Kispocok világot lát

Egészen addig, amíg meg nem kezdődtek az őszi esők. Már három napja egyfolytában szakadt, zuhogott. Az elején, a tarló szomjas földje még mohón beitta az esőlét, azonban a napok múltával már látható jelei voltak annak, hogy ha ez így megy tovább, a meglazult föld a fejükre szakad, eltömíti a járatot, és mindnyájan odavesznek. Addig tanakodtak, töprengtek, mígnem Kispocoknak eszébe jutott: új lakást kell keresniük. Mivel testvérei között ő volt a leginkább vállalkozó kedvű, a legvakmerőbb, hát elindult föl, a felszínre, hogy új otthont keressen a családjának.
Kidugta fejét az üregből, és azonnal meglátta, hogy amíg ők odabenn vitáztak, az eső elállt. Hát még, amikor azt is megtapasztalta, hogy a Napocska eltolta arca elől pufók felhőpárnáját, és az ő megmosolyogtatására szép, színes szivárványt firkantott az égre, egészen jókedvre derült. Biztos volt benne, hogy sikerül új, biztonságosabb lakhelyet találnia a szeretteinek.
Jókedvűen indult neki a nagyvilágnak. Találomra jobbra-balra, néha előre ment, de egy-egy apró lépéssel még hátrafelé is próbálkozott, nehogy véletlenül elkerülje a figyelmét egy otthonnak alkalmas, megfelelően kényelmes lakhely. Ment, mendegélt, amikor hirtelen nagy akadály tornyosult elébe. A hatalmas valami négy magas lábon állt, testét rövid, fényes barna szőr borította, nagy, lebbenő fülei ott hintáztak a pofája körül, nedves orrával derekasan szimatolta őt, közben aprókat vakkantott. Kispocok ledermedt a rémülettől, azonban hirtelen eszébe jutott a mamája intelme: ha ismeretlen, nagy állattal találkozol, ami hangot is ad ki, azon nyomban szaladj el, menekülj, mert az számodra igen veszélyes lehet. Így is tett. Pillanatnyi dermedtségéből felocsúdván, nyaka közé szedte a lábát, és loholt, amerre látott. Bár talán a szemét is becsukta egy picinykét, mert váratlanul beleütközött valamibe. Egy erdőszéli, a vihar által, vagy tán az öregségtől földre dőlt, hatalmas fatörzs volt, ami megállította. Korhadt ágai kötött jó búvóhelyet remélt, azért gyorsan alámászott. Csak akkor döbbent rá, hogy valójában már nem is üldözi senki, sőt, a kajlafülű kölyökkutya tán nem is bántotta volna, csak játszani akart vele.
Mikor megnyugodott és kifújta magát, beljebb merészkedett a fatörzs belsejébe. Ahogy erőltette a szemét, a kósza fénysugár gyenge fényében hengeres alakú, összetekeredett, ismeretlen jószágot pillantott meg. Hátrált volna azonnal kifelé a zugból, a vaskos jószág azonban sziszegő hangot hallatott, egyidejűleg kétágú nyelvét is ráöltötte. Azt hitte, csúfolódik vele, netán meg akarja ijeszteni, ezért gyorsan hátat fordított, és kirohant a szabadba. Szaladt, futott, ahogy apró talpacskáitól tellett, mígnem egy göcsörtös, bumfordi gyökérben felbucskázott. Körülnézve látta, hogy bizony már rég nem az erdőszélen loholt, hanem benn a sűrűben, ahol az óriás kérdőjelként fölébe magasodó fák és bokrok sötét körvonalai rémisztően ijesztgették. Félelmét legyőzve azért lassan feltápászkodott, amire megkordult a gyomra. Muszáj volt valami ehető után kutatnia. Talált is különböző magvakat, ehető, zsenge gyökeret, falevelet, úgyhogy sikeresen teletömte pici pocakját.
Ahogy továbbindult, jóval maga előtt a távolban, nagy, hegyes orrú és fülű, vörhenyes bundájú, lompos farkú állatot látott kibújni egy terebélyes fa gyökerei közül. Az állat körbe-körbe szimatolva, nagyon elővigyázatosan osont be az erdő sűrűjébe. Kispocok úgy gondolta, talán vadászni indult. Majd megölte a kíváncsiság. Vajon jó tágas, biztonságot nyújtó búvóhelyet hagyott hátra a számára ismeretlen állat? A kíváncsisággal járó veszedelem dacára, mindenáron meg akart erről győződni, ezért bemerészkedett a fa gyökerei alá. Hát, ha azt remélte, nem csalatkozott. Szép kis búvóhely rejtőzött odabenn, de bizony lakott is volt. Mint a megdagadt kenyértészta az edényt, úgy kitöltötték az üreget a kis rókafiak, akik mamájuk távollétében egymást gyömöszölték, gyúrták, hangos acsarkodás, nyivákolás közepette. A Kispocok szomorú szívvel hagyta el a kellemes odút, tudván, a társbérlet ott teljességgel kizárt.
Ahogy tovább mendegélt, látta, a fák ágai egyre jobban összezárulnak a feje fölött, a lombkoronán már szinte semmi fény nem hatolt át. Besötétedett, szép csöndben leszállt az este. Meg kellett erőltetnie a szemét, de azért meglátta a nagy földgöröngyöt, ami mellé leheveredni szándékozott. Érdekes módon, a nagy rög telis-tele volt tüskékkel. Úgy gondolta, ez még jól is jöhet, egy ilyen tüskés holmit bizonyára nem támad meg az éjszaka folyamán senki és semmi, ő pedig annak oltalmában békésen szendereghet.

Reggel kipihenten ébredt, és igencsak elcsodálkozott azon, hogy a földlabda alól váratlanul apró lábak nyúltak ki, egy cipőgombhoz hasonló orrocska is előkerült, majd a tüskés labda tovadöcögött. Mivel azonban semmiféle hangot nem adott ki, úgy gondolta, félni tőle nincs oka, hát elindult ő is, hogy tovább keresse a pocokcsalád számára az új lakást.
Az erdő így nappali fényben sem tűnt barátságosabbnak, ezért nagyon megörült, amikor egy nálánál kisebb termetű élőlényt pillantott meg, aki ráadásul semmilyen ijesztő hangot nem adott ki, csak egyszerűen szép volt. Mintha két tarka-barka virágszirom telepedett volna a bokor ágára, a közeledtére pedig még a levegőbe is emelkedett, és táncot lejtve, maga után csalogatta őt. Fel se tűnt neki, mikor keveredtek ki az erdőből, és máris a régről ismerős, napsütötte tarlón talpalt.
Alighogy eltöltötte azonban a jóleső érzés, a nyugalom érzete, váratlanul árnyék vetődött rá, elsötétült felette az ég. Segítséget kérőn nézett karcsú szárnyaival kecsesen vitorlázó útitársa után, de az már tovalejtett a margarétás rét irányába. Ő fölötte viszont egy hatalmas, kitárt szárnyú, barna madár hallatott vijjogó hangokat. Tudta, meg nem állhat, akkor elkapja, ezért vakon szaladt tovább, amerre táncos lábú útitársát eltűnni látta. Rohant, ameddig csak szusszal bírta, és észre se vette, hogy a menekülés lendülete egy füves domboldalra sodorta. A következő pillanatban a fű behorpadt alatta, és ő leesett egy földbevájt járatba. A fűszálak azonnal összeborultak fölötte, elzárván előle a kék eget, egyben őt is elrejtették üldözője elől. A földbevájt üreg száraz volt, tágas és lakatlan. Úgy tűnt, rég elhagyhatták korábbi lakói, hacsak nem maga az anyatermészet alkotta a tökéletes búvóhelyet. A meredek domboldal földjébe vájt járatban a jövőbeli lakóknak már soha többé nem kell félniük attól, hogy kimossa őket az esővíz.
Kimerészkedve az üreg szélére, hirtelen korábbi otthonukat pillantotta meg nem is olyan nagy távolságban. Milyen jó, hogy nem kell messziről költözniük!
Mégiscsak megérte a fáradságot, hogy világgá indult, új otthont keresni a családjának. És közben még mennyi érdekes dolgot átélt. Lesz miről mesélnie az unalmas téli estéken a testvéreinek. Ebben a boldog tudatban indult haza, hogy családjával a jó hírt tudassa, megvan az új, biztonságos otthonuk - és még nem is kellett érte a fél világot bejárnia, csak egy kicsit elkalandoznia a szomszédba. 

Fotó: Uta Steinbrecher - piqs.de