A vándorfiú megérkezett

3. osztályos korában tanév végén, májusban került iskolánkba a fiú. Vékony dongájú, fekete hajú, szomorkás tekintetű volt, amikor a beiratkozás során megismerkedtem vele. Már akkor feltűnt, hogy nem szívesen jött az új helyre, mert biztatásomra nagyon élesen közölte, hogy ő csak a szüleihez vágyik.

Később kiderült, hogy sok-sok nevelőotthont, iskolát jártak már meg hetedikes testvérével a család többi tagjától elszakítva. Már az osztályba helyezéséről is úgy gondolkodtam, hogy a legempatikusabb tanítópárost kértem a fogadására. Én is abban az osztályban tanítottam néhány órát hetente igazgatóhelyettesi munkaköröm mellett.

Még az első közös tanítási óra előtt azonban viharos helyzetbe cseppentem bele néhány nappal az érkezése után. A folyosón negyedikes gyerekek és napközis nevelőjük, az új fiú és osztályfőnöke hangos szóváltására lettem figyelmes. A csoport tagjai feszülten, indulatokkal teli arckifejezéssel vitatkoztak. Verekedésről volt szó. Rögtön kitűnt, hogy a fiú dühös viselkedése nem mindennapi helyzet elé állította a többieket. Az első kérdésemre, hogy mi a probléma, nekem támadt - mármint, mi közöm hozzá – volt a válasz. Testbeszéde elárulta, hogy ugrásra kész. Ösztönöm azt súgta, hogy mihamarabb meg kell őt nyugtatni. A helyi szokások megismerésére biztatva azonban csak további ellenállást sikerült szítanom. Úgy tűnt, hogy ez a fiú egyáltalán nem akar beilleszkedni.

Lehet, hogy azt gondolta, csak rövid időt tölt majd nálunk, akkor meg minek alkalmazkodnia. Nehezen sikerült lecsendesíteni, s már tudtuk, hogy kiemelt figyelmet igényel. Állandóan kóborolt az épületben, hol az udvaron, hol a felső szinten, máskor az alagsorban találtuk meg. Tanulmányi kirándulásunkon is kiderült, hogy képtelen betartani a szabályokat. Egy felnőttnek állandóan vele kellett törődni. Már csak két hét volt a nyári szünetig, az év végi felmérések eredményéből kitűnt a lemaradása, de úgy döntöttünk, hogy méltánytalan lenne az évismétlés, a hozott jegyei alapján a bizonyítványába a negyedik évfolyamba léphet záradék került. Osztályfőnöke a drámapedagógia módszereivel nevelte osztályát. A befogadó, kedves közösség néhány hét alatt új és új lapot osztott a fiúnak. A nyári szünet elérkezett, a gyerekek és a tanítók a programokra a pihenésre gondoltak. Ki tudja eszükbe jutott-e az új fiú a nyár hónapjaiban?

A szeptemberi becsengetés egy zsibongó, egymásra nyitott 4. osztályt hozott vissza az iskolába. Az első hetek a türelem, a visszaszokás jegyében teltek. Új kislány is érkezett, aki első osztályban velük járt, de közben két évig falun laktak. Neki hamar sikerült megtalálnia a hangot mindenkivel. Nem úgy a fiúnak. Az ismétlés időszakában még csak-csak tudta tartani a lépést a többiekkel, de amikor el- kezdtük az negyedik osztályos tananyagot, már egyre nehezebben haladt. Mindennaposak lettek a konfliktusok, s bár a gyerekek segítőkészen, nyitottan fordultak felé, lassan kialakult, hogy jobb az új fiúval nem ujjat húzni.

Láttuk, hogy a szövegértő olvasása nem megfelelő. Segítséget kapott már év elején, a fejlesztő csoportba került magyar nyelvből és matematikából is. Ezekben a csoportokban kevesebb gyermekkel tanultak, lassabb tempóban és több támogatással. A többi órán is igyekeztünk egyénileg differenciálni, de a csoportmunkákba is bevonni. Folyamatos küzdelmünk a felszereléséért és a füzetvezetésért hiábavaló volt.

