hogy kirepüljön - még ha csak egy hétre is. Egyelőre.
Elindulok, az aggodalmaim persze jönnek velem a kocsihoz is. Mi lesz, ha hülyeséget csinálnak? Ha bajba kerülnek? Kihez fordulhatnak ott segítségért? Mi lesz, ha valamelyikük elesik, megcsúszik, megsérül? Fejben lassan végigveszem az összes létező katasztrófát, ami csak történhet, és ez nem segít most rajtam.
Aztán elkezdek a saját kamaszkoromra gondolni. Jó ég, ugye nem csinálnak majd akkora ökörségeket, mint akkoriban mi? Ettől még idegesebb leszek, de aztán eszembe jut, mennyivel érettebb, felelősségteljesebb, mint én az ő korában.
A mai kamaszok elképesztő kreatívak, gyorsak, rendkívül jó megoldásokat találnak a problémákra. Használják a modern technikát, hisz ebbe születtek bele. És ez nagy segítség. Nemrég a nagyszüleivel nyaralt külföldön. Landolás után kezdtek el azon gondolkozni, hogy hogy fognak taxit találni, vajon tele lesz-e velük a parkoló, vagy telefonálni kell, és milyen számon? Hány taxitársaság van? Mire a gondolatmenet végére értek, a gyerek már le is töltött egy appot, amin hívott egy taxit. Mialatt ezt megbeszélték, ő már ki is figyelte, merre kell majd menniük, pontosan hol várja őket a taxi. És én még érte aggódom?
Kezdi átvenni a szorongás helyét a büszkeség. Ügyes gyerekek, nem lesz bajuk. El kell engednem őt és bíznom kell benne, hogy mindent megtanítottam neki, amivel elkerülheti a komoly bajt.
A pici gyerek, aki nemrég még mellettem ugrándozott, most egyedül indul útnak a barátaival, és már semmi szüksége nincs arra, hogy fogjam a kezét. Most nyílik ki számára a világ - eddig én voltam neki a világ közepe, akiről le nem vette a szemét, de hát be kell látnom, hogy ez már nem elég. Rengeteg új élmény, nevetés, kaland várja. Nem tarthatom ezektől vissza, el kell fogadnom, hogy a pici, vidám "babám" most már magasabb mint én, és nem kér a segítségemből. Hogy nem fogok a nyaralás minden részletéről értesülni még utólag sem, lesznek előttem titkai - de ez talán így lesz a legjobb. Aztán eszembe jut egy gondolat, amit már nem is tudom, kitől hallottam, de most érzem át csak igazán.
"Az elengedés nem azt jelenti, hogy már nincs szüksége rám. Csak azt jelenti, hogy jól végeztem a dolgomat."
Megadtam neki az alapot ahhoz, hogy most magabiztosan és bátran induljon el nélkülem. Ő nincs leragadva az időben, csak én, és ezen változtatnom kell. Mert nem az a dolgom, hogy 80 éves koráig mellette üldögéljek. Hanem hogy megtanítsam arra, hogy boldoguljon egyedül. Persze távolról figyelve, hogy ha megbotlik, segíteni tudjak még egy darabig. Később pedig már erre sem lesz szüksége. De hát ez az élet rendje, nem? Csak ne fájna most annyira.
Ilyenkor kell elhessegetni a borongós gondolatokat, és nyitni a pozitívak felé - az ő és a saját érdekemben is. Hogy amikor hazajön, ne egy meggyötört, depis anya várja majd, aki végigaggódta az egész hetet. Szeretném majd vidáman fogadni és kíváncsian - hátha elmesél majd nekem ezt-azt. Talán ez lesz neki AZ a nyaralás, amit 30 év múlva is emleget majd - de csak akkor, ha most ő is elköveti azokat a kisebb-nagyobb csínyeket, amiket én annak idején. Amiket még mindig emlegetünk a barátnőinkkel. Amikről talán jobb is, ha nem tudok, vagy majd csak évek múlva.
Ahogy nézem a távolodó vonatot, már csak egy dologra gondolok. Tényleg repül az idő. De haladnom kell vele nekem is. Most már csak az a feladatom, hogy nézzem, ahogy a kamaszom is megtanul "repülni". És mennyi élmény vár még rá! Az előbb még a sírás kerülgetett, de végül mosolyogva indulok haza az állomásról.
Indexkép: Depositphotos.com
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)