Ma a cserfes kislányoknak és a vicces kisfiúknak áll a világ. A felnőttek és a kortársak körében is az a gyerek a népszerű, aki udvarias, barátságos, nyitott, idegenek között is könnyen oldódik.
Nem volt ez mindig így. A huszadik század elejéig „a gyereket csak látni lehessen, hallani nem” elv dívott, és azt a gyermeket tartották jól neveltnek, aki felnőtt társaságban ki sem nyitotta a száját. Ilyen körülmények között a félénkség inkább pozitívumnak, nem megoldandó problémának számított – a szülők szempontjából legalábbis mindenképp.
A félék gyerekekkel valahogy a pszichológia is keveset foglalkozik. Pedig beszélni kell róla, egyrészt, mert a gyereknek is rossz, hogy nem mer megszólalni, másrészt pedig azért, mert ha ez a lelki alkat állandósul, az évek múlásával a környezete egyre kevésbé lesz vele megértő, és egy bizonyos kor után már nem indok, hogy azért nem köszöntem az utcán, mert szívesebben válnék láthatatlanná.
Hogyan segíthet a szülő?
Alapvetően pozitív hozzáállással. A legfontosabb: sok dicséret és kevés kritika! Ne kritizáld a mondandóját, a rajzát, az öltözködési stílusát (már egy óvodás is képes kiborítani a szüleit a póni és egyéb mániáival), semmi olyat, ami a személyiségéhez kapcsolódik. Finoman terelgetni lehet, de ha például meglát a kirakatban egy giccses tárgyat, és felsóhajt, hogy ez milyen gyönyörű, felesleges elmagyarázni neki, hogy nem is az.
Inkább dicsérj! Minden alkalommal dicsérd meg, amikor valami okosat mond, különösen akkor, ha ezt a nyilvánosság (értsd: a szűk családon kívül bárki) előtt tette.
A mondandóját ne szakítsd félbe, ne fejezd be helyette a mondatot! Helyette próbálkozz meg az „aktív hallgatás”-sal: eszerint a gyereket hagyod beszélni, és ha megakad, akkor sem kérdést teszel fel, hanem egy kijelentő mondattal megfogalmazod az érzéseit, és jelzed, hogy figyeltél.
Vegyünk egy példát: a gyerek elmeséli, hogy aznap egyedül volt az iskolaudvaron, nem játszott vele senki. Erre a természetes reakció az, hogy megkérdezzük, hogy miért nem ment oda ő a többiekhez, hol volt a barátnője, beszéljünk-e a tanító nénivel, esetleg valami ügyetlen vigasztalás-féle, miszerint holnap majd játszanak vele vagy hasonló. Ezek az üzenetek azonban, akármilyen jó szándékúak is, nem segítenek. Az aktívan hallgató szülő valahogy így reagál:
„Ez nagyon bántott téged.”
„Egyedül érezted magad.”
A gyerekek nagy többségét ez a válasz lendíti tovább, hogy még többet beszéljenek a problémáról, és szinte maguktól jöjjenek rá a megoldásra. A módszer természetellenesnek hat, de érdemes néha megpróbálni, mert működik!
Ha együttműködő pedagógusokkal áldott meg minket a sors, velük is megbeszélhetjük, hogy a csoportban vagy az osztályban próbálják meg gyermekünk erősségeit kihangsúlyozni. Minden gyerek jó valamiben, az egyik szépen rajzol, a másik kiváló matekos, a harmadik ügyes tornász. Szárnyakat adhat, ha a gyermekünk maga is tisztában lesz a képességeivel.
Kapcsolódó cikkünk: A gyerekbe vetett bizalom szárnyakat ad
Végül, de nem utolsósorban pedig vizsgáljuk meg magunkat: nem tőlünk hozta a gyerek ezt a hozzáállást? Mi magunk nem vagyunk túl visszahúzódóak társasági helyzetekben? Ha ez a helyzet, felnőttként már tudatosan változtathatunk rajta.
Fotó: LuidmilaKot / pixabay
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)