Mindennapos volt a kommunikáció a tanítók és a lakásotthon nevelői között, de a javulás nem következett be a viselkedésében. Szeptember végén estekonferenciát hívtunk össze a gyámmal, a nevelők vezetőjével az iskola gyermekvédelmi felelősével a tanítókkal és velem az alsó tagozati igazgatóhelyettessel.

Új információkat tudtunk meg a lakásotthonban is agresszív viselkedéséről, és egyetértettünk abban, hogy a tanulásban segítségre van szüksége. Az éjszakai ágybavizelés is azt mutatta komoly pszichés zavarok állnak a háttérben. Pszichológushoz, majd pszichiáterhez is vitték rendszeresen. A terápia elkezdődött. Továbbra is rendszeres volt a kommunikáció a nevelők és a tanítók között.

Az osztályban megváltozott a hangulat. Voltak, akik jól tudták kezelni ösztönösen, míg mások féltek tőle. Olyan is akadt, aki barátkozott vele. Egy ideig alkalmazkodott hozzá, majd amikor már nem tűrt kitört a konfliktus. Egyik ilyen alkalommal megint súlyos verekedésbe torkollott az agresszió. Igazgatói figyelmeztetés mellett megbeszélések sora indult el a tanítók, a gyerekek, a szülők között.

Mindannyian próbálkoztunk a hatékony módszert megtalálni, kisebb sikereinket megosztottuk egymással. Már tudtuk, hogy a segítő, szerető, türelmes attitűd az egyedüli célravezető. Kerestük a fiú sikeroldalát. Az ének- és a matematikaórákat kedvelte legjobban. Egyik rendkívüli környezetismeret- óránkat a csillagvizsgálóban töltöttük. Nagyon fájt a füle. A kezembe tette a fejét, úgy melegítettem a fülét egész órán. Két nagyon okos kérdést tett fel az előadónknak, mindenkit meglepett, hogy ilyen is tud lenni. Ám a számára kedvelt órákon is előfordultak nevelési helyzetek.

Ő újra és újra próbára tette gyerek és felnőtt türelmét egyaránt. Óra közben furcsa megjegyzéseket tett, a felszerelése nem érdekelte, piszkálódott. Olykor obszcén szavakkal, suttogva beszélt a közelében lévőkhöz. Az is előfordult, hogy pedagógusait provokálta visszabeszéléssel. A két tanító próbálkozásait felváltotta a panasz, és már én is azon kaptam magam, hogy ha ezt a lelkileg sérült kis tanítványomat a szeretetemmel, türelmemmel, jó szóval próbáltam kezelni, a gyerekek féltékenyen, furcsán néztek rám. Több alkalommal is beszélgettünk arról kollégáimmal, hogyan kellene viszonyulni hozzá, de nem sikerült a toleranciát és a következetességet egyformán alkalmazni.

Decemberben megismerkedtünk új gyámjával, együtt gondolkoztunk, hogyan segíthetnénk a fiún. Viselkedési és tanulási nehézségei miatt vizsgálatot kezdeményeztünk a Városi Pedagógiai Szakszolgálatnál. Egyik délelőtt rosszul volt, kiderült, hogy egy másik gyermek gyógyszerét is bevette. Máskor heteken át elaludt napközben.

Aztán fülembe jutott, hogy már a szülőknek is elfogyott a türelme. S mint ahogy lenni szokott, ha lesz egy szószóló, ilyen esetben nem nehéz egy csokor problémát összekötni. Először az igazgatót keresték meg, aki már előzőleg is beavatkozott ebbe a nevelési folyamatba. Ismét elbeszélgetett a fiúval. Rövid ideig hatott a fejmosás, de hamarosan újabb konfliktusok születtek. A cipőlopás esete tovább rontott a helyzeten, bár mindannyian értettük a hátterét - a gyermek vágyát egy neki is tetsző márkás cipő iránt –, s bár bocsánatot is kért a sértettől, minek előtte a cipőt nevelőjével visszahozta az otthonból, mégis mindenki megdöbbent az osztályban a tettén.

A szülők a tankerületi igazgatóhoz fordultak, aki esetkonferenciát hívott össze, amelyen négy szervezet szakemberei gondolkoztak közösen. A helyzetelemzést követően azt a megbízást kaptam, hogy készítsek feladattervet a gyermek neveléséhez, amit a jóváhagyása után valósítsunk is meg.

A feladattervnek megfelelően az alábbi segítségek, intézkedések történtek:

• iskolánk új pedagógiai asszisztense mentorként folyamatosan segítette az órákon és az órán kívüli időben a fiút
• bevezettük a leckefüzetet, amit közösen vezettek a tanítvány és a mentor
• minden reggel a portán adta le a kísérő nevelője a tájékoztatót, az üzenő- és leckefüzetet, így nem volt gátja az információáramlásnak
• ebéd után, ha nem volt délutáni óra, a nevelő elvitte az iskolából, akivel minden nap megbeszéltük a tapasztalatokat
• látogatást tettünk – osztályfőnök, gyermekvédelmi felelős és én - a lakásotthonban a szorosabb együttműködés érdekében
• látogatást tettünk – osztályfőnök, pedagógiai asszisztens és én - a kórházi pszichológusánál tanácsokat remélve
• megbeszéléseket tartottunk az osztályban tanító pedagógusokkal
• az osztály SZMK elnökét tájékoztattuk az intézkedésekről.

Sajnos a fiúhoz legközelebb álló nevelője hirtelen meghalt. Úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívtunk, s amikor már egy kis reményt láthattunk a javulásra, újabb, még nehezebb körülmény, egy tragédia szinte kilátástalanná tette a helyzetet. Olyan is történt, hogy egy kék monoklival érkezett az iskolába. Azon a napon az iskolafogászatra mentünk, a sor végén fogta egy darabig a kezem, de nem az igazat mondta nekem el a sérüléséről.

Azután kiderült az igazság. Minden lakótársa idősebb volt nála, és már ők sem tudták eltűrni a folyamatos értetlenségét. Már a testvére sem kelt a védelmére. A tavaszi napsütésben az osztály fiúi fociztak az udvaron. A délutáni testnevelésórán a napközis nevelő helyettesített. Hirtelen verekedés kerekedett. A sértett osztálytárs barátkozott a fiúval, s azt gondolta, hogy egy ártatlan megjegyzés a játékszabályok betartására már nem okozhat gondot. Nem így történt. A sértett gyermeket orvoshoz kellett vinni, napokig nem is jött iskolába. A fizikai bajok mellett a lelki fájdalom is gyötörte. A szülők rendőrségi feljelentése után került sor a második tankerületi konferenciára, melynek eredményeképpen a részleges integráció áttörést jelentett a fiú sorsában. 

A magyar nyelv és irodalom tanítását átvettem, és a pedagógiai asszisztenst felkészítettem az önálló munkára egy hónap alatt. Először 2. osztályos rövid szövegeket válogattam, hogy motiváló legyen számára és a siker is elérhetővé váljon. Fokozatosan nehezítettünk. Apró ajándékokkal erősítettem a kapcsolatunkat. Komplex óráimon az olvasás, írás, ismeretszerzés közben táncoltunk, énekeltünk és sokat beszélgettünk. A simítás is gyakori vendég volt a kapcsolatunkban. A kérés, a biztatás, a jól megoldott feladatok utáni öröm révén elértük, hogy már várta a közös órákat. A fogalmazáshoz képsorok közül választhatott. Igyekeztem olyan képeket előkészíteni, amelyekkel a nevelési helyzeteket is szimuláltuk. Nem minden óra volt egyformán sikeres. Olykor csak noszogatásra dolgozgatott, hangulatváltozások jellemezték. Szeretett a számítógépen feladatokat megoldani és játszani, ezzel is motiválható volt. Lassan átvette a pedagógiai asszisztens az órákat, de minden fontos eredményről, nevelési helyzetről tájékoztatott, és továbbra is gyakran beszélgettem a fiúval.

