Sosem gondoltam volna, hogy ez a kérdés valaha is felmerülhet a férjemmel való kapcsolatomban. És lám, mégis. Kisfiam tervezett baba volt, sőt még talán túl is terveztük, ugyanis másfél évig nem sikerült teherbe esnem. Már kezdtem volna kétségbe esni, amikor végre pozitív lett a terhességi teszt. Ekkor változott meg először a magánéletünk. Bár viszonylag problémamentes kismama voltam, azok közé tartoztam, akik a várandósság alatt nem kívánják a párjukkal való együttlétet. Sokat és sokfélét olvastam a terhességről, az e témában íródott cikkek többsége ódákat zengett a kismamák megnövekedett szexuális étvágyáról. Hát én vártam egy darabig, de aztán csak gyanús lett, hogy itt nem hogy növekedés nem tapasztalható, de igencsak megcsappant az együttlétek száma. Ennek oka eleinte én voltam, majd a férjem is kedvetlenné vált e téren.

Terhességem első gyanújele az volt, hogy a melleim túlfújt lufi nagyságúra dagadtak, ráadásul olyan érzékenyek lettek, hogy még a zuhanyozás is fájdalmas volt, nemhogy egy férfikéz érintése. Ez egészen a második trimeszter végéig tartott, így addig a férjem intim közeledéseinek többségét elutasítottam. Habár hiányoztak az együttléteink, a simogatásától is olyan fájdalmak törtek rám, amelyek teljesen letörték a bennem tomboló vágyat, pedig az volt, elhiheted. Olyannyira, hogy egy idő után már az számított rendkívülinek, ha éjszaka nem erotikus filmeket megszégyenítő intenzitású és fantáziájú pajzánkodásokról álmodtam; azonban reggelre a rideg valóság egy-egy lüktető görögdinnye volt a melleim helyén. Ez így ment egy jó darabig, sok sírással, veszekedéssel, lelkizéssel, és nem utolsó sorban kudarcba fulladt próbálkozásokkal tarkítva, míg változott a szituáció.

A harmadik trimeszter kezdetén már hatalmas hasam volt, többen is azt gondolták rólam, mindenórás kismama vagyok. Na ez volt, ami a férjem számára betette a nagykaput. A helyzet a szexuális életünkben mit sem változott, csak a kiváltó ok lett más. Most én próbálkoztam, és ő lett az elutasító. Érdekes módon nem a visszautasítás fájt jobban, inkább attól tartottam, hogy a kielégületlen férjem majd máshol keres vigasztalást.

Végre megszületett a kisfiunk, a terveinkkel szemben és az orvos erőfeszítései ellenére császármetszéssel. Szerencsére elég jól viseltem a műtétet és a lábadozás időszakát is, így kérdésemre, mikortól lehet szexuális életet élni, orvosom ezt válaszolta: „Én mindig annak a híve voltam, hogy ha nem okoz gondot, egy perccel a szülés előtt hagyjuk abba, és tíz perccel utána már folytathatjuk is!” Hurrá, gondoltam, talán majd most visszatalálunk önmagunkhoz és egymáshoz! Azonban ez sajnos mégsem volt olyan egyszerű, mint elterveztem.

Először is, a gyermekágyas időszak első heteiben a két nagymama felváltva lakott velünk, ami a lakásunk méretét tekintve igencsak korlátozta a lehetőségeinket, ha össze akartunk bújni. Amint ők kiköltöztek, megnyíltak volna előttünk a mennyországba vezető út kapui, ekkor azonban kisfiam rákapott a kétóránkénti éjszakai szopizásra, és ez megint nem könnyítette meg a helyzetünket. Gondolom, mondanom sem kell, milyen kellemetlen élmény a legmeghittebb együttlétet félbeszakítani azzal, hogy „Bocsi, de add vissza a melleimet, úgy hallom, a gyereknek is szüksége van rájuk!” Eleinte próbáltunk nevetni a szitun, de egy idő után már nem sikerült. Ráadásul én ismét rontottam a helyzeten, hiszen a több hónapig tartó éjszakázás fogzással megspékelve és borzalmasan rossz napközbeni alvással körítve teljesen kivette az erőmet, így az altatás(ok) után örültem, ha nyitott szemmel eltaláltam az ágyba, már húztam is a lóbőrt. Az én hős férjem pedig néhány totális kudarcba fulladt próbálkozás után feladta.

Le sem merem írni, hány hónap telt el eseménytelenül, mert magam is megijedek tőle, végül azonban megtörtem a jeget, legalábbis azt hittem. Az első sikeres próbálkozásunk után mérhetetlen lelkesedéssel néztem az elkövetkező napok elé – aztán mégsem történt semmi. Egyszer csak ránk szakadt mindenféle probléma, amelyek teljesen elfeledtették velünk a felhőtlen házasélet örömeit. A sok megoldásra váró gond között szerepelt egy költözés, ami többnyire az én nyakamba szakadt, és volt egy munkahelyváltás, ami a férjem nehézségeit szaporította. Ezek eredménye pedig újabb néhány parlagon töltött hónap, amikor az ágyat csak az elmondhatatlan fáradtság kipihenésére használtuk.

