A hozzánk belépő személy nem azt látja, hogy csoportunk „küzd” az éppen ide járó SNI-s, BTM-es, hátrányos szociokulturális környezetből érkező vagy valamilyen traumatikus eseményt megélő gyermekekkel. A hozzánk érkező vendég harmóniát, szeretetet és együtt játszó, boldog gyerekeket lát. Erre volt kíváncsi sok kolléga, és ezért választ minket sok szülő. De hogyan érjük ezt el? Komplex személyiségformáló munkánk három színtéren mutatkozik meg. Először is a saját fejünkben tettünk és teszünk rendet nap mint nap, másodsorban a gyerekekében igyekszünk mindent a helyén tartani, és végül de nem utolsó sorban a szülőkben szeretnénk partnert találni.

Saját magunkkal, ideértve a két pedagógust és a pedagógiai munkát segítő személyeket is, létfontosságú rendben lenni. Mi ennek a kulcsa? A tudatosság. Sok olyan gyermeket kaptunk már a csoportunkba, akikkel más óvodák, más csoportok nem bírtak. Agresszívek voltak, beilleszkedésre képtelenek, problémásak. Mi őket, csakúgy, mint bármely gyereket, szeretettel fogadtuk, mert a problémás gyerek nem nyűg, hanem egy érző ember, akin segítenünk kell, aki szeretetre, elfogadásra vágyik. Először is minden esetben keressük az okokat, ami a gyermeket elkülöníti a többiektől, mert ha ezt felismerjük, talán tudunk rajta változtatni, vagy, ha ez nem sikerülhet, igyekszünk a kiváltó okról azonnal minél többet megtudni, hogy úgy segítsünk a gyermeken, ahogy az neki jó.

Előfordul, hogy egy gyermekhez nem találjuk az utat, de akkor felvállaljuk, és a társunk elé állunk őszintén: ”Segíts, mert nekem ezt a gyereket nehéz szeretni.” , így együtt kitaláljuk, hogyan tudunk hozzá kötődni. Mert ez a legfontosabb. Ha lelkünket a gyermekéhez kötjük, többé nem engedjük, hogy bárki bántsa. Azt hiszem, manapság, mikor az iskolai bullying( megfélemlítés, csoportos szekálás, bántalmazás) soha nem látott méreteket ölt, ez a legfontosabb üzenet a pedagógusok számára. Lehet, hogy csak annyit találunk egy gyerekben, hogy ő a legeszesebb, vagy éppen a legszebb vagy, hogy úgy hívják, mint az unokahúgunkat, vagy hogy édesen csetlik-botlik… sok minden lehet kapcsolódási pont, de ha ez az első megvan, nagy baj nem lehet, jönni fog a többi is.

Minden évben tartunk a fogyatékkal élő emberek elfogadásával kapcsolatos érzékenyítő témahetet. Először iszonyú nehéz dolgom volt, mert nem tudtam hogyan vezessem be a csoportom számára a másság fogalmát. A mi kis nefelejcseinknek az a természetes, hogy mindenki más, hiszen a csoportban dolgozók ezt őszinte meggyőződéssel vallják, és a gyermeknevelésben, mint tudjuk az egyik leghatékonyabb eszköz a hiteles példamutatás. A hozzánk járó gyerekek azt látják, hogy mindenkit elfogadunk, találunk benne valamit, amit szeretünk, így ők is azt keresik, hogyan tudnának minden gyerekkel (a problémásokkal is) kapcsolatot építeni.

A jó példa természetesen akkor igazán ragadós, ha hiteles minden megnyilvánulása. Ezért fontos, hogy először mi magunk is elfogadóvá, nyitottá váljunk. A csoportban nem erőltetjük a manapság divatos „mindenkivel legyél kedves, viselkedj jól” szemléletet. Nálunk szabad dühösnek lenni, szabad haragudni, szabad valakit kizárni egy játékból. Nagy baj, ha egy közösségben ez nem megengedett, mert azt gondolom, nagyban hátráltatja az empátia kialakulását is, hiszen a felszín alatt ott marad a feszültség, és nem alakul ki egy belső igény a másik megértésére, a konfliktusok rendezésére. Éppen ma történt, hogy egy kislány megütött egy másikat. Sírt az egyik, dühös volt a másik, odahívtam hát őket magamhoz, és ugyanazt a beszélgetést folytattam velük, mint mindenkivel, minden alkalommal, ha ilyesmi történik.

„- Mi történt?- kérdeztem. 

-Megütött! - felelte dühösen.

- És mit gondolsz, miért csinált ilyet?

- Nem tudom!

- Miért voltál ilyen mérges, hogy megütötted őt? – kérdezem a másiktól.

- Folyton követett, és beszélt hozzám, pedig én nem vele akartam játszani- mondta mérgesen.

-És ezt elmondtad neki?

-Nem – érkezett a megszeppent beismerés.

- Te figyelj csak! Én megütlek téged, ha te olyat csinálsz, amit nem szabad?

-Nem!- mondta elképedve; még az ötlet is furcsa volt neki.

- Hanem?

-Megbeszéljük.

