Zenész-színész házaspár gyermekeként születtem és tőlük hamar megtanultam: a játék nem ér véget a színpad szélénél, nem szorítható csak egy épület falai közé, mert csak addig élünk, amíg játékosak maradunk és át tudjuk élni azt, amit játszunk. Egy tapasztalt óvó néni pedig azt tanította a főiskolán: amíg zavarba jövünk a minket figyelő szemektől, amíg arra gondolunk, milyen ostobán cseng az elváltoztatott hangunk…addig sem mesélni, sem foglalkozást vezetni nem fogunk tudni úgy, hogy az élvezhető legyen. Nos, én igyekeztem megtanulni a leckét és ez kijelölte a hivatásomban is a követendő irányt.
A gyerekek fantasztikusak, engem még mindig lenyűgöznek 8 év után is. A képzeletük szárnya óriás, nincs határa annak, ahová repülni tudnak általa. És ehhez elegendő számukra egy cingárrá változtatott hang, egy aprócska zörgő hangszer, egy fejre tett kalap. A mesevilág már életre is kel, és ott minden megoldódik. Nincsenek bajok, gondok: nem fáj már, hogy a doktorbácsi szurit adott, nem ijesztőek a szörnyek, mert mindig jön egy hős, aki megvéd tőlük. Egy óvó néni csak ebben a világban taníthat bármit, hiszen ami itt történik, élmény, és örökre itt is marad – bármikor meglátogatható, újraélhető – és nem veheti el senki. Egy verssel, egy dallal, néhány mondattal vagy utalással nyújtja a kezét a felnőtt, hogy beléphessen ebbe a világba, melyen végül apró kezek vezetik végig. Ha merjük vállalni az utat.
Én mertem, néha sikerült mindent az ajtón kívül hagynom és elhinnem, hogy tényleg az vagyok, akinek a gyerekeim látnak. Az alábbiak a legkedvesebb „szerepeim”, melyek olyan élménnyé váltak, hogy évekig nem merülő forrás lett belőlük.
Az erdei tündér bánata – vizuális nevelés foglalkozás
A foglalkozás anyaga kiscsoportos rajzolás – firkálás nagy felületen: csigavonalak, körök, gombolyagok létrehozása. Arra gondoltam, hogy csupa kék zsírkrétával és ceruzával, hosszú tekercs papíron akár egy patakot, folyót is készíthetnénk. De hogyan vegyek rá csapatnyi kis óvodást, hogy ezt tegyék, ráadásul otthagyva legkedvesebb játékaikat? Itt csak egy tündér segíthetett. Kiléptem hát az öltözőbe és magamra öltöttem édesanyám hatalmas, denevérujjú, rózsaszín strandruháját, mint afféle szárnyakat és visszatértem a csoportba. A gyerekek azonnal azt kérdezték: Te ki vagy? – még annak előtte, hogy meghallották volna balzsamosra finomított hangomat. Örömmel nyugtáztam, hogy a varázslat sikerült. Így már, „óvónéniségemet” tökéletesen hátrahagyva, elpanaszolhattam a gyerekeknek, hogy az erdőmben kiszáradt a kis patak és olyan ügyes segítőket keresek, akik segítenek nekem visszavarázsolni, hogy újra csoboghasson. Amikor elővettem a varázskrétát - mellyel életre kel, amit rajzolunk -, a kicsinyek szinte tülekedtek érte. A patak kijelölt helyét (a papírtekercset) alig győztem szaporítani, a végeredmény pedig folyamnak is beillett volna, csaknem körbeérte a csoportszobát. A munka végeztével megköszöntem a segítséget és elköszöntem a gyerekektől, akik boldogan integettek utánam és kértek, jöjjek még.
Az öreg néne és a dió – verstanítás
Rövidke verset kellett megtanítanom a gyerekeknek:
Takáts Gyula: Rigórúgta dió
Kopog a dió, rúgja a rigó.
Örül a néne, szedi szegényke.
Leül a fűre, fölnéz a fára,
Eszeget csendben rigó szavára. ...
