Megbukott-e a liberális nevelés - pénzügyileg?

Himer Csilla pénzpedagógusként már sok család pénzügyi nevelési problémáiba látott bele, így azt is nagyon jól tudja, hogy bármilyen megoldást is javasol, annak illeszkednie kell a családban elfogadott nevelési stílushoz. Így most azt is elmeséli, hogy a liberális nevelés "jót tesz-e" a gyermekeink pénzügyi intelligenciájának fejlesztése során, vagy sem. 
 

 

 

Ezzel kell kezdenem, mert éppen a mostanában a neten keringő cikkek alapulnak egy alapvető szakmai tévedésen - és ezt sokszor még a szakterületen is jártas szerzőknél is látom. (Ezt most inkább betudom egy sima lájkvadászatnak, semmint szakmai tudatlanságnak.) 

 

Kurt Lewin vezetési stílusokról szóló elméletének anno nem kellett sok, hogy alkalmazhatóvá váljon a szülői nevelési stílusokra is. És ez nem véletlen: ha jobban belegondolunk, szülőként az a dolgunk, hogy valamilyen módon vezessük gyermekeinket, hogy valamilyen módon olyan befolyást gyakoroljunk a személyiségükre, amely az általunk kívánt irányba állítja a gondolkodását, viselkedését, magatartását. Lewin elmélete alapján három fontosabb szülői nevelési stílust különböztethetünk meg: 

 

- autorikus (tekintélyelvű)

- lassez faire (ejtsd: "leszi fer" - ráhagyó)

- liberális (alias demokratikus)

 

Azt hiszem, sok magyarázat nem nagyon kell az első két esetben. A tekintélyelvű szülő elsődleges nevelési eszköze a szabályok állítása és betartatása. Ezzel magában még nincs is feltétlenül baj. A baki ott kezdődik, hogy bár a szeretet is jelen van a szülő-gyerek kapcsolatban, mégis a szabályokon van a hangsúly. A gyerek részéről az ellentmondás, a szabad véleménynyilvánítás, az egyéni döntés joga kizárt: a szülő ugyanis nem egyszerűen szabályokat állít, amelyeknek a megtartását megköveteli, hanem az, hogy ezek vannak mindenekfelett. A gyerek ezért sokszor csak azt érzi, hogy akármit csinál, őt csak betörni akarják, és nem szeretik. A tekintélyelvű szülők sokszor tűnnek ridegnek, elutasítónak a gyermekeikkel szemben - holott ők szentül meg vannak győződve róla, hogy ők éppen most mutatják meg gyermeküknek, mennyire imádják őt. 

 

A ráhagyó szülő az, aki akár kényelemből, akár félreértelmezett szeretetből, de hagyja, hogy a gyerek - ahogyan ő szereti ezt nevezni - "kibontakozzon": lehet, hogy állít szabályokat, de ezek hamar semmivé foszlanak, ha a gyerek ellenállásába ütközik. Vagyis, gyakorlatilag nincsenek szabályok. Az, hogy éppen mi miért és hogyan történik, az teljes mértékben a gyerek aktuális hangulatától függ. Márpedig ez nem szabály, hanem szeszély. A szülő kizsigereltnek érzi magát, és joggal: a gyerek hangulati bakugrásait nagyon megterhelő követni. Az ördögi kör pedig azzal zárul, hogy minél fáradtabb a szülő, annál kevésbé lesz energiája arra, hogy a gyereket fegyelmezze, ezért még inkább ráhagyja majd az egészet. De a legördögibb nem ez. Hanem az, hogy ez a felállás a gyereket is kimeríti. Ilyenkor ugyanis a gyerek túl van terhelve. A család életének irányítása ugyanis olyan teher, amivel ő még nem bír el. És ez frusztrálja. Hogyan fejezi ki egy gyerek a frusztrációját? Dühöng és hisztizik. Amit a ráhagyó szülő újból rosszul értelmez, és megint csak ráhagyja. Vagyis szülő és gyerek kölcsönösen kizsigerelik egymást idegileg. Vagyis az ördögi spirál nemcsak a szülőnél, hanem a gyereknél is működik, ráadásul a két spirál fogaskerék módjára egymásba kapaszkodva hajtja egymást tovább. 

 

A liberális nevelésről talán az árulja el a legtöbbet, hogy másnéven demokratikus nevelésnek is nevezik. Ha abból indulsz ki, hogy hogyan néz ki egy demokrácia, akkor egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk a liberális nevelési stílusról rögtön az elején: szabályokon alapul, és ezeket a szabályokat mindkét fél be is tartja. Szülő is, gyerek is. Vagyis, nem fordulhat elő az, ami a tekintélyelvű nevelésnél, hogy a szülő hoz minden szabályt, és azokat csendőr módjára be is tartatja, de ő esetleg a szabályokon felül állónak érzi magát (erre jó példa az autorikus szülők egyik kedvenc mondata: "Nekem szabad, mert én már felnőtt vagyok/az apád vagyok/mert én azt mondtam..." vagy éppen az, hogy "Te még gyerek vagy, hogy jönnél Te ehhez?"). De nem fordulhat elő az sem, ami a ráhagyó szülő számára mindennapos, hogy képtelen érvényesíteni a saját szabályait, mert egy lassez faire szülőnek igazából nincsenek is szabályai - vagyis a szülő kezében van a gyeplő. Viszont kicsit sem él vissza vele. A liberális szülő szabályokat állít és képes is betartatni azokat, de nem tekinti örökérvényűnek mindegyiket: a gyerek fejlődését, személyiségének kibontakozását figyelembe véve, vagyis ilyenformán közösen is alakíthatnak a szabályokon. A liberális szülő bevonja a gyereket a szabályok betartásába: nemcsak kinyilatkoztatja azokat, hanem meg is magyarázza - mindig a gyerek életkorának megfelelő, számára értelmezhető módon. Nagy hangsúlyt fektet a közös tevékenységekre, így a személyes példával nevelésre is, ahogyan arra is, hogy a gyerek érezze, hogy szereti. Így a gyereknek nemcsak arra van lehetősége, hogy a  társas együttélés szabályait megtanulja, hanem arra is, hogy megtanulja a saját és mások érzelmeit is felismerni és kezelni. Értelem és érzelem egyszerre tartják mederben ezt a szülő-gyerek kapcsolatot. 
 

