A mérleg két oldala

A non verbális, ill. verbális kommunikáció ezeknél a tanítványoknál vagy heves, gyors, szinte menekülő. Ezt tapasztalva a bizalomra építkeztem. Akkor még nem tudhattam, hogy ez milyen eredményt tud produkálni. Amikor bemegyek egy új osztályba - természetesen korcsoport korosztályához megfelelően - a bemutatkozásomat követően elmondom, hogy én milyen embernek tartom magam, és mik azok az értékek, amik az éltemben fontos helyet foglalnak el. Kihangsúlyozom, hogy annyi tiszteletet kérek, amennyit én megadok. Arról is említést teszek a kezdeti órákban, hogy az őszinte, egyenes jellemet mennyire tisztelem. A felelősséget felvállalni mennyire fontos, és hogy miért. Emberként és nem tanítványként fogok velük dolgozni. Ez nagyon hatásosnak bizonyul és gördülékenyen indítjuk az elkövetkezendő időszakot. Eközben felmérem az osztály összetételét. A szembetűnő /figyelmetlen, szorongó, szemkontaktust nem tartó, a többiekkel agresszív tanítványokat/ jegyzem a tudatomban és kérdésekkel, dicsérettel, figyelemmel igyekszem éreztetni Velük, hogy mennyire fontosak a csoport vagy az osztály és nem utolsó sorban számomra. Megtiszteltetés, hogy itt és Velük lehetek.

A gyerekeket nem lehet becsapni. Sokkal jobb „antennával” rendelkeznek min a felnőttek. Így én többet és jobbat kaptam tőlük, mint a felnőtt társadalomtól. A tisztaságuk nem összekeverendő a naivsággal. Sokszor a véleményüket csak egy legyintéssel elintézzük: ” gyerekek”. Nem, ez a legnagyobb hiba amit elkövethetünk, mint pedagógus.

Ezért a következő lépést a bizalmi kör kialakításában egy élethelyzetem alapozta meg. Abban az időszakban veszítettem el az édesapámat hosszú súlyos betegségben. A diákjaim tudták. /7.-es korosztály./ Az egyik táncórán váratlanul jelentkezett, az iskolában is problémás, többiekkel is sokszor agresszív diák és a maga módján részvétet nyilvánított. Abban a pillanatban a feltörő fájdalmamat alig tudtam vissza tartani és hangokat kipréselve megköszöntem. Már jött is a következő mondat, biztosan nagyon jó ember lehetett, ha a tanárnő ilyen. Akkor körém gyűltek és olyan őszinte, tiszta tekinteteket láttam, amiben hátsószándék nélküli szeretet volt. Megkérdezték, hogy mellette voltam végig? Milyen ember volt? Stb.

Hallottam az idősebb kollégáktól, hogy a „magánéletedről soha ne beszél, ha jót akarsz”. Én ezt ott az események tükrében megváltoztattam és már több mint tíz éve bármit kérdezhetnek, őszintén válaszolok. Hogy miért? Mert az óra után nem volt agresszivitás, a tisztelet egymással szemben kifinomodott, a közös órák vidámsággal és felhőtlenül történtek. Azok a 13 éves gyerekek kaptak egy tanártól, felnőttől, képmutatás nélküli válaszokat. Elindult bizalmas őszinte, tiszteleten kiforrott kapcsolat.

Rájöttem milyen fontos komolyan és komoly témákról szót váltani. Ezért beiktattam időről időre ezeket a tanórákat. Az a bizalom amit így kapok visszaigazolás, hogy jó amit cselekszem. Van, hogy a munkámról, személyemről kérek kézzel írott véleményeket név nélkül. Így gyorsan kiküszöbölhetem a problémákat, gördülékenyebbé tehetem az óra menetét. Az őket foglalkoztató kérdések, amiket van, hogy nem tudnak otthon megbeszélni. A neten látott eseményeket reális mederbe terelni. A különböző véleményeket felszínre hozzuk és kulturált beszélgetés, tiszteletben tartott véleményezés formájában kialakítja az osztályt.

