Az óvoda a legjelentősebb közösségi   színtere a kisgyermekes családoknak. Úgy érzem, hogy ma, amikor a gyermekeknek egyre nehezebb biztosítani az igazi gyermekkort, az óvoda szerepe felértékelődet, hiszen szülőknek, óvónőknek közös ügye a gyermekek jólléte, harmonikus fejlődése. Fogyasztó világunkban nehéz kiigazodni, ha valóban gyermekeinknek való játékokat, programokat szeretnénk. Egy jó óvoda, ily módon sziget, bástya lehet a kisgyermekes családok számára. Óvodai közösséggé válni egy olyan lehetőség, melyben a családdal karöltve védjük a világra rácsodálkozó, fejlődő kisgyermeket, hogy egy olyan, szeretetteljes, életkorának teljes mértékben megfelelő környezetet biztosítsunk, mely óvón segíti a kisgyermeket növekedésében. Úgy gondolom, hogy óvónőként fontos látni, hogy egy rendszernek vagyunk a részei, az elengedhetetlen fogaskerekei. Mindig szem előtt kell tartani, hogy a gyermek „csupán” tüneteit hordozza a társadalom, a környezete betegségeinek, és a „hiba” sosem benne van, hiszen a kisgyermek „csak” az őt ért hatások elszenvedője.

A kisgyermeket érő negatív, romboló hatások sokszor mélyen a tudatalattiba raktározódnak és akár életre szóló lelki- vagy egyéb sérülést eredményezhetnek.  S ha ezek a szorongást okozó benyomások, agresszió formájában megjelennek óvodában, az szerencsésnek mondható, mert ez a kisgyermek számára már a feldolgozást, a kivezetését jelenti. 

Természetes, hogy az agresszív viselkedést nem tudjuk elfogadni, Viszont magát, a gyermeket mindig!  Ez az óvodai életben annyit jelent, hogy nem a gyermeket minősítjük, hanem viselkedését próbáljuk más irányba terelni.  Igyekszünk megismerni a gyermek nehézségét, és gondolkodni, hogy milyen segítséget tudunk nyújtani. A gyermek szűkebb- tágabb környezetének együtt kell tennie az egészséges növekedés érdekében. Ha óvodáról beszélünk, akkor e szigethez tartozó családok, óvónők, dadusok, segítők közös törekvéseinek eredményeként, elérhetik legnemesebb céljukat, hogy a kisgyermekek -makulátlan ősbizalmukkal - gondtalanul lubickolhassanak a biztonságban, feltétel nélküli szeretetben, testi-lelki jóllétükért felelős közösség ölelésében.

A gyermeki szabadság, a „lubickolás” csupán az óvónő és a szülő által biztonságosnak ítélt területen belül lehet határtalan. Sosem volt ilyen könnyű és ilyen nehéz dolga a nevelőknek, legyenek szülők vagy óvónők. Túl sok nem kívánatos inger hat a gyermekre, roppant erős a média hatása, A gyermekközpontúság sokszor inkább pénzközpontúság; legyen szó, nem gyerekbarát játékokról, videókról, számítógépes játékokról és más, valójában nem gyerekeknek való programokról. Sajnos rengeteg feszültség halmozódik fel, ha óvodás korú gyermek nem a korosztályának való játékokkal játszik: túl sokat ül a televízió, számítógép előtt, és nem neki szóló eseményeken vesz részt.  A kisgyermek kiszolgáltatott: az őt gondozó felnőttek felelőssége, hogy mit lát, mit hall, mit él meg. Ahhoz, hogy a rendszer igazán jól működjön, minden fogaskeréknek a helyén kellene lennie. 

Egy fontos fogaskerék: Óvoda

Élet az óvodában

A kisgyermek számára teljesen magától értetődő, hogy az élet - folyamat. Ahogy fölkel, reggelizik, fogat mos, úgy folytatja a napot az óvodában. Mindig, mindenhol a jelenben van. (mi felnőttek mozaikokból rakjuk össze az életünket: „most túlesünk ezen, most kipipáljuk azt, aztán végre újra a „magunk életét „élhetjük). Óriási kincs, az a képesség, hogy a kisgyermek tud a jelenben lenni. (a felnőttek tanfolyamokon tanulnak, jógáznak, meditálnak, hogy visszaszerezzék ezt a tudást). Az óvodában napi 6-9 órát együtt töltve tulajdonképpen együtt élünk: étkezünk, játszunk, kimegyünk a szabadba, felöltözünk, és mindenféle teendőink vannak. Ha „együtt élünk”, akkor jól akarunk együtt élni, békességben, szeretetben, - amelybe persze kisebb-nagyobb civódások beleférnek, melyeken túltesszük magunkat-, de célunk, hogy mindent egybevetve egészséges, vidám, tevékeny napot a háta mögött tudva, menjen haza az óvoda apraja-nagyja. Tevékenységeink utánozhatósága, mintaadásunk, hitelességünk a leghatékonyabb növelője a kisgyermeknek, aki utánzással tanul. Ahhoz, hogy hitelessé, utánozhatóvá, váljunk, elengedhetetlen a tudatosságra való törekvésnek, az önismeret mélyítésének, és az önnevelésnek az igénye. Hálás vagyok azért, hogy kolléganőimmel tükröt tudunk tartani egymásnak és nagy elfogadásban dolgozunk együtt. A mi kapcsolatunk, egymás felé fordulásunk minősége is folyamatos példa a gyermekek számára. 

Óvodai életünk folyamataiban nem különítünk el „agresszió-hárító” -, „empátiára nevelő” gyakorlatokat, hanem minden élethelyzetet egyben fejlődési lehetőségnek tekintünk, és igyekszünk tudatosan, figyelemmel, nyitottsággal, érzékenységgel benne lenni a mindenkori jelenben.

 Reggel a gyermekeket csendes, békés, szeretetteli hangulatban fogadjuk. Ha valaki szomorúan érkezik, simogatással, kedves szóval megvigasztaljuk; az álmosan érkezőt, hagyjuk csendesen szemlélődni, a hangosan beszaladót vidáman fogadjuk, s nagy lendületei lekerekedhetnek, ha segít a reggeli teendőkben. Amikor mindenki megérkezett, reggelizett, köszöntjük egymást, sorra vesszük, hogy ki nem jött ma óvodába, s ha tudjuk, hogy beteg, akkor szeretettel gondolunk rá, hogy hamar meggyógyuljon. 

A benti szabadjátékot, nagy figyelemmel kísérjük, a csoport hangulatát, az egyes gyermekeket, a kialakuló játékokat. Ennek köszönhetően követhetővé válik a folyamat, s beleérzéssel, találékonysággal, idejében tudunk segíteni, ha összetűzés támad. Elkerülhetetlen, hogy a játék folyamán felmerülnek problémák, egyet nem értések, és fontos is, hogy a gyermek megoldhasson magától kisebb konfliktusokat! Persze a kisgyermekek sokszor elakadnak egy-egy huzavonán, s könnyen csetepatéba, verekedésbe torkollhat egy kötél két végét ráncigáló vita, ahol mindkét fél igényt tart az egész kötélre…. – nincs egyféle megoldás. Ismerni kell a játék helyzetét: hisz lehet, hogy egyik fél már régóta bíbelődik a kötéllel, hogy teremtő képzeletének hajóját kikösse. Ilyenkor, - mint Mary Poppinsban a kéményseprő, aki két kis barátjával beugrott a krétarajz- világába - a képzelet fedélzetére szállva mi is odamehetünk és derűsen megkérdezhetjük a kötél „eredeti” tulajdonosát: mi lenne, ha „Péter lenne a matróz, és kikötné a hajót?”  - sokszor ennyi elegendő, hogy a játék - akár már együtt - tovább folytatódjon.

De nem mindig van sikere az ajánlott megoldásnak. Ez benne a szép, és ezért jó óvónőnek lenni: mindig ösztönözni kell magunkat, hogy ne sablonos igazságtételeket szajkózzunk. A képzelet, mint módszer hatékony, szórakoztató, rengeteg humort rejtegethet, és nagyon fejlesztő, nemcsak a gyermeknek hanem az óvónőnek is. Belehelyezkedni a kisgyermek világába, s a képzelet szárnyán - tágabb horizontú rálátásunkkal - a „császárnak és királynak” is megfelelő megoldást kínálni, s vidáman, ötletesen tovább lendíteni a játékot, csodás megtapasztalása annak, hogy a gyermek szabadon szárnyaló képzeletével felülemelkedik a hétköznapi nehézségeken. Olykor elég egy tréfás mondat, egy, a helyzethez illő verssor: „két kis kakas összeveszett, a verembe beleesett” szét lehet rebbenteni a dulakodó gyermekeket, akik nevetve ugranak egyet, aztán békésen tovább tudnak játszani. A gyermek a pillanatban él, nem hordoz bosszút, könnyen lehet, hogy pár pillanat múlva a legnagyobb egyetértésben fog játszani a két „kiskakas”. 