 

 

Talán már ennyiből is látszik, hogy az, amit a neten előszeretettel neveznek liberális nevelésnek, annak valójában SEMMI KÖZE nincs a valódi liberális neveléshez. Ahhoz annál több, hogy manapság a liberális szó közelebb áll a szitokszóhoz, semmint egy korrekt definícióhoz. Azon kívül, hogy kiválóan lehet vele lájkot vadászni, semmi keresnivalója nem volt ezekben a cikkekben. 

 

Ha visszaolvasod a Kurt Lewin-féle nevelési stílusokról adott rövid ismertetésemet, akkor máris be tudod azonosítani, hogy a neten sokak által liberálisnak minősített nevelés valójában nem is liberális, hanem az ún. lassez faire, vagyis ráhagyó nevelési stílus. 

 

Ha ugyanezek a szülők végre jól is értelmeznék azt, amiről a gyerekpszichológusok többsége a nevelési szakkönyveikben beszélnek, akkor tudnák, hogy a gyerek képességeinek kibontakoztatása nem egyenlő azzal, hogy a gyerek minden helyzetben azt csinálhat, ami csak eszébe jut. Ezek a szülők vennék a fáradságot, és figyelmesen értelmezve követnék ezeket a nevelési elveket, akkor sokkal kevesebb olyan gyerekkel találkozhatnának a cikkírók, mint akikről elrettentő példaként írnak a cikkeikben. És ha a cikkírók is figyelmesen elolvasnák ezeket a gyereknevelési elveket, akkor eszükbe sem jutna, hogy szakmailag ilyen marhaságokat írjanak le, és ezzel korbácsolják a közfelháborodást. 

 

 

Ha hiszed, ha nem, elég sok. 

 

A pénzügyi intelligencia ugyanis nem velünk született intelligencia, hanem tanult. Ez jó hír, mert azt jelenti, hogy relatíve könnyen fejleszthető. Mégpedig tapasztalati úton. A pénzügyi intelligenciának ugyanis megvan az a tulajdonság is, hogy cselekvéses intelligencia. Tehát lehet róla sok mindent összeolvasni, megtanulni könyvekből, meghallgatni okos, pénzügyileg intelligens és sikeres emberektől, de a vérünkké csak akkor válik, ha csináljuk - ergo meg kell szereznünk róla a saját tapasztalatainkat. 

 

Ez azzal jár, hogy ha a gyerekeinket pénzügyileg intelligens felnőttként akarjuk majdan kibocsátani a nagybetűs életbe, akkor teret kell hagynunk a KÍSÉRLETEZÉSnek.

A kísérletezéshez szükség van:

 

- védett környezetre - mármint érzelmileg védett környezetre, ahol a gyerek a sikertelen próbálkozásai után ösztönzést kap az újrapróbálkozásra, és támogató segítséget ahhoz, hogy tanuljon a rossz kísérletekből.

- keretekre - ezek a szabályok, amelyek a védelmet is biztosítják, de be is lehet őket gyakorolni ezzel, hiszen a pénzügyek egy meglehetősen aprólékosan (törvényileg) szabályozott világ.

- szabad térre - ugyanakkor kell egy bizonyos fokú önállóság is, amivel a gyerek megszerezheti a SAJÁT tapasztalatait, hogy lássa, minek mi a következménye.

 

Ha ezt mind figyelembe veszed, és összeveted a nevelési stílusokról leírtakat, akkor nem nehéz belátni, hogy mindezt a legkönnyebben a liberális nevelési stílusú szülők képesek biztosítani a gyermekeiknek. A tekintélyelvű szülők többnyire abba a hibába esnek, hogy nem képesek a tapasztalatszerzéshez szükséges szabadságot és az érzelmileg védett környezetet biztosítani a gyereknek. Helyette vannak szigorú szabályok, amelyek maximum a rövid pórázt engedik meg, és mindezt a védett környezet nevében - csak éppen érzelmileg nem vonódnak be a pénzügyi nevelésbe a szülők. A lassez faire stílusú szülők ugyanúgy képtelenek az érzelmi hátország megteremtésére, csak más okból - ők ugyanis kereteket nem adnak a szabad tér mellé, ami túlfeszíti a szülő-gyerek viszonyt, illetve a tudatos pénzügyi nevelésre tett kísérletek lehetséges eredményeit is. 

 

Nem, nem állítom, hogy a liberális nevelési stílus hiba nélküli. De azt igen, hogy jelenleg a tudomány sem tud jobbat.

Fotó: Carissa Rogers/flickr

Kérjük, támogasd munkánkat!

Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértőnk, vagy ha egyszerűen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!

Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás

Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva: