Szívtöltögető

Gondolom, most sok kollégám elhúzza a száját, hiszen ebben a „teljesítmény centrikus világban” az információra és a biztos tudásra van szükség. Lehet. De a legnagyobb örömet mégsem a jó jegy okozza a gyermekeknek, hanem valami meghitt, csodálatos élmény, ami – maguk sem tudják, mitől- a lélekben megy végbe. A tanulók tulajdonképpen muszájból ülnek az iskolapadban, és megpróbálják befogadni azt a tudást, amelyet elődeink felhalmoztak és a fontos emberek fontosnak tartanak. Sok mindent tanítunk az iskolában! De azt, amire egy fejlődő gyermeki léleknek szüksége van, azt a legkevésbé.

Mire gondolok? Önmaga megismerésére, és önbecsülésre, a másokkal való kapcsolatok kiépítésére és ápolására. Nem tudja kicsoda ő, hová tart, hogyan jut el oda. Nem tudja, mit akar, hogyan érje el azt, amit akar, és mit csináljon, ha egyszer talán mégis eléri. Hogyan tartsa meg a barátját, hogyan reagáljon váratlan és kellemetlen helyzetekben. Az ész töltögetése nagyon fontos. De ha nem kap a fenti kérdésekre választ, akkor hiába van tele az agya, nem tud mit kezdeni a „műveltségével”. Ezekért tartom én fontosnak az érzelmi intelligencia fejlesztését az iskolában is, és nagyon szerencsés vagyok, hogy lehetőség adódik ezzel foglalkoznom órákon. A tanulók kedvelik az órákat és már a szünetben átrendezik az osztályt a „beszélgetésekhez”. 

Miből lesz a barátság?

Az agresszióról szándékoztam beszélgetni az osztállyal egyik reggel. Körben ültünk, ahogy szoktunk, és elkezdtem pár mondatot mondani indítóként. Egyszer csak a két mellettem ülő gyerek se szó, se beszéd egymásnak esett. Ütötték-verték egymást, kiabáltak. Összenéztünk a többiekkel! Ez most micsoda? Felugrottam a székről, szóltam hozzájuk, hogy hagyják abba, de nem hallották. Úgy tűnt, teljesen a másik szétverésének szándéka vezeti őket. Nem láttak, nem hallottak. Na, gondoltam jó kis kezdés! Éppen a sors akarata volt, hogy ez az eset pont most, pont így történjen meg! Mit hozok ki ebből? A bunyó folytatódott. Egyiket jobbra, másikat balra penderítettem a hajuknál fogva, ettől végre meglepődtek, és rám néztek. Na, végre ki tudtam billenteni őket a helyzetből!

-Mi történt, gyerekek?
-Mert a hülye Jancsi!
-Te vagy a hülye! Nekem esett ez a barom!
-Te vagy!

Ádám el kezdett sírni. Nagyon szoros a velem való kapcsolata, gondoltam szégyelli most magát előttem. Gondoltam őt hagyom, legalább ettől megnyugszik. Odafordultam Jancsihoz, megfogtam a kezét. Nem húzta el. Már fél éve tartjuk a beszélgetős órákat, és úgy éreztem, bizalommal van irántam. 13 éves fiú általában nem engedi, hogy hozzáérjen a tanár. Szemébe néztem és megkérdeztem:

-Hogy vagy?
-Én? Nem mindegy az magának?
-Nem! Mi a baj?
-Mi vóna? Ez a köcsög állandóan huzakodik velem! Mióta csak ismerem, mindig beszól.

A többi gyerek el kezdett mocorogni meg pusmogni, mert a hirtelen jött meglepetés buli először elnémította őket, majd felélénkültek. „Műsor van, de nem én szerepelek benne!”

-Gyerekek! Érdekel benneteket, hogy mi történt itt?
-Naná!
-Akkor figyeljetek, mert Jancsi elmondja.

Egy kicsit féltem, hogy nem mondja el azt, ami a szívén van a többiek előtt. De szerencsém volt! Elengedte a kezemet és leült.

-Halljuk! Mivel tudott megbántani, amiért így össze kellett verekedni?
-Mindig csak rosszat mond rólam!
-Rosszat?
-Aha! Hogy gyagyás vagyok meg ilyenek!
-Gyagyás vagy?
-Nem. Ő az. Meg hogy ügyetlen vagyok!
-Ügyetlen vagy?
-Nem. Ő az. Azért mondja nekem. Szétverem.
-Mit érzel, amikor szid?
-Mit?
-Mit?
-Rossz az nekem.
-Miért?
-Mert nem is igaz, nem vagyok olyan!
-Mit gondolsz akkor, amikor szid?
-Fáj nekem, nagyon rossz, hogy nem mond igazat és szégyellem.
-Mit szégyellsz?
-Hát, hogy mások is hallják! És azt hiszik, tényleg gyagyás vagyok, vagy mi!

Ádám csak hüppög a széken. Megsimogatom a vállát, adok neki zsebkendőt szó nélkül. Elfogadja. Észreveszem, hogy fülel, hallgatja, mit mond Jancsi.

-Próbáltál már beszélni Ádámnak arról, hogy mit érzel, amikor szid?
-Ennek a lükének? Ennek mit mondjak?
-Megpróbáltad már?
-Nem, na, mondom.
-Elmondanád nekünk, mit lehetne mondani, ha nem olyan lenne, amilyennek te mondod?
-De most mit mondjak?
-Amit érzel. Próbáld meg!
-Hát! Ne röhögjetek! Ti se tudnátok ezt!
-Tudnátok segíteni neki? Mit érezhet? 

Gondoltam, ha szerepelni kell, inkább csöndben lesznek. Most ez volt a legmegfelelőbb, hogy ne zavarják meg a beszélőt. Nagyon nehéz megfogalmazni szóban az érzéseket. Főleg olyannak, aki nem is szokott hozzá az érzelmek verbális kifejezéséhez, mert esetleg eddig senki nem volt kíváncsi rá.

-Látod? Mindnyájan kíváncsiak vagyunk rá, mit mondanál neki.
-Hát azt, hogy összeszorul a torkom, ha rosszat mond rólam, és én nem is akarom bántani, mert csak úgy jön ez a harag rám, és jó ütni valakit, mert én minden pénteken megyek az apuhoz láthatásra és én ettől már reggel igazán mérges vagyok és akárki szólna hozzám, akkor úgyis szétverném.

A szeme megtelik könnyel. Ahá! Hát innen fúj a szél! Az apa és a láthatás! Már év eleje óta láttam rajta, hogy valami bántja, de sosem beszélt róla.

-Akkor nem is Ádámra haragszol igazán?
-Most mit izél velem? Ő szokott idegesíteni! A hülye szövegével.
-Nem attól vagy ideges, hogy láthatás van?
-Dehogynem. Attól is.
-Próbáld meg elmondani neki, mit érzel!
-Ennek-e?
-Igen! Odamennél és elmondanád, amit az előbb nekünk mondtál?
-Menjek?

Az osztálytársak bíztatták. Nagyon tetszett nekik a műsor. Kíváncsiak voltak a válaszra.

-Ádám! Jancsi mondani szeretne valamit! Meghallgatod.
-Ja!
-Te! Jaj, miért, nem tudom én ezt! Különben is, a többiek csak röhögni fognak és mindenkinek elmondják.
-Gyerekek! Ami itt elhangzik, azt nem mondjuk el senkinek, erről már beszéltünk.
-Megígérhetjük Jancsinak, hogy nem tudja meg senki, mi történt itt?
-Háát!

Ketten nem akarnak esküdni, de a többiek rájuk szólnak! Megállapodunk a titoktartásban. (megjegyzem, még az osztályfőnöknek sem beszéltek róla, pedig fél füllel hallott valamit, és kérdezte. „Titok”, mondták! És ez nagyon jól esett nekem is, de neki is.)
Jancsi élvezte a kitüntető figyelmet iránta és ez bátorságot adott neki.

-Mondd el, mit érzel!
-Neeeem! Nem tudom!
-Tudod! Mondd!
-Én nem haragszok ám rád! Nekem nagyon fáj, amikor azt mondod, hogy köcsög vagyok meg ilyenek! És nagyon dühös leszek, mert igazságtalannak érzem. És ideges is vagyok az apu miatt. Csak azért mondok én is mindent.

Ádám, csak szipog, lefelé néz a padlóra, nem néz fel Jancsira. Az osztályban drámai a csend. Várjuk a választ. Úgy érzem, a gyerekek nagyon drukkolnak! Egyszer csak Ádám, alulról felfelé kezdi dugni a kezét, a feje fölé. Tenyere nyitott. Jancsi habozik, rám néz, nem egészen érti. Én felemelem a két kezemet összefogva. Bólint és megfogja Ádám kezét. Összeszorul a torkom, alig bírok megszólalni.

-Gratulálok! Ez nagyon szép volt, fiúk!

Néhány kéz összeütődik, mintha tapsolni akarnának páran. Ádám rám néz, végre felemeli a fejét is!

-Éva néni! Bemehetnénk mi a másik üres terembe, hogy megbeszéljük ezt egy kicsit?
-Ne engedje meg nekik! Megint összeverekednek! – szól az egyik fiú! Egy másik ránéz:
-Marha! Kuss!
-Igen! Menjetek csak! Beszéljetek.

A két fiú eltűnik, az osztály el kezdi hangosan értékelni az esetet.

-Ez baró volt! Hogy megmondta, mi?
-Én nem tudtam volna így megfogalmazni!
-Azt hittem, szétverik egymást!
-Mit csinálhatnak?
-Szerintetek tényleg kibékülnek?
-Az nagy csoda lenne!
-Gyerekek! Látjátok, más megoldás is létezik, mint a bunyó! Ha valakire mérges vagy, nem kell rögtön felrobbanni! Az érzelmeinket el lehet mondani úgy is, hogy a másikat ne bántsuk meg vele, mégis megértse.
-Ja, de ki tudja ezt megcsinálni?
-Bárki. Gyakoroljunk!

Közben a másik teremben nem tudni mi történik. Csend van. Mi meg gyakoroljuk a „Megmondást”. Nem éppen ezt akartam ma, de így még jobb. Kicsengetés után egyszer csak megjelenik a folyosón Ádám és Jancsi! Átölelik egymás vállát és kijelentik: Megbeszéltünk sok mindent. Miért ne lehetnénk mi barátok?

Tényleg, miért is nem? Mosolyogva átöleltem őket és megköszöntem, hogy jelen lehettem a barátságuk születésénél. Most, amikor írom ezeket a sorokat, már 3 hét eltelt és titokban lesem őket. Még együtt járnak a folyosón és az udvaron...

A „Keressük a legkreatívabb magyar gyermeknevelő szakembereket!” pályázatra beérkezett cikk.