Kedves Levélíró!

Szerintem nagyon pontosan látja a helyzetet. Jól tették, amit eddig tettek, joggal gondolhatták, hogy a feldolgozás majd megfutja a maga pályáját, és azt is jól érzékeli, hogy ha nem, akkor érdemes a kisfiút gyerekpszichológushoz vinni. Az is magától értetődik, hogy ebben a nehéz szakaszban a fokozott érzelmi biztonságot érdemes megadni neki, tehát ha igényli a közelségüket, hadd kapja meg. A halállal való ismerkedés ideális esetben egy kisgyerek életében fokozatos, az aprócska állatok halálától a távoli ismerős, rokon halálán át lépegetünk a közelebbi családtagok haláláig és ezzel lehetővé válik, hogy a kisgyerek lépésenként engedje be a tudatába a halandóság tényét és annyira távol is tartsa magától, amennyire az neki komfortos. Ha a kisfiúnak ez most hirtelen jött és túl intenzíven, akkor valóban foglalkozni kell vele. Talán a pszichológusnál felszínre tud kerülni az az élmény,az eseménysor valamelyik eleme vagy mozzanata, ami őt megrendítette. Ebben az életkorban fokozatosan túlsúlyba kerül a racionális gondolkodás, és jó esély van rá, hogy ő is talál valamiféle biztonságot, és megérti, hogy az ő és a szerettei halála egyelőre felfoghatatlan, fényévnyi távolságra van, és tulajdonképp még nyugodtan meg lehet róla feledkezni. Tehát mindenképp jó ötletnek tartom, hogy gyerekpszichológus segítségét kérjék.

Frank Orsolya
2015-04-05 15:03:04

Kedves Nóri!

Nagyon átérzem a fájdalmát, és a nosztalgiáját, visszavágyódását, hogy legyen minden újra olyan harmonikus mint régen. Mintha egy elveszett idillt siratna. Értem és átérzem – ugyanakkor ez az erős érzés az Ön vérző szívében megnehezítheti, hogy teljes egészében a kisgyerek igényére tudjon koncentrálni. És mintha azt is éreztetné, hogy ezt személyesen, Önnek szóló üzenetként venné. Pedig erről szó sincs. Nyilván a kislány is visszavágyik a harmóniába, de lehet, hogy az már egy egészen kicsit módosult, másfajta harmónia lesz, mint az eddigi. A gyerekek növekedési pályája időnként kanyarodik egyet, más szakaszba érkezik – és ilyenkor a szülőnek is módosítani kell az együttlét módját. Lehet, hogy ezzel a hat éves nagylánnyal másfajta harmóniát fognak találni. Azt viszont világosan hallom a soraiból, hogy Ön is hallja: valamiért most még a minimális óvodába járás sem esik jól a kislánynak. Bármi légyen is a helyzet – és egy levélben lehetetlen annyi információt adni, hogy igazából mélyére lássunk a problémának – az az egy bizonyos, hogy érdemes szüntelenül és fenntartások nélkül keresni, mire van szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Az első feltétel minden bizonnyal az, hogy egy anyai önbizalmában megingathatatlan, stabil, jókedvű szülőre, aki támogatja a gyermeket. Mindnyájan, akik anyák vagyunk, beleesünk időnként abba a hibába, hogy a gyerektől várjuk a jó bizonyítványt. Az ő viselkedéséről olvassuk le, szinte tőle kérdezzük: jó szülő vagyok? És a gyerek boldogtalanságát, nyűgösebb szakaszait egy az egyben a saját rossz osztályzatunknak tekintjük. Pedig ez tévút: akkor tudjuk őt jól, stabilan tartani, ha a saját szülői önbecsülésünk stabil, és ha az érzelmi egyensúlyunk, jól-létünk is a saját lábán áll, nem pedig a gyerektől vár visszaigazolást. Ha mindenkor mi maradunk szülők és ő lehet a gyerek. nehéz, ideális elvárás ez, csupán afféle tájékoztató, sorvezető céljára vázoltam föl. Minél jobban meg tudjuk ezt közelíteni, annál jobb a velünk élőknek. Általánosabb értelemben is igaz, hogy minél inkább érzelmileg önjáró és autonóm valaki, annál jobbak lehetnek (paradox módon) a kapcsolatai.
Kérem, ha úgy érzi, nem boldogul egyedül, keressen szakszerű segítséget, nem érdemes a problémákat évekig magunk előtt görgetni. Segítséggel könnyen szert tehet annyi tudatosságra és hozzáértésre, amellyel már örömmel és könnyedén boldogulhat egy család többszereplős, soha nem egyszerű érzelmi labirintusában.


Frank Orsolya
2015-04-05 14:42:09

Kedves Levélíró!

Itt is, mint annyiszor, ott van a kérdésben a válasz. Vegyük sorba: "heti öt nap, mert a tulajdonos nem engedélyezte..." - tehát Ön már érezte, hogy a heti öt nap sok. Ép, jó anyai intuícióval tudta, mire lenne szükség. Látja, hogy szorong, hogy nem igazán érzi jól magát a bőrében az oviban. Látja, hogy a téli szünetben otthon jól érzi magát. Azt is látja, hogy a napköziben tartja magát, amikor pedig kiér az ajtón, belekerül abba a teljesen természetes regresszióba, amit ott nem élhet meg, hiszen formálisabb, idegenebb a környezet. A cumizás persze azt is jelenti: látom, hogy itt a kicsiknek áll a világ, én is kicsi vagyok!
Azt is hallom, hogy kétkedve és értetlenül fogadja a családi napközi személyzetének a jelzéseit, amelyek szerint a gyerek jól érzi magát, hiszen Ön azt látja, hogy szorong és nem keresi a kapcsolatot a többi gyerekkel - mintha nem lenne ott igazán.
Én azt gondolom, hogy ha csak mostantól szeptemberig töltene otthon egy félévet úgy, mint a téli szünetben, már az is elég lehet arra, hogy stabilizálódjon és megnyugodjon. Ha az óvodába járás nem elkerülhető, és nem szabható a gyermek igényeire, akkor az ahhoz legjobban közelítő megoldással még mindig sokat adhat neki. Mindig csodálom az anyák jó ösztöneit és ráhangolódását arra, mire van szüksége a gyermeküknek, és biztatom, hogy a lehetőségekhez mérten tegyék is meg a lépéseket, amiket ez igényel. A társadalom legfőbb érdeke az ép lélekkel felnövő gyermek.
Egy dolgot azonban nagyon fontosnak tartok még elmondani. Ezzel a kislánnyal kapcsolatban Önnek lehet bűntudata, érezheti azt, hogy kárpótolni kell a kistestvér születéséért - a bűntudat pedig rossz tanácsadó! Akár szakember segítségével is érdemes megdolgozni azért, hogy ne egy "problémás gyerek, bűntudatos anyuka" hangütésű, súlyos levegőjű kapcsolatuk legyen, hanem egy vidám anyuka, egészséges család és egy gondtalan kisgyerek története. Az a legfontosabb, hogy a kislánynak most van a gyerekkora, és ezt élvezze ki. Vele szemben még nincsenek igazán követelmények, a szobatisztaság is elhúzódhat, ebben a korban még valóban hullámzik. Kívánok jókedvű, kalandokban és örömökben gazdag tavaszt és nyarat!

Frank Orsolya
2015-04-05 14:21:03