1. Házhoz jön a korai szocializáció
Internetes fórumokon vérre menő csatákat szoktak vívni az anyukák arról, kell-e, szükséges-e a bölcsőde a gyerek fejlődése szempontjából. Sokan vannak, akik úgy vélik, elengedhetetlen a családból való kikerülés ahhoz, hogy a gyerek rendszert tanuljon, és felismerje, hogy nem körülötte forog a világ.
Nálunk ez soha nem volt probléma. Ha egy családban két kisgyerek van, akkor magától értetődő az alkalmazkodás (egyszerre értelemszerűen nem lehet mindenkinek mindent), és aki nem óhajt megbolondulni, annak nagyon hamar be kell vezetnie egy, a bölcsődeire emlékeztető viszonylag szigorú napirendet. Fel sem merült, hogy ezért intézménybe kéne adnom a kétéves gyereket.
2. Lazaságot tanul a szülő
Az első gyerekkel minden ismeretlen és valahol félelmetes. A hozzátáplálást nagy műgonddal kivitelezzük, több boltot bejárunk, mire megtaláljuk az ideális első pár cipőt, gondosan kérdezünk körbe a környékbeli óvodákról, mielőtt választanánk. A másodiknál egyrészt már megvannak a bejáratott útvonalaink, másrészt pedig rájövünk, hogy bizonyos dolgokra egyszerűen felesleges energiát pazarolni. Az ismeretségi körben nem én voltam az egyetlen, aki a kicsinek már nem turmixolta, hanem villával törte össze a zöldséget, vagy viszonylag lazán kezelte, mit vesz a gyerek a szájába.
Ebből a szempontból a prímet egyébként egy háromgyerekes barátnőm vitte, akivel csodálatosan nyugodtan beszélgettünk egy hatalmas játszótéren, és nem csak az óvodások tűntek el rendszeresen a látóterünkből, hanem az akkor másfél éves lánya is. Ő nagyjából ötpercenként körbefordult, megvan-e még a gyerek, de a köztes időszakban nem zavartatta magát. Minek?
3. Kevesebb figyelem = boldogabb gyerek?
A következő megállapításom valószínűleg minden tudományos alapot nélkülöz, de mind nálunk, mind a környezetemben megfigyelt családokra igaz: kis korkülönbség esetén a kistestvérre minden életkorban sokkal kevesebb figyelem jut, mint a nagyra az ő korában, a kicsik ennek ellenére az esetek jelentős részében mégis kiegyensúlyozottabbak a nagyoknál. Nálunk a pici a tolerálhatónál biztos, hogy többször sírt magányosan a kiságyban (nem akartam ezzel bármire ránevelni, csak így alakult), rendkívül ritkán van rá mód, hogy száz százalékos figyelmet szenteljünk neki (persze megtalálta a módját, hogy néha kibulizza), mégis jelenleg sokkal inkább rendben van lelkileg, mint az élete első éveiben kizárólagos figyelmet és szeretetet kapott nagy testvére. Nyilván vannak családok, ahol ennek az ellenkezője igaz, de a tendencia a többségnél hasonló.
4. Mindig kéznél van egy szövetséges
Ez nem azt jelenti, hogy mindig van kivel játszani. Gyakran előfordul – főleg, ha ellenkező neműek a gyerekek –, hogy nehezen tudják együtt elfoglalni magukat, a folyamatos veszekedés pedig a legtöbb családban, azt hiszem, mindennapos jelenség. Ez azonban nem akadályozza meg azt, hogy a külvilágban szorosan összezárjanak, és ha idegen is jelen van, egyértelművé tegyék, hogy ők ketten mindenek felett összetartoznak.
5. Alázatot tanul a család
Személy szerint kevés szülőtípust tudok kevésbé elviselni, mint azt, aki fennen hirdeti, hogy a gyereke azért olyan nagyszerű, mert ő, a szülő nagyszerűen neveli. Kedvencem a „Gizike azért kezdett hamar beszélni, mert sokat beszéltünk hozzá” – típusú öntömjénezés, de dobogós még a „Pistike azért nem válogatós, mert arra biztatom, kóstoljon meg mindent”, illetve a „Jánoska azért indult el hamar, mert sokszor hívtam oda magamhoz” – kezdetű megállapítás is.
Akinek több gyerek van, tudja, hogy mindez egyrészt nem a szülőn múlik, másrészt pedig nem is számít. Nálunk az egyik másfél évesen mondatokban beszélt, a másiknak még háromévesen is csak a szűk család értette a mondanivalóját, viszont négyévesen két perc alatt tanult meg biciklizni, ötévesen pedig felmászott a pókhálós mászóka tetejére. Egyformán nevelt, buzdított, egyforma mennyiségű ingernek kitett gyerekek, akik személyes preferenciája eltér – de nem tudom, és nem is akarom kideríteni, melyik ügyesebb vagy okosabb a másiknál.
6. Több gyerekkel élni vicces
Ezen nincs igazán mit részletezni. Az egymáshoz való viszonyuk, az eltérő gondolkodásmódjuk, de még az is, ahogy időnként sértegetni próbálják egymást (kevés sikerrel egyébként) kiapadhatatlan humorforrás.
Mindez valószínűleg fokozottan igaz a nagy családokra. Egy három-négygyerekes szülő alighanem lazább és kevésbé nagyképű, mint egy kétgyerekes, ezek a gyerekek még sokkal többet tanulnak egymástól, a családi élet pedig hatványozottan szórakoztatóbb. Egyszer talán én is megtudom. Talán.
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)