A büntető, tekintélyelvű nevelés tragikus következményei

Jánosi Valéria | 2018-01-05 15:29

A legtöbb szülő egyetért azzal, hogy ha egy gyerek rosszalkodik, akkor meg kell büntetni. Meg kell szidni, beállítani a sarokba, nem szólni hozzá néhány óráig, esetleg alaposan el kell fenekelni. Mert a gyereknek tudnia kell, hogy én, a felnőtt jobban tudom, hogy mi jó neki, hogyan kell viselkednie, és amíg az én kenyeremet eszi, addig azt kell tennie, amit mondok neki. Punktum! Különben is: mindezt az ő érdekében teszem, hogy felkészítsem az Életre.

Sajnos rengeteg gyereknevelési szakkönyv is támogatja ezt az elgondolást, és „hasznos” tanácsokkal látják el a szülőket azzal kapcsolatban, hogyan tudják hatékonyabban „idomítani” a gyerekeiket arra, hogy mindenben, első szóra kövessék a szüleik utasítását. Arról azonban nem írnak ezek a könyvek, hogy manapság egyre több kutatás mutatja ki, hogy mennyire végtelenül káros hosszú és rövid távú következményei vannak a tekintélyelvű nevelésnek.

Feltételekhez kötött szeretet

A tekintélyelvű nevelés a szülői szeretetet feltételekhez köti. Ha azt csinálod, amit mondok, akkor szeretlek, megdicsérlek, sőt még jutalmat is kapsz. Ha nem teszed azt, amit kérek/parancsolok, akkor jön az előre bejelentetett büntetés. Egyesek azt állítják, hogy azért nevelik így a gyereküket, mert szeretik őt.
Biztos így is van, de ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek hogyan érzékeli a szülőjét, mit gondol arról, ahogyan az vele bánik. Vajon egy kisgyerek szeretve érzi magát, amikor beküldik a szobájába „gondolkodni”?

Amikor egy gyereket megbüntetünk a viselkedése miatt, feltételekhez kötjük a szeretetünket: „ha megteszed, amit mondok, akkor szeretlek, ha nem, akkor megvonom tőled a szeretetemet.” Van, aki ezt nyíltan meg is mondja a gyereknek: „amikor így viselkedsz, akkor nem szeretlek”.
Ennél burkoltabb szeretetmegvonás, ha nem szólunk hozzá, esetleg fizikailag is eltávolítjuk őt magunktól azzal, hogy beküldjük a szobájába, esetleg sarokba állítjuk. Ezzel azt üzenjük neki: „ha nem teszed azt, amit mondok, akkor nem figyelek rád”. Ezzel a saját jelenlétünktől, figyelmünktől, szeretetünktől fosztjuk meg.
Nyilván most a legtöbb szülő azt mondja, hogy ő a rendetlenkedése ellenére is szereti a gyerekét. Csakhogy a gyerek a legjobb szándékunk ellenére is azt éli meg, hogy nem szeretjük őt, mert rossz. Ennek hosszú távú következménye pedig az lesz, hogy rossznak, szerethetetlennek, alkalmatlannak fogja tartani magát, és egy idő után így is kezd viselkedni.

Gyerekkorban nincs fontosabb számunkra, mint az, hogy a szüleink mit éreznek irántunk. Ha egy gyerek bizonytalan ebben, ha retteg attól, hogy őt nem lehet szeretni, akkor

szorongani fog,
fél attól, hogy kimutassa a haragját,
hajlamos lesz félni a kudarctól,
és súlyos önbizalomhiány alakul ki benne,

ami aztán a felnőtt kapcsolatait is meg fogja mérgezni. Ezek a gyerekek saját értékességüket attól teszik függővé, hogy sikerült-e megfelelniük bizonyos elvárásoknak. Borzasztóan szoronganak amiatt, hogy mit gondolnak róluk mások. Amikor megrendül az önbecsülésük, könnyen válnak sértődékennyé, ellenségessé, agresszívvá, ami aztán még tovább rombolja az amúgy is ingatag emberi kapcsolataikat.

A büntetés veszélyei

A büntető nevelés – bár lehet, hogy eddig így nem gondoltunk bele – azon az elven nyugszik, hogy ha a gyerek olyasmit tesz, ami nekünk nem tetszik, akkor ilyen vagy olyan formában szenvedést okozunk neki. Meg kell szakítania a játékot, nem kapja meg azt, amire vágyik, eltávolítjuk őt a szobából. Netán elfenekeljük.

Hova vezethet ez?

A büntetés mindig feldühíti azt, aki kapja, egy gyereknek pedig nem áll hatalmában, hogy ez ellen bármit is tegyen. Aki pedig áldozatnak érzi magát, ha lehetősége nyílik rá, maga is bántalmazóvá válik.
A büntetést mindig az szabja ki, akinek hatalma van erre, így a büntetéssel – akaratunkon kívül – azt is megtanítjuk a gyerekeknek, hogy ha valami gondjuk van, akkor azt úgy próbálják megoldani, hogy a hatalmukkal visszaélve akkora szenvedést okozzanak a másik félnek, hogy az kénytelen legyen visszakozni.
A büntetés egy idő után mindig elveszíti a hatékonyságát. Ahogy a gyerek növekszik, egyre nehezebb lesz olyan dolgokat találni, amelyeket elég kellemetlennek érez. A kamasz csak megvonja a vállát, és kiröhögi a szülőt, aki kétségbeesetten toporzékol, mert elvesztette a hatalmát, és nem maradt a kezében semmilyen eszköz, amivel visszatarthatná a gyerekét az ostobaságok elkövetésétől.
A büntetés sajnos teljesen tönkreteszi a szülő-gyerek viszonyt. Amikor a szülő büntet, megnehezíti a gyerekének, hogy gondoskodó szövetségesként tekintsen rá. Ehelyett az ő szemében egy hatalmával visszaélő emberré válik, akitől jobb biztonságos távolságban maradni. Már az egészen kicsi gyerekben is felmerül a következő gondolatsor: „Azt mondják, azért büntetnek meg, mert szeretnek, és csak óvni akarnak. Hát nem tudom, képes vagyok-e még bízni bennük. Hülye leszek bevallani nekik, ha valami rosszat tettem, mert megtanultam, hogy akkor olyan hangon beszélnek velem, amiből teljesen hiányzik a szeretet. Inkább megtartom a három lépés távolságot.”
Ugye, nem kell elmagyaráznom, mekkora veszélyt jelent ez arra az esetre, amikor a gyerek tényleg nagy bajba kerül, és szüksége lenne a szülei segítségére?

A szófogadás csapdája

Divatos manapság arról beszélni, hogy a mai gyerekek milyen elkényeztetettek. Sajnos sokkal több az olyan gyerek, akit a szülei szükségtelenül korlátoznak, fenyegetnek, akivel ok nélkül ordítoznak, akit vég nélkül a tanulással és teljesítménnyel vegzálnak, akiknek a vágyait, tiltakozását semmibe veszik, akinek a kérdéseit lesöprik az asztalról a tekintélytisztelet jegyében.
Ezek a gyerekek hozzászoktak, hogy a legtöbb kérésükre „nem” a válasz, és ha ennek az okait firtatják, akkor csak azt hallják, hogy „azért, mert azt mondtam”. Sajnos a legtöbb gyereknek nem tisztelik sem az igényeit, sem az ízlését, sőt magát a gyereket sem tisztelik. A legtöbb szülő elvárja, hogy őt tisztelje a gyerek, de az fel sem merül benne, hogy ezt csak úgy érheti el, hogy ő is tiszteli a gyerekét.

A legtöbb tekintélyelvű szülő szeme előtt egy tökéletesen szófogadó gyerek képe lebeg, aki mindenben követi a szülei utasításait. Pedig a kutatások kimutatták, hogy azok a gyerekek hajlamosabbak megtenni, amit kérünk, akiknek a szülei szeretetteljes, biztonságos környezetet alakítottak ki a családban, és akikkel tisztelettel bántak a szülei, akiket a lehető legritkábban irányítottak szigorúan, és érveket, magyarázatokat kaptak a kéréseikhez.

Ha erővel, fenyegetéssel kényszerítünk egy gyereket engedelmességre, azzal a tehetetlenség érzését erősítjük benne. Márpedig a legtöbb gyerek nem tűri a tehetetlenséget, ezért újabb összecsapást provokál, hogy bebizonyítsa, van még hatalma felettünk.
Mások egész életükben kényszeresen igyekeznek majd fityiszt mutatni a hatalommal rendelkezőknek. A túlfegyelmezett gyerekek hajlamosabbak agresszíven viselkedni a kortársaikkal, aminek az lesz az eredménye, hogy a többiek nem szívesen játszanak majd velük, s elkönyvelik magukat rossz, szerethetetlen gyerekeknek.
A túlszabályozott gyerekek hamar megtanulják, hogyan érhetik el a céljaikat a szüleik háta mögött: megtanulnak hazudni, titkos utakon járni, kettős életet élni. Tehát lehet, hogy a fegyelem, a szófogadásra nevelés rövid távon működik, ám hosszú távon szülő és gyerek is súlyos árat fizet érte.

Akkor nem kellenek a szabályok?

Most joggal merülhet fel benned a kérdés: akkor hogyan fegyelmezzem a gyerekemet? Félre ne érts! Minden gyereknek szüksége van arra, hogy az élete kiszámítható legyen és bizonyos keretei legyenek. De ez nem jelenti azt, hogy szigorra van szükségük.
Na, de honnan tudjuk, hogy hol a határ a szigor és a keretek megszabása között? Talán elfogadható általános szabálynak, hogy ésszerű kereteket csak akkor szabunk, amikor kell, akkor is rugalmasan, felesleges korlátozások nélkül, és amennyiben lehetséges, a közös szabályokat beszéljük meg a gyerekkel. Az együttesen kialakított szabályok más érzéseket keltenek, mintha ráerőszakolnánk az akaratunkat.

Még véletlenül sem szeretném, ha bárki azt olvasná ki a fenti sorokból, hogy arra biztatom a szülőket, hogy dőljenek hátra, és hagyjanak mindent a gyerekre. A szülőnek nagyon is részt kellene vennie a gyereke életében, tisztában kell lennie azzal, hogy mi történik vele. Az ő feladata egészséges, szeretetteljes és biztonságos környezetet teremteni, útmutatást adni, de nem feladata feltétlen engedelmességet követelni, folyamatosan nyomást gyakorolni a gyerekre, vagy mindig mindent megszabni.

Mi lenne a megoldás, hogyan neveljük gyermekeinket büntetés nélkül? Olvass tovább >> Büntetés helyett együttműködő nevelés

Fotó: pxhere