Persze, vannak nehezebb helyzetek is, nagyobb összetűzések. Ha nem sikerül ötletesen, békésen lecsendesíteni a feleket, ha újra meg újra kezdődne a perpatvar, akkor megoldás lehet határozottan kézen fogni az egyik, vagy mindkét gyermeket és az asztalnál rajzolós/festős/ gyurmázós stb. tevékenységet kínálni fel.  Sokszor látni, ahogy ezek a parttalanságba fordult energiák, ha jókor jó mederbe kerülnek, elmélyült tevékenységekbe fordulnak át.  De ha nem is lesz elmélyült tevékenység az eredmény, akkor is átfordító tud lenni ez a pár perces pihenés. 

Minden helyzetet törekszünk beleértéssel, megértéssel kezelni. Ez nem lehet egy fölvett szerep, valódi önmagunkat kell adni, és ez mindenképpen sarkall bennünket a fejlődésre. A hiteles példa láttán fog a kisgyermekben is az empátia szárba szökni, elmélyülni. Az empátia igazából az iskolaérettséghez kapcsolható. Egy 3-4 éves kisgyermektől, aki alig van a dackorszakon túl, aki ízlelgeti, nemrég felfedezett, egyszeri, megismételhetetlen egyediségét, ÉN-jét, nem várható el, hogy a másik gyerek Én-érzésébe is beleélje magát. Öröm látni, ahogy egy 3 éves gyermek egy kisbabát megsimogat, vagy ahogy egy játékbabával gondoskodóan játszik, ezek a mozdulatok az utánzás élményéből fakadnak, és éppen a környezet jó példájának köszönhetően, az empátia megszületésének útját alakítják. 

A kisgyermek sokszor nincs tisztában azzal, hogy a másiknak fájdalmat okoz. Számos tapasztalat és a kisgyermek mentális és lelki fejlődése fogja eredményezni, hogy 6-7 éves kora körül jobban bele tudja élni magát a társa helyébe. Ha egy kisgyermek akarva-akaratlanul fájdalmat okoz egy másiknak, akkor nagyon fontos, hogy az érintett fél el tudja mondani, hogy „ez fájt”. Ilyenkor odamegyünk hozzájuk, és mindkettőjüket átölelve, megvigasztaljuk a sírót, megnézzük hol fáj neki.  Fontos, hogy a gyermek legyen tisztában tettei következményeivel, (ha megütöm Danit, az fáj neki) de ugyanolyan fontos, hogy ne érezze magát bűnösnek. A szégyenérzet nem fejlesztő hatású, sőt erősen személyiségromboló!  A feloldás elengedhetetlen!

Mindig, minden helyzetben a gyermek a fontos! Legyen eltört tányér, elszakadt papírlap, elrontott wc lehúzó – összeseperjük együtt, megragasztjuk, megjavítjuk, megnézzük, hogy szereli meg a bácsi – mert tetteinknek van következménye, de mindig van megoldás, amiért tenni kell. Ezek előre vivő, feloldó, cselekvésre ösztönző, „útravaló” megoldások. A leszidás, megszégyenítés nem fog a jövőben gyümölcsöt hozni. Gátlásosságot, önértékelési problémát, agressziót szül. Nekünk óvónőknek, nem szabad rövidlátóknak lennünk: az adott problémát úgy kell megoldanunk, hogy a kisgyermek hosszútávon építkezhessen belőle. A kicsi, sok fejtörést okozó Józsit, lelki szemeinkkel látnunk kell, ahogy felnőtt korában szorgos, becsületes Józsefként teszi a dolgát. 

