Megbukott-e a liberális nevelés - pénzügyileg?

Himer Csilla pénzpedagógusként már sok család pénzügyi nevelési problémáiba látott bele, így azt is nagyon jól tudja, hogy bármilyen megoldást is javasol, annak illeszkednie kell a családban elfogadott nevelési stílushoz. Így most azt is elmeséli, hogy a liberális nevelés "jót tesz-e" a gyermekeink pénzügyi intelligenciájának fejlesztése során, vagy sem. 
 

 

 

Ezzel kell kezdenem, mert éppen a mostanában a neten keringő cikkek alapulnak egy alapvető szakmai tévedésen - és ezt sokszor még a szakterületen is jártas szerzőknél is látom. (Ezt most inkább betudom egy sima lájkvadászatnak, semmint szakmai tudatlanságnak.) 

 

Kurt Lewin vezetési stílusokról szóló elméletének anno nem kellett sok, hogy alkalmazhatóvá váljon a szülői nevelési stílusokra is. És ez nem véletlen: ha jobban belegondolunk, szülőként az a dolgunk, hogy valamilyen módon vezessük gyermekeinket, hogy valamilyen módon olyan befolyást gyakoroljunk a személyiségükre, amely az általunk kívánt irányba állítja a gondolkodását, viselkedését, magatartását. Lewin elmélete alapján három fontosabb szülői nevelési stílust különböztethetünk meg: 

 

- autorikus (tekintélyelvű)

- lassez faire (ejtsd: "leszi fer" - ráhagyó)

- liberális (alias demokratikus)

 

Azt hiszem, sok magyarázat nem nagyon kell az első két esetben. A tekintélyelvű szülő elsődleges nevelési eszköze a szabályok állítása és betartatása. Ezzel magában még nincs is feltétlenül baj. A baki ott kezdődik, hogy bár a szeretet is jelen van a szülő-gyerek kapcsolatban, mégis a szabályokon van a hangsúly. A gyerek részéről az ellentmondás, a szabad véleménynyilvánítás, az egyéni döntés joga kizárt: a szülő ugyanis nem egyszerűen szabályokat állít, amelyeknek a megtartását megköveteli, hanem az, hogy ezek vannak mindenekfelett. A gyerek ezért sokszor csak azt érzi, hogy akármit csinál, őt csak betörni akarják, és nem szeretik. A tekintélyelvű szülők sokszor tűnnek ridegnek, elutasítónak a gyermekeikkel szemben - holott ők szentül meg vannak győződve róla, hogy ők éppen most mutatják meg gyermeküknek, mennyire imádják őt. 

 

A ráhagyó szülő az, aki akár kényelemből, akár félreértelmezett szeretetből, de hagyja, hogy a gyerek - ahogyan ő szereti ezt nevezni - "kibontakozzon": lehet, hogy állít szabályokat, de ezek hamar semmivé foszlanak, ha a gyerek ellenállásába ütközik. Vagyis, gyakorlatilag nincsenek szabályok. Az, hogy éppen mi miért és hogyan történik, az teljes mértékben a gyerek aktuális hangulatától függ. Márpedig ez nem szabály, hanem szeszély. A szülő kizsigereltnek érzi magát, és joggal: a gyerek hangulati bakugrásait nagyon megterhelő követni. Az ördögi kör pedig azzal zárul, hogy minél fáradtabb a szülő, annál kevésbé lesz energiája arra, hogy a gyereket fegyelmezze, ezért még inkább ráhagyja majd az egészet. De a legördögibb nem ez. Hanem az, hogy ez a felállás a gyereket is kimeríti. Ilyenkor ugyanis a gyerek túl van terhelve. A család életének irányítása ugyanis olyan teher, amivel ő még nem bír el. És ez frusztrálja. Hogyan fejezi ki egy gyerek a frusztrációját? Dühöng és hisztizik. Amit a ráhagyó szülő újból rosszul értelmez, és megint csak ráhagyja. Vagyis szülő és gyerek kölcsönösen kizsigerelik egymást idegileg. Vagyis az ördögi spirál nemcsak a szülőnél, hanem a gyereknél is működik, ráadásul a két spirál fogaskerék módjára egymásba kapaszkodva hajtja egymást tovább. 

 

A liberális nevelésről talán az árulja el a legtöbbet, hogy másnéven demokratikus nevelésnek is nevezik. Ha abból indulsz ki, hogy hogyan néz ki egy demokrácia, akkor egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk a liberális nevelési stílusról rögtön az elején: szabályokon alapul, és ezeket a szabályokat mindkét fél be is tartja. Szülő is, gyerek is. Vagyis, nem fordulhat elő az, ami a tekintélyelvű nevelésnél, hogy a szülő hoz minden szabályt, és azokat csendőr módjára be is tartatja, de ő esetleg a szabályokon felül állónak érzi magát (erre jó példa az autorikus szülők egyik kedvenc mondata: "Nekem szabad, mert én már felnőtt vagyok/az apád vagyok/mert én azt mondtam..." vagy éppen az, hogy "Te még gyerek vagy, hogy jönnél Te ehhez?"). De nem fordulhat elő az sem, ami a ráhagyó szülő számára mindennapos, hogy képtelen érvényesíteni a saját szabályait, mert egy lassez faire szülőnek igazából nincsenek is szabályai - vagyis a szülő kezében van a gyeplő. Viszont kicsit sem él vissza vele. A liberális szülő szabályokat állít és képes is betartatni azokat, de nem tekinti örökérvényűnek mindegyiket: a gyerek fejlődését, személyiségének kibontakozását figyelembe véve, vagyis ilyenformán közösen is alakíthatnak a szabályokon. A liberális szülő bevonja a gyereket a szabályok betartásába: nemcsak kinyilatkoztatja azokat, hanem meg is magyarázza - mindig a gyerek életkorának megfelelő, számára értelmezhető módon. Nagy hangsúlyt fektet a közös tevékenységekre, így a személyes példával nevelésre is, ahogyan arra is, hogy a gyerek érezze, hogy szereti. Így a gyereknek nemcsak arra van lehetősége, hogy a  társas együttélés szabályait megtanulja, hanem arra is, hogy megtanulja a saját és mások érzelmeit is felismerni és kezelni. Értelem és érzelem egyszerre tartják mederben ezt a szülő-gyerek kapcsolatot. 
 