- Akkor szerintem te is próbáld meg kimondani azt, ami zavar. Tudom, hogy sokkal nehezebb, de egy ilyen nagylány, mint te, már biztosan meg tudja csinálni, nem csak verekszik! Fordulj oda, és mondd el, ami zavar. Szerintem találd ki, ha most nem szeretnél vele játszani, hogy mikor és mit tudsz majd vele közösen csinálni, amihez mindkettőtöknek van kedve. Beszéljétek meg! „

Nem szidtam, nem ítélkeztem, még csak nem is büntettem. Megoldást javasoltam. Később, mikor együtt voltak nem mulasztottam el megdicsérni őket, hogy milyen jól egymásra találtak. Nehezebb, mint megszégyeníteni a verekedőt? Nem. Időigényesebb? Talán. Jobb megoldás? Biztosan. Nagyon ritka a csoportunkban az agresszió, tehát biztosan állíthatom, a módszer működik. A dühösség nem bűn, csak meg kell találni annak a helyes közlésmódját. Ezt a gyerekeknek tanítani kell, hiszen az ütés ösztönös, az érzelmek szavakkal való kifejezése pedig egy hosszú érési és tanulási folyamat eredménye.

Néhány éve volt a csoportunkban olyan kisgyerek, akinek az életét ADHD nehezítette. Rengeteg frusztráció és düh gyűlt fel benne mire hozzánk került, agresszív volt magával és társaival szemben is. Sokszor. A másik 27 gyerek teljes természetességgel tanulta meg, hogy amikor elpirul az arca, ökölbe szorul, remegni kezd a keze, akkor hátra kell lépni, időt és teret kell neki adni. Senki nem mondta ezt nekik, megtanulták, és a helyén kezelték. Soha senki nem haragudott erre a kisfiúra, pedig számtalanszor bántotta őket, vagy verte szét a játékukat. Tudták, hogy „neki nehéz nyugton maradni” és kifundáltak olyan játékot, amiben Ő is kedvét lelte, lehetett impulzív, nem ártott senkinek és semminek.

Sokszor mondtuk a többi aggódó szülőnek, hogy ne féljenek, a saját gyermekük nem fogja „eltanulni” ezt a viselkedést, és komoly sérülést sem fog szerezni, hiszen vigyázunk rájuk, viszont higgyék el, hogy jó nekik, ha itt, a gyermekkor biztonságában megtanulják, hogy milyen egy agresszív, dühös ember. Megtanulják elkerülni a konfliktust vele, de akár az is lehet, hogy később, ha egy adott helyzetben meg kell magukat védeni, jól jön, ha a kis batyujukból elő tudnak venni egy viselkedésmintát, amit pont egy ilyen szituációban láttak. Egy gyermek számára nem lehet káros a sokszínűség megismerése, ha az értékrendje helyesen kerül kialakításra. Lehet, hogy megpróbál utánozni majd számunkra nem tetsző mintákat, de ha ebben nem nyer megerősítést, ahogy felvette, úgy el is hagyja majd.

Nagyon érdekes a szülők hozzáállása ehhez a kérdéskörhöz. Elméletileg mindenki támogatja, hogy a fogyatékkal élő embereket fogadja el a többségi társadalom. Elméletileg sokan helyeslik, hogy a sajátos nevelést igénylő, vagy beilleszkedési, tanulási, magatartási problémákkal élő gyerekeket integráltan neveljék. Gyakorlatilag azonban sokan azt kívánják, mindez ne az ő, vagy gyermekeik környezetében legyen. Kivételek persze mindig vannak, de mivel a mi generációnkat – a mai 30-as, 40-eseket- nem úgy nevelték, hogy az elfogadás természetes legyen, tényleg nagyon nehéz így szemlélni a világot. Ezért van szükség a megfelelő szemléletváltásra. Ezért tartottunk a szülők számára előadást az integrált nevelésről, ahova meghívtunk fogyatékkal élő emberekkel is foglalkozó szakértő pszichológust, ezért beszélünk mindig őszintén a szülői értekezleteken és a fogadóórákon, még akkor is, ha időnként kellemetlen a nehézségek felvállalása, és ezért állunk ki teljes vállszélességünkkel minden gyermek mellett, akit mássága miatt megpróbálnak elkergetni a csoportunkból. Nem egyszerű út ez, de mivel mi, a lelkünket minden gyermekünkhöz odakötjük, természetes, hogy mindenki egyformán számít. Senki nem több vagy kevesebb a másiknál, és ezt később a szülők is belátják, ha kaptak elég időt, hogy megismerjék a „problémás” gyereket, megtapasztalják, hogy nem befolyásolja gyermekük életét károsan az adott szituáció. Ha pedig ezt elfogadták, nem fognak ellenünk dolgozni, mikor a gyerekekben az empátiát és a toleranciát szeretnénk megerősíteni.

Megfelelő példát, tájékoztatást, szemléletformálást és időt kapva, mindenki megtapasztalhatja, hogy egy elfogadó, toleráns, empatikus csoport úgy jó, ahogy van, hiszen a fény is akkor ragyog igazán, ha benne van a szivárvány minden színe.
 

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.