Végül észbe kaptam. Szép lassan észrevettem magamon, hogy az intim együttlétek hiánya annyira felbolygatta a szervezetemet, hogy pattanásig feszültek az idegeim, magyarán szólva egy rusnya házisárkány lettem. Arról már nem is beszélek, hogy a túlfűtött álmaim is visszatértek. Oké, gondoltam, vissza kell térnünk a korábbi énünkhöz, ehhez pedig az kell, hogy néhány napig csak kettesben, csakis egymásra figyelve tudjunk létezni. Fogtuk hát a cókmókunkat, és nagy sírások közepette 22 hónap után először itthon hagytuk kisfiunkat a mamákkal, és elutaztunk. Bár eleinte nehezen oldódtunk, minden máson járt az eszünk magunkon kívül, de végül sikerült ellazulnunk, és újra egymásra találtunk. Csodás hétvégét töltöttünk együtt, és két napra minden ugyanolyan volt, mint régen.

Most újra itthon vagyunk, de úgy érzem, kicsit mindketten megváltoztunk. Szükségünk is van rá, hogy ne végezzük úgy, mint sok ismerősünk: a gyerek megszületését követően az intimitás hiánya állandó veszekedésekhez, vagy félrelépéshez, esetleg váláshoz is vezetett. Édesapám mindig azt mondogatta nekem: „Hidd el kicsim, mindennek az alapja a kiegyensúlyozott szexuális élet!” Most döbbentem csak rá, hogy amin kamaszkoromban még nevettem, mostanra mekkora igazsággá nőtte ki magát! Barátnőm és férje a második baba megszületése óta folyamatosan veszekedett. Három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a férj végre hosszas könyörgés és rengeteg elsírt könny után kinyögje végre, az bántja, hogy a felesége elutasítja a közeledését. Nem is csoda, két kicsi gyerek mellett folyton hulla fáradt szegény, de végül saját megfogalmazása szerint összeszorította a fogát, és láss csodát! Nem is volt olyan szörnyű, és járulékos haszonként azóta dúl otthon a nagy egyetértés a mindennapokban is.

Egy másik baráti pár férfitagja egy vita hevében kijelentette, hogy ő bizony férfi, és mint olyannak, igenis vannak szükségletei, és ha a felesége ezeket nem elégíti ki, ne csodálkozzon, ha más megoldást fog keresni. Asszonykája azóta is azon dühöng, hogy ő most meg lett fenyegetve, ezek után hogyan bújhatna nyugodt szívvel hozzá? Ugyanakkor olyan párt is ismerek, ahol a férj nem fenyegetőzött félrelépéssel, de megtette, azonban végül pont ez vezetett az otthoni párkapcsolati válság felszámolásához: apa megkapta, amire szüksége volt, ettől nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, mi több, türelmesebb lett, ettől anya is megnyílt felé, és ma már senkinek nincs szüksége pótlékokra.

A leírtakból úgy tűnhet, csak a férfiak ilyen szexőrültek, és semmi nem drága nekik, hogy a vágyaik kielégítést nyerjenek. Hát akkor elárulom a nagy titkot: a nőknek ugyanolyan erős vágyaik vannak, mint férfitársaiknak. És, bár attól, hogy magam nem hallottam az okból válságba került házasságról, hogy a baba megszületése után asszonypajti igényei váltak kielégítetlenné, bizonyosan van ilyen. Hiszen lássuk be, egy gyermek érkezésével olyan gyökeres változások köszöntenek be egy pár életében, melyek egészen bizonyosan rányomják bélyegüket mindkét fél személyiségére, és ez a változás nem feltétlenül vonzó a másiknak. Ráadásul nem felejtkezhetünk el a terhesség alatt alattomosan ránk rakódott súlyfeleslegről sem, amely bizony – még ha a felek tagadják is – csökkenti mind a régi fényében tündöklő feleségére vágyakozó apuka, mind a zsírpárnáktól frusztrálttá váló anyuka libidóját.

A fent említett filmben a szexterapeuta nagymama azt tanácsolja a hasonló cipőben járó pároknak, kezdjenek el randizni – egymással. A legmélyebben egyet kell értenem vele. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű, de néha-néha biztosan megoldható, hogy lopjunk magunknak olyan pillanatokat, amikor csak egymásra tudunk figyelni, amikor ismét fellelhetjük egymásban azt a férfit és nőt, akit egykor megszerettünk, és amikor olyan új vonásokat fedezhetünk fel a másikban, amitől az még vonzóbbá és szerethetőbbé fog válni számunkra. Ehhez persze kell, hogy az egymás közötti bizalom és együttműködés ha nem is tökéletes, de jó legyen, tudjunk egymással kommunikálni, ne beszéljünk el egymás problémái mellett. Nekünk sikerült, miért ne sikerülne neked is?

A 2011. februári cikkíró pályázatra beküldött írás.

Kép: www.foter.com