Vannak gyermekek, akik időszakonként kötözködőbben viselkednek. Ilyenkor több figyelmet adunk neki, hiszen valamilyen okból vehemensebben válaszol a különböző, őt ért ingerekre. Fontos figyelni a gyermeket, s talán észrevesszük, hogy nem megfelelően érzékeli a saját fizikai határait, erejét. Ilyenkor lehet vele játszani „palacsintás” játékot: pokrócba csavarjuk (válltól-lábig), megkérdezzük, hogy milyen palacsinta lett. A játék lehetővé teszi a testhatárok pontos érzékelését és segítheti abban a gyermeket, hogy „jobban legyen a bőrében”. /” férjen a bőrébe” /.   De érdemes beszélni a szülőkkel is, esetleg szükség van még több otthoni ölelésre (a kistestvér babusgatása mellett), és sok –sok hempergős, birkózós játékra, hancúrozásra apával. 

A folyamatosan új ingereket kereső, dúló-fúló kisgyermeknek tevékenységekbe lehet vezetni elfojtott energiáit: rajzoljon, fessen, gyurmázzon, barkácsoljon, segítsen. Medret adunk túláradó energiáinak, hadd adja ki magából az őt szorongató érzéseket.  Ezek a bent lét megoldásai. A kinti nagy mozgások, a természetben eltöltött órák, a nagy futások, kiabálások pótolhatatlanok minden gyermek számára, a feszültségeket meg csodálatosan levezetik. Tapasztaljuk, hogy a kis térben sokszor verekedéssel, erősebb ingerkereséssel fellépő gyermekről kiderül, hogy óriási mozgásigénye van, s a kint töltött órákban folyamatosan szalad, mászik, kiabál, ugrál.

Ha egyazon gyermeknél ismétlődően lépnek fel feszült, durvaságba hajló, másokat zavaró, bántó helyzetek, olyankor -  a pillanatnyi probléma kezelése mellett, - érdemes az óvónőknek és szülőknek együtt beszélni a probléma lehetséges okáról. Lehet, hogy egy otthoni helyzetre szabott esti mese fog segíteni, lehet, hogy több apás programra van szüksége, lehet, hogy épp nehézségek vannak a családi életben és ezt érzékeljük a viselkedésén. A családdal együtt több lehetőségünk lesz a kisgyermek megsegítésére. 

Nem lehet megoldási kulcsokat adni sem az agresszió kezelés, sem az empátia alakítás kérdésében, hiszen mindig minden helyzet más, minden gyermek más. Persze tapasztalataink, tanulmányaink alapján mindenképpen gazdagodik megoldási tárházunk, amire alapozhatunk.   A legjobb, ha az adott szituációban (mely legtöbbször váratlanul adódik) tapasztalatainkra alapozunk és egy kicsit hallgatunk intuíciónkra is. Így fogunk tudni, az egyszeri és megismételhetetlen helyzetre remélhetőleg sikeres megoldást nyújtani.

Mindenféle magyarázásnál gyermekre szabottabbak az óvodás napjainkat átszövő ritmusok, mondókák, versek, dalok, mesék. Csodálatos gyermekverseink ritmusukkal, dallamosságukkal derűt varázsolnak, keringenek, cikáznak, kívül-belül hatnak az óvodás korosztály testi-lelki jóllétére. Segítik levezetni, feloldani, kikiabálni a kisgyermekek által hordozott feszültségeket.   A teljesség igénye nélkül gondolok Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Gazdag Erzsi, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly, Tarbay Ede és más csodálatos költők gyermekverseire, vagy a ritmusos, gyermekien bölcs népi mondókáinkra. 

Weöres Sándor: Varázslók

Jeges Pác, tüzes Pác
világ végén állnak, 
a világ két végiről
összekiabálnak.
A jeges Pác mondja: - Víj!
A tüzes Pác mondja: - Hú!
Reng a levegő, 
reszket a csillag, 
mikor a messzeségen át
ők ketten hajba kapnak. 

 A népmesék világa is megérdemelne hosszabb kitérőt, de szerencsére vannak jó írások arról, hogy milyen úton-módon hatnak a gyermeki (és felnőtt) lélekre. Hallgatás közben, erős képi világot teremtve a kisgyermek valójában egy olyan belső utat jár be, mely folyamán felülkerekedik a viszontagságokon, legyőzi a nehézségeket és félelmeit, megküzd a sárkánnyal és elnyeri a királyságot.

Rajtunk, - szülőkön, óvónőkön, kis- és nagyobb gyermekekkel foglalkozó embereken - múlik, hogy gyermekeink jól lehessenek a világban, és törekedhessenek az ég felé, ahogy mi is igyekszünk lépdelni a fokokat.

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” (Weöres Sándor)

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.