Ezt a verset szinte mindig rigóval (bábbal csiripeléssel stb.) kísérve tanítjuk. Új megközelítést kerestem, ezért úgy döntöttem, a néne felől állok inkább a dologhoz. Szóltam a gyerekeknek, hogy ki kell mennem az irodába – ekkor középsősök voltak, kicsit nehezebben megvezethetők. Az öltözőben egy vastag sálkendőt magamra tekerve beöltöztem, magamhoz vettem a dióval teli kosaramat és görnyedve visszabicegtem a csoportba, széles „Szeeeervusztok kedveskéim!-mel köszöntve a gyerekeket. Először kicsit furcsán néztek rám, de odakucorodtak mind, hogy megnézzék, mi van a kosaramban. A kiskalapácsom és a dióhéj pattogása adta az ütemet a vershez, amit minden kisgyermeknek elmondtunk akit dióval kínáltam. Mire az utolsó majszoló is megette a diócskáját, 22-szer mondtuk el a verset. Ekkor felálltam, elmondtam, hogy még sok aranyos gyerek vár rám és a versemre, no meg a finom dióra, mennem kell hát. Eltámogattak az ajtóig, elköszöntek, integettek. Hogy honnan tudom, hogy a bűvölet itt is létrejött? Mikor kendőmet levetve, ismét óvó néniként visszaléptem a csoportba és motyogva elnézést kértem, hogy ilyen soká elmaradtam, a gyerekek egymás szavába vágva, kiabálva szaladtak elém: „Képzeld Niki néni! Volt itt egy öreg néni! Kaptunk tőle diót és verset is mondott! Ott ült pont!” – és senki sem mondta: tudom, hogy te voltál az…
A rossz Petike – farsangi jelmez, nevelő célzattal
Farsangkor ritkán szoktunk beöltözni, hiszen ez az ünnep nem rólunk szól, de előfordult, hogy kivételt tettünk. Abban az évben akadtak nehézségeink a szabályok tanításával, ezért úgy döntöttem, kipróbálok egy új megközelítést. A módszer persze nem spanyolviasz, de nem mindegy, hogy fogunk hozzá. Jelmezemként fiatalságom maradványai szolgáltak: kockás térdnadrág, szakadt póló, bekötetlen sportcipő és egy hátrafordított baseball-sapka. Ebben lejtettem be a gyerekek közé és cseppet sem fékeztem magam: ledöntöttem a tornyaikat, belefirkáltam a rajzukba. Nyafogtam, affektáltam, hisztiztem és csapkodtam. Óvó néninkkel (a kolléganőmmel) kiabáltam és feleseltem, egyszóval: megtettem mindent, amiért csak neheztelni lehet egy óvodásra. Ekkorra a gyerekek már nagycsoportosak voltak, kettős tudatukat használva a beavatottak mosolyával néztek rám, amikor a padon ugrálva bemutatkoztam: én vagyok Peti az új gyerek a Piros csoportban. A hatás azonban így is fantasztikus volt: Az óvó néni nagyon haragudott rám és leszidott, a gyerekek azonban védelmükbe vettek. Elmondták nekem a szabályokat és segítettek bekötni a cipőmet. Megszavazták nekem is a jelmezversenyen a jutalom ajándékot. És végül, mikor Peti sapkája is előrefordult, kilógó pólóját pedig betűrte(m), leültettek maguk közé az ebédnél. Amikor aztán Peti „hazament”, kis társai még sokáig kérdezgették: ugye jön még óvodába, ide hozzánk?
Ő nem jött, de jött ezernyi más: medvék, nyulak, rókák…nénik, bácsik, kisgyerekek…orvosok és kertészek, királylányok és boszorkányok. Jelenlétük mindig másképp nyilvánult meg: egy ruhadarab, egy kiegészítő, egy báb…vagy csak egy hang, mely a mesekönyv, vagy a paraván mögül szólal meg. De a gyerekek látják, hallják – tudják, hogy ott van és hisznek benne, hisznek neki. A fontos, hogy mi magunk is elhiggyük a szerepünket és bátran tegyük bele magunkat! A szívünket és a lelkünket is – ne sajnáljuk otthagyni a gyerekek csodavilágában, ahol, én úgy hiszem:
„Nem pusztul el semmi, minden létezik, hiszen a gyerekkor sem tűnik el, csak változik…”
/Kowalsky/
A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)