 

 

Talán már ennyiből is látszik, hogy az, amit a neten előszeretettel neveznek liberális nevelésnek, annak valójában SEMMI KÖZE nincs a valódi liberális neveléshez. Ahhoz annál több, hogy manapság a liberális szó közelebb áll a szitokszóhoz, semmint egy korrekt definícióhoz. Azon kívül, hogy kiválóan lehet vele lájkot vadászni, semmi keresnivalója nem volt ezekben a cikkekben. 

 

Ha visszaolvasod a Kurt Lewin-féle nevelési stílusokról adott rövid ismertetésemet, akkor máris be tudod azonosítani, hogy a neten sokak által liberálisnak minősített nevelés valójában nem is liberális, hanem az ún. lassez faire, vagyis ráhagyó nevelési stílus. 

 

Ha ugyanezek a szülők végre jól is értelmeznék azt, amiről a gyerekpszichológusok többsége a nevelési szakkönyveikben beszélnek, akkor tudnák, hogy a gyerek képességeinek kibontakoztatása nem egyenlő azzal, hogy a gyerek minden helyzetben azt csinálhat, ami csak eszébe jut. Ezek a szülők vennék a fáradságot, és figyelmesen értelmezve követnék ezeket a nevelési elveket, akkor sokkal kevesebb olyan gyerekkel találkozhatnának a cikkírók, mint akikről elrettentő példaként írnak a cikkeikben. És ha a cikkírók is figyelmesen elolvasnák ezeket a gyereknevelési elveket, akkor eszükbe sem jutna, hogy szakmailag ilyen marhaságokat írjanak le, és ezzel korbácsolják a közfelháborodást. 

 

 

Ha hiszed, ha nem, elég sok. 

 

A pénzügyi intelligencia ugyanis nem velünk született intelligencia, hanem tanult. Ez jó hír, mert azt jelenti, hogy relatíve könnyen fejleszthető. Mégpedig tapasztalati úton. A pénzügyi intelligenciának ugyanis megvan az a tulajdonság is, hogy cselekvéses intelligencia. Tehát lehet róla sok mindent összeolvasni, megtanulni könyvekből, meghallgatni okos, pénzügyileg intelligens és sikeres emberektől, de a vérünkké csak akkor válik, ha csináljuk - ergo meg kell szereznünk róla a saját tapasztalatainkat. 

 

Ez azzal jár, hogy ha a gyerekeinket pénzügyileg intelligens felnőttként akarjuk majdan kibocsátani a nagybetűs életbe, akkor teret kell hagynunk a KÍSÉRLETEZÉSnek.

A kísérletezéshez szükség van:

 

- védett környezetre - mármint érzelmileg védett környezetre, ahol a gyerek a sikertelen próbálkozásai után ösztönzést kap az újrapróbálkozásra, és támogató segítséget ahhoz, hogy tanuljon a rossz kísérletekből.

- keretekre - ezek a szabályok, amelyek a védelmet is biztosítják, de be is lehet őket gyakorolni ezzel, hiszen a pénzügyek egy meglehetősen aprólékosan (törvényileg) szabályozott világ.

- szabad térre - ugyanakkor kell egy bizonyos fokú önállóság is, amivel a gyerek megszerezheti a SAJÁT tapasztalatait, hogy lássa, minek mi a következménye.

 

Ha ezt mind figyelembe veszed, és összeveted a nevelési stílusokról leírtakat, akkor nem nehéz belátni, hogy mindezt a legkönnyebben a liberális nevelési stílusú szülők képesek biztosítani a gyermekeiknek. A tekintélyelvű szülők többnyire abba a hibába esnek, hogy nem képesek a tapasztalatszerzéshez szükséges szabadságot és az érzelmileg védett környezetet biztosítani a gyereknek. Helyette vannak szigorú szabályok, amelyek maximum a rövid pórázt engedik meg, és mindezt a védett környezet nevében - csak éppen érzelmileg nem vonódnak be a pénzügyi nevelésbe a szülők. A lassez faire stílusú szülők ugyanúgy képtelenek az érzelmi hátország megteremtésére, csak más okból - ők ugyanis kereteket nem adnak a szabad tér mellé, ami túlfeszíti a szülő-gyerek viszonyt, illetve a tudatos pénzügyi nevelésre tett kísérletek lehetséges eredményeit is. 

 

Nem, nem állítom, hogy a liberális nevelési stílus hiba nélküli. De azt igen, hogy jelenleg a tudomány sem tud jobbat.

Fotó: Carissa Rogers/flickr