Minden játékos vidám. Az elsős korosztály hangos nehezen koordinálható, az összpontosítás időkorlátozott. Az agresszió is gyorsan fellobban. Ezért, hogy az óra haladjon a csönd érdekében kértem egy varázsszót tőlük. Azonnal jött a válsz: KÉRLEK.

Amikor két kisfiú kezdett veszekedni megszólalt egy csöndes kislány: kérlek és belenézett a kisfiú szemébe. Igen, ez tökéletesen működik.

A következő a kis kamaszkor frusztrációja. A fiúk szégyenlősök, a lányok lekezelőek. Ebben a korcsoportban az átgondolatlan véleménynyilvánítás mindennapos. Van, hogy különböző társadalmi helyzete miatt, pl. nem akarja megfogni a másik kezét. Ezt is már egy megelőzött mondandómban becsempészem a tudatukba, hogy miért nem alázunk meg másokat. Az agresszivitást nem kezelhetjük azonnali büntetéssel, annak egy gyereknél, még ha 17-18 éves olyan háttér okai lehetnek, amit tudnunk kell a mérlegelni a helyes megoldás szempontjából, hogy tanulhasson elsősorban és ne csak okulhasson. Meg kell érteniük, hogy mindennek következménye van. Ezért szeretek szemléltetni.

Előfordult, hogy egy 6.-os osztály nagyon szétesett volt szinte végig, zaklatott, ingerlékeny, valóban lassan és érdemben keveset tudtunk haladni. Az óra befejeztével elnézést kértem tőlük, mondván én nem lehettem elég felkészült és tisztelettudó, hogy ez előfordul. Sokkként hatott rájuk és ehhez hasonló szituáció többet nem fordult elő. Természetesen ezt én így is éltem meg.

A középiskolás korosztály már egy másik varázslatos bolygó. Itt a kritikai érzékenység a durva beszéd, függőségek. Nagyon komoly figyelmet kifinomult észlelést igényelnek. Ők már megtanulták, hogy hogyan lehet álarcot hordani. Ezt levetetni vagy csak az én személyemnek megmutatni az igazi valóságot ez az igazi kihívás. A megoldás a SZERETET. Minden tanítványom a gyerekem. Ha kell a szigor is ott van, de elsősorban érte és nem ellene. Ha pl. én a telefonokat függőségnek látom, amilyen mértékben használják. Ezért az óra elején kérem, hogy tegye le, aki úgy érzi, hogy óra közben is használná. Van, akinél látom, hogy előkerül, akkor odamegyek és mosolyogva kinyújtom a kezem. Azonnal megkapom és tánclépésekkel boldog arcifejezéssel elvonulva közlöm, hogy milyen szép telefonom van. Az osztály nevet és a hangulatos óra folytatódik. Természetesen óra végén vissza adom. Persze tiszteletteljesen elkéri. Így nincs büntetés, megoldottuk. /Mindenki egyért, egy mindenkiért./ Ez a fő mottóm. Jól működik. Igazolatlan távolmaradóm nincs, mert ha elmondja, hogy mi a problémája mindig találunk rá közös megoldást. A tánc a zene sokat segít abban is, hogy tudjanak türelmesebbek lenni egymással. Amikor óra végén megkeresnek és olyan súlyos tragédiákat, problémákat megosztanak velem, tudom, hogy ez az igazi ajándék amit pedagógus egy ember kaphat. A trágár beszédért csoki jár nekem. Volt, aki már előre behozta. Persze ezt az osztállyal megesszük. Igyekszem elmagyarázni, hogy mennyire minősíti magát a személy, ha így beszél és viselkedik. A társadalmi normáknak megfelelni, az igazi értékek birtokában lenni ebben a képmutató színházi világban nem könnyű. Abban bízom, ha csak egy nehéz élethejzetben tudtam nekik segíteni, akkor már megérte.

A szülők visszajelzései, személyes megkeresés pozitív visszaigazolás.

A hivatásom a tánctanítás egy csodálatos eszköz ezeknek a problémáknak a megoldásában. Az értékelés nem a tánctudást, az órai hozzáállást jutalmazom.

Amennyiben feltehető a kérdés, hogy miért így gondolkodom és tanítok? A válaszom: nem felejtettem el milyen gyereknek lenni.
 

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.