A környezetismeret- és az énekórákon az osztállyal együtt tanultunk közösen. Ezeken az órákon is igyekezett az elvárásaimnak megfelelni. Az osztály tanulói észrevették, hogy jó szóval, kéréssel szinte minden alkalommal meg lehet nyugtatni. Egyetlen anyák napi dalt tanultunk, de azt nagyon szerették a gyerekek. Tudtam, hogy nehéz fába vágom a fejszémet. Először csak morgolódott, ekkor kértem, hogy ne zavarja meg a daltanulást. Láttam a tekintetén, hogy küszködik, de tartja magát. Aztán következet a dal minősítése egy „beszólással”. Ekkor odamentem hozzá, és a fülébe súgtam, hogy mennyire fontos ez a többieknek, kértem, engedje meg a többieknek a dal gyakorlását. Megint elénekelhették egy párszor. Majd más feladatokat végeztünk, de óra végén még egyszer el akartuk az új dalt énekelni. Ekkor kitört belőle a düh, egy jó nagyot az asztalra is csapott. Újra odamentem hozzá, és azt mondtam, hogy ha majd találkozol anyukáddal, elénekelheted neki ezt a dalt – tudtam, hogy gyakran énekeltek annak idején mikor együtt laktak, sőt ha ritkán meglátogatták őket az otthonban, akkor is – a tekintete megszelídült, velünk énekelt.

Kitartásunkban sokat segített a fiú pszichológusával való személyes találkozó, aki elmagyarázta, milyen fontos személyiségfejlődési lépések maradtak ki tanítványunk életéből. Hihetetlen volt számomra, hogy bizonyos területeken a kétéves szintet ütötte meg a pszichés fejlettsége. Ezért nem tudott vigyázni a felszerelésére sem, összekeverte a füzeteit. Az összefüggéseket nem látta meg. Az iskolai szokásokat nem érezte magáénak. A pszichológus tanácsai igazolták ösztönös reakcióim helyességét. Időre volt szüksége, és olyan emberre, akire az iskolában is bármikor támaszkodhat. A megértés, elfogadás és a szeretet lehetett csak a bizalom kiépítésének útja. Meglepődtem és nagyon örültem, amikor a saját sorsában az érdekeltséget először nyilvánította ki. Motiválhatóvá vált, érdekelték az osztályzatok, a véleményem. Már megjelent a szégyen az arcán, ha nem jól döntött és beszéltünk róla. A csoportmunkákban egyre alkalmazkodóbb lett. 

Egy év telt el. A Reptárba szervezett kiránduláson már bátran elengedhettem a kezét május végén. Meghatódtam, amikor a jövőről kérdezett, hogy tanítom-e majd ötödikben. Csalódott volt az arca és felháborodott a szava a nemleges válasz után. Útravalónak adtam, hogy más emberek is megszerethetik majd, és ő képes lesz viszonozni, csak akarnia kell. Új osztályfőnökének és az integrálásban dolgozó kollégáimnak igyekeztem a tudásom mellett a lelkem egy kis darabját is átadni. A családi délutánon júniusban nem volt ott a fiú, de sokat beszélgettem a szülőkkel róla, a fejlődéséről, a hozzáállásomról.

Gyakran összefutunk a folyosón, sokszor beszélünk, máskor összekacsintunk a fiúval. Ő a sorsom része lett, én az övé. Talán tudtam segíteni neki azzal, hogy megmutattam ki lehet építeni a bizalmat